Kedves barátaim és ismerőseim! Egyeseket szomorú szívvel, másokat örömmel tájékoztatom, a nyilvánosan önmarcangoló, bugyután kitárulkozó énem, ezen az éjszakán befejezte földi pályafutását. Egyetlen teátrális mozdulattal lehelte ki lelkét és hagyott itt bennünket. Egyszerű, földhözragadt lélek volt, legnagyobb hibája, hogy életképtelen. Maga után csupán egy banális testben, 31 éves férfit hagyott hátra. Az árva megsegítése érdekében később gyűjtést szervezünk. Most engedjétek meg, hogy Kosztolányi szavaival búcsúztassuk az elhunytat.
Látjátok feleim, egyszerre meghaltés itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.De nincs már.Akár a föld.Jaj, összedőlta kincstár.(Kosztolányi: Halotti beszéd)
Azoknak, akik most ezen az éjszakán békésen álmodnak új jövőt és talán hozzá is bújnak valakihez, boldogságot sikeres vállalkozást kívánok… De mégis csatolok egy Pilinszky verset, amelyet főiskolás koromban mondtam utoljára egy szavalóversenyen és amely hűen tükrözi a lelkiállapotom.
(Még mozgóképes változatot is találtam hozzá, bár az előadásmód nekem modoros.)
Én megtehetném és mégsem teszem,csak tervezem, csak épphogy fölvetem,játszom magammal, ennyi az egész,siratni való inkább, mint merész.Bár néha félek, hátha eltemeta torkomig felömlő élvezet,mi most csak fölkérődző förtelem,mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?A házatok egy alvó éjszakán,mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?hogy pusztulj ott és vesszenek veled,kiket szerettél! Együtt vesszetek.Előbb örökre megnézném szobád,elüldögélnék benn egy délutánt,agyamba venném, ágyad merre van,a képeket a fal mintáival,a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,a tűzvész honnan támad és hovaszorít be majd a lázadó szoba?Mert égni fogsz. Alant az udvarona tátott szájjal síró fájdalommegnyílik érted, nyeldeklő torok.Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.A túlsó járdán állok és falom:gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,vérző gubanc a szűk tető alatt!Mi engem ölt, a forró gyötrelem,most végig ömlik rajtad, mint a genny,sötét leszel, behorpadt néma seb,akár az éj, s az arcom odalent.Így kellene. De nem lesz semmi sem.A poklokban is meglazult hitem.Vigasztalást a játék sem szerez,az éjszakának legmélyebbje ez.Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.Nem érdekelsz, nem is szerettelek.Aludj nyugodtan, igyál és egyél,s ha értenéd is átkaim, - ne félj.
ui: aki úgy érzi elkíséri "szerettem" utolsó útjára, az a bejegyzés végén, kommentként csak annak a virágnak a nevét írja oda, amelyet leginkább kedvel...
