Tegnap éjjel majdnem megtettem. Olyan nyomasztó kényszert éreztem rá. Álltam az esőben és majdnem megtettem. A kényszer kígyó. A kényszer belülről fakad és ezerszer kísért meg. Ígér, becéz, hízelkedik. És pontosan tudja, milyen gyenge vagy, mennyire érzékenyek a sebeid. Hány és hány sipoly éktelenkedik a szíveden. Minden szakítás gennyes sebeket hagy az érzékenyebb lelkeken. (Quasi én érzékeny lennék?)
Szóval elővettem a telefont és fejben már gyártottam az sms-eket. Gyártottam csiszoltam. Akadt, amelyik rímelt (Ami rímel az igaz! Legalább is Pumukli ezt állította.) Szóval készült barokkos körmondat, és drámaian rövid, néhány fonémából álló szerelmi hörgés. Aztán zaklatott lelkiállapotomban megállapodtam, csak ennyit írtam volna: ezüst eső mossa a szívem… De nem tettem semmit.
Az egész kínlódásban nekem az sajgott a legjobban, hogy a külvilág milyen érzéketlen a fájdalmaink iránt. Mennyire nincs visszajelzés. Nap ugyanúgy kel fel, a Hold ugyanolyan cinkosan kacsint. Na jó, volt egy részleges napfogyatkozás néhány napja. De az mégsem egy teljes mint 1999-ben. Szóval semmi. Tegnap még a villámok is olyan szelíden korbácsolták az eget. És az égi mélynyomó, csak barátilag dörmögött. Nagy cseppekben esett az eső, de nem, elmaradt a teátrális drámaiság…
Maradt a buta, közhelyszerű, de maradandó felismerés. Hogy milyennek látjuk a külvilágot csupán attól függ, hogyan érezzük magunkat.
Amikor esik, az egyik kolléga cinkosan mindig megjegyzi,
...ilyen időben csak szeretkezni és bort fejteni szabad.
Micsoda megállapítás. Inni és a kedveshez bújni… Hm… Minden rosszban…
Azt hiszem átölelem maga-magam…
