Kedves naplóm!
Az elmúlt napokban, ismét csak a vágy örökké kielégíthetetlen torkába hánytam az életem. Mint aki semmit sem tanult a múltból, mint aki nem égette volna meg magát az emberi kapcsolatok félvállra vétele miatt.
Ki vagy te? - nézek ilyenkor a tükörbe bambán és értetlenkedve. Ki vagyok én? Ki az, aki bennem vásott kölyökként savat önt a sebre?
Milyen fura, hogy Katalin nap vigíliáján kívánok meaculpázni…
Most egy erős "haragszom magamra" muzsikál bennem. Elidegenedés maga-magamtól. Csömör az emberi kapcsolataimtól. Pedig nem több ez, mint a partra magát kivetett hal egyszerű vergődése. (Bálnák ki a partra!) A "nem akarom megtalálni a helyes ösvényt", gyermeki hisztije.
Mert az ösvényen vagyok, bármennyire tiltakozom, a középszerűség lépcsőit tapodom, középszerű vágyakat nevelek a cserépedényeimben. A büszkén kidomborított kifinomultságom talán nem több, mint vásári komédia, a vérem egy csepűrágóé és legföljebb a ripacsok kiálthatnának ki fejedelmükké.
Mint egy elkényeztetett gyermek rúgok, török, borítok, nem érdekel kinek, hol okozok fájdalmat. Nem érdekel, számon kérhetik a szívem összes dobbanását, az állítólag átélt katarzisokat. A jövőt tervező ajánlatokat, az el nem csattant csókokat, a meg nem álmodott álmokat.
Nem tudom, melyik út vezet vissza az ártatlanságba. Nem tudom melyik út vezet vissza magamhoz. Nem tudom hol lakik az Isten, Jézus és a szent lélek. Nem tudom hol van Buddha, nem sejtem milyen ösvényen járt Mohamed.
Csak a követ érzem a gyomromban. Egy emészthetetlen nagy követ, ami a mélybe ránt, egy Kába követ, amely egyszerre jeleníti meg a teremtés előtt is létező pogány istenségek és pokoli fejedelmek lényegét. A kő súg, és átveszi a testem felett az irányítást. Megkóstoltatja velem a legédesebb bűnöket, majd elhallgat. Így aztán, amerre járok, csalódás és rossz emlékezet marad utánam…
Most nyújtom a kezem. Most hallgat a kő! Valaki vágja ki, rántsa ki belőlem. Valaki lökjön meg, valaki csepegtessen forró, gőzölgő értelmet, erre a megkövesedett, halálos életre…