Mindannyian Noék vagyunk. Egész életünkben egy hajót ácsolunk, mert tudjuk jön a vég. Kénkövek égből, negyven napos eső, özönvíz.  Ebbe a hajóba aztán bepakolunk minden kacatot. Visszük fel a fedélzetre. Visszük zsákokban, dobozokban. Ha ezeket az emlékeket valaki időközben kinyitja, talán el is szörnyed. „Atayég! Normális vagy? Ezt minek hozod, minek cipeled magaddal?” Azt mondta egy ismerősöm, hogy egy látó asszony szerint még halottat is hordok már a hátamon. Megmosolyogtam. Már hogyne vinnék, hogyne cipelnék halottakat, elhervadt szerelmeket. Be nem tartott kimerevített ígéreteket. Már hogyne vinnék magamban, kis alufólia galacsinba tekerve reményt, álmokat, szépen megszőtt terveket… És viszlek Téged is te lány… Mindenen át; hidegen, havas mezőkön, csillagtalan, éles éjszakákon, vérmezőkön, árva keresztek mellett. Viszlek, ruhát próbálni, egyedi mosolyt venni és viszlek, bólogatni…

Mondom, mindannyian Noék vagyunk. Hajót ácsolunk. Ahogy múlnak az évek egyre nagyobbat és nagyobbat. Visszük magunkkal a fedélzetre semmi kis életünk porszemeit. Ha a jóisten úgy akarja, néha még útitársunk is akad. Ritkán, nagy szerencsével. Ha lehunyom a szemem, téged látlak büszke vitorláim alatt...