Miért lennénk ennyire földhözragadtak? Hiszen aki akarja, észreveheti, hogy a végtelen átszivároga az érezhetően nyomasztó égbolton. Túl a bioszférán, túl a naprendszeren, minden csillag egy isten és az istenek milliárdjai alkotják az Egyetlent. Nekem elég csak egyet szökkenni éjjelente és csizmám nyomán aprókat fröccsen a tejút, összevert sarkantyúmból szikrázva pattognak a Kométák és csillagbölcső köd előttem, köd utánam…
Levélféle szép Helénának, Amerikába
Ki jön velem meglesni, hány fiókája van a Fiastyúknak? Fáradt-e már az örökös vándorlástól az Ökörpásztor? Ki jön velem újra az ég tetejére húzni a Kis Göncölt, hogy nyár legyen ismét, nagy, nehéz, varázskezű nyár, ami csókra tanít, fehérbe öltözött nyárfák alatt?
Ki jön velem átbőgni egy misét a Bethlen Gábor utcai görög katolikus templomban? Ki sétál velem egy meleg, április végi estén a Garibaldin, a mezítlábas Camps Elysees-én. Kinek mutatom meg, hogy remeg a város egy augusztus éjjelen, a Pagony melletti díjugrató pálya lelátójáról…
Számoljátok meg, hány lépés a Stadion utcától Sóstó, egy széttört szerelem után… Számoljátok meg, hány akácvirág fürtjétől részegülnek meg a nyírségi méhek… Tavasszal már ne ágyon, párnák között, hanem egy meggyfavirág szirmában aludjatok!
Húsvétkor, amikor a reggel még hűvös széllel cicáz, induljatok Tokaj felé. Autók az örökkévalóságba, emberek a hegyre, hogy bekopoghassanak a Megváltó ajtaján...
Egyszer, amikor lábujjhegyre álltam megvakartam egy bárányfelhő álmos hasát, azóta minden nyáron nekem béget, legyek bárhol, hallom, hogy jön utánam és kérőn követeli a simogatásom…