Spártában szégyen lett volna, ha valaki a gerince felől kap halálos sebet. Mégis minden dudálás azt jelentette számára, ez az autó sem fogja elsodorni, elütni. Nem ilyen végezetre készült.

 

A kocsiját a Metro parkolójában hagyta. Akkurátusan parkolt, kiszedte a kevés szemetet a tároló rekeszekből és kirázta a gumiszőnyegeket. Rendnek kell lenni - gondolta, majd egy Tescós szatyorba gyűjtötte a papírjait, okmányait és a csomagot belevágta egy szemetes konténerbe. Egyetlen levelet hagyott a szélvédő alatt.

 

Délután megnézte az új menetrendet. Az utolsó IC a Tulipán 1836-kor indul és 2137-kor érkezik Budapestre. Ma később fog - szaladt át az agyán, miközben kajánul elvigyorodott a saját hülyeségén. Egy szőke lány ránevetett. Talán még flörtölt is volna vele, ha hagyja. Véreres szemekkel, összeszorított ajkakkal nézett vissza. Hideg őrületbe hajló indulat csillant meg a szemlencséjén. A lány megborzongott, a fiú pedig jóleső érzéssel nyugtázta, ma a csábításnál is erősebb.

 

Szembenézni a végzettel, csak ez járt a fejében. Szembenézni a kaszással és kikacagni. Vagy parolázni vele. Visszatérni, és büszkén mondani el, ezen is túl vagyok… De most nem lesz visszaút, ez nem egy kóma, ez nem gyógyszer, ami után kimosták a gyomrát és minden ment tovább. Ez sokkal durvább, ez végérvényes.

 

Átmászott a korláton. A távolban feltűnt a Tulipán. Kormosan , egykedvűen robgogott és  fájdalmasan kürtölt, hosszan, élesen. A fiú mellkasában úgy kalapált a szív, mint egy pneumatikus véső. Egyre nagyobb nyomást érzett a szíve táján, kapkodta a levegőt, hideg veríték csorgott az arcán. Fél. Nyugtázta. Fél, pedig minden olyan könnyű volt, amikor eltervezete. A vonat egyre közelebb jött. Még most is meggondolhatná magát. Egyszerűen visszamászik. Elmegy a lányhoz, elmondja, hogy nélküle nincs értelme... Felhívja vérig sértett apját, megnyugtatná a zokogó édesanyját. Aztán eszébe jutott az a fotó iwiw-en. Egyetlen apró pontba, egy hirtelen keltkezett, parányi fekete lyukba rándult a gyomra. Olyan  jelentéktelennek és magányosnak érezte magát, mint a tyúkszarban a fehérje. A vonat látótávolságba érkezett. Már egészen jól kivehetővé váltak a részletek; a mozdonyvezetőnek körszakálla volt és  őszülő  haja. A közeledő kattogástól a fejében mint egy bolond wurlitzer, felcsendült az Aqua-tól a Barbie Girl…

 

Elengedte a korlátot. Zuhant, könnyen, akár egy tollpihe. Aztán a következő pillanatban már nem tudta, hol van. Csak annyit érzett, hogy fáj. Kimondhatatlanul, mintha gőzkalapáccsal kezdték volna szétverni a koponyáját. Reccsentek a csontok, törtek és zúzódtak, inak szakadtak el, erek repedtek meg. A fájdalom, akár egy fékevesztett expresszvonat száguldozott a kötött idegpályákon. A Tulipán IC vészfékezett. A mozdonyvezető azonnal értesítette a mentőket. Miután kiérkezett a rohamkocsi és elszállították a szögesdrótként összetekeredett embert, továbbengedték a szerelvényt.

 

Tolószékben ismerte meg a lányt. Tolószékhez kötve fogta meg először a kezét, és tolószékben ülve csókolózott először vele… Ekkor már nagyon akart élni, pedig soha nem hallott az ajándék életről…

 

Szerencséje volt, egyszerűen elszámolta magát. Nem a vonat elé, hanem mellé esett. 10 csontja törött el. Lábszárát, mint a Lego darabokat rakták össze az orvosok. Némi platinát is kapott. Másfél év után, egy néhány miliméterrel rövidebb bal lábbal ugyan, de gyógyultan távozott.  

 

Amikor hazaérkezett első dolga volt kitörölni a blogját. Aztán minden korábbinál imbolygóbb léptekkel indult el egy sohasem remélt szerelem felé…