Ez a tönk széle. Íme. A tönk szélén a lelkétől megvált test. Azt mondják csaló, csak provokálja a szeretetet. Egyedüli gyermek! Mit várok?
Összeomlik. A Vidor fesztivál közepe táján, mindig összeomlik. Egyrészt a nyomás, hogy minden kijöjjön időre, élő műsor, interjúk az előadások előtt. Ilyenkor nem túl felemelő a szerepkör. Egyszerre vagyok riporter, kifutófiú, gyűlölt médiagenya, jól és rosszul felkészült kérdező, csodálkozó gyermek és (ten)magától vörösödő értelmiségi. A Vidor Fesztivál összekuszál, nyomorba dönt és felemel.
Felemel, mivel azt a munkát végzem, amit imádok és a földbe döngöl, mert két testre lenne szükségem, egyre, amelyik dolgozik és egyre, amelyik pihen helyette. A színészek rohannak, lopjuk perceket, nem engem néznek hanem az ajtót, a fülük nem engem hall, hanem a hangosbemondót. Aztán a lopott percekből majd műsor áll össze, jó vagy rossz, szerencsés vagy banális, hát ez van.
Összeomlik. A Vidor közepe táján mindig összeomlik, mert a magánélete is rányomja a bélyegét. Nézem, ahogy a párok jönnek a színházba. Érzem a tusfürdők és a parfüműk hol ideges, hol megnyugtató illatát. Érzem, hogy ezek az emberek, ma színházba készültek. Érzem, hogy EGYÜTT készülktek, várták a pillanatot. Valamelyik este azt figyeltem, az egyik párocska, milyen összhangban ült egymás mellett. Áradt belőlük a harmónia. Nem úgy, mint belőlem, akiből jelenleg csak valami szürke szorongás párolog. Az én színházam más... Délelőtti vágás után kutyafuttában átöltöztem, valahol ettem, ittam valamit, (ki tudja, hol és mit) és aztán szándékom szerint felvettem a szemtelenül ravasz, ügyes, (más szemszögből, béna, idegesítő, tehetségtelen) riporter álarcát, így mentem a szentélybe. Magányosan. Az egyedüllét kínos terhével.
Összeomlik, mert a "dobozban levés" (Dasein im Schachtel, gut verstanden Herr Heidegger?) kizsigerel, átformál, megőrjít. A napokat, mint a katona a centit, vágod, körmöd rágcsálod, hajaddal cicázol, mikor lesz már vége(!?!)...
Összeomlik, mert néha olyat kap a színházban, amitől nem is embernek, hanem valami szférikus lénynek érzi magát, amitől máris eljut a hőn áhított mennyországba...
Napok óta a Nessun dorma jár a fejemben Puccini Turandotjából. Senki sem alhat, kiálltja a hercegnő és Calaf már dörzsölheti is a tenyerét.
Dilegua, o notte! Tramontate, stelle! Tramontate, stelle! All'alba vincerò! Vincerò! Vincerò!"
Hajnalban győzni fogok??? Melyik hajnalban?
Ui: Canon! Te olyan sokat tudsz. Te néha olyan információkkal rendelkezel, ami azt sejteti, az összes szereplőt (sőt szívük jelenlegi állapotját) személyesen ismered. Vagy csak így tartod bennem a lelket? De megsúgom; nem félek, hanem remegek és rettegek... Most éppen azt érzem, soha senki... De erről nem szabad beszélni, mert ha vannak érzéseim, akkor kiderülhet csalás volt a temetés. Kérlek hallgass róla...
