Olykor, ha elfogynának a szavaim helyettem (is) beszél az isten...

A pulya már csak ilyen (közhely), egy felnagyított arcot képzel a tükörbe. Egész héten szervez, telefonál, hogy aztán kétszer 30 percben elvérezzen… Pedig nem akar mást, mint a boldogság kék madarának sima hátára kéredzkedni. Ám, mivel dúvad - egy hústól elérzékenyülő nullás vércsoportú dúvad - persze először jól megnézi magának a kismadarat, nem lehet-e belőle pörköltet varázsolni. Esetleg rántani, és zamatos mellének nedveivel gyógyítani ínye húsigényét.

Este, már este van. Mondaná a székely. Mély este, akár nagyanyám kútja Apagyon. Csak a gondolatok mocorognak. Tegyük fel, ha egy nap úgy kezdődik; vendégelőadó vagy egy újságíró iskolában, majd a hallgatóság mosolyától megittasodva, már glóriát képzelsz a fejed köré, akkor hogyan fogsz pofára esni? A kijózanodás megszégyenít; a sors úgy akarja, a Korányi villák mögött két „fura” hajléktalannal találkozzam. 

Miközben sokszor, arról papolok nagy nyilvánosság előtt, milyen undorító az anyagi világ, itt most megszégyenít a sorsom. A képembe vágja, ideje lenne ismét felelősen élni,  karácsony előtt, ajándékba vinni oda dombok mögé, egy üveg jófajta konyakot, bort, vagy mittudomén valamit, amitől ünnep lesz az ünnep…

A feladat erdetileg snassznak tűnik; a perifériások küldtek egy felhívást, takarót, élelmet gyűjtenének a hajléktalanoknak. Egy interjú, aztán vissza az elefántcsonttoronyba. Ott derül ki, a fiúk kivénnének minket terepre. Nem vagyunk elragadtatva, a feladat nem túl felemelő. Lóri az eső lógó, vaskos lábát kémleli, nincs kedvünk hozzá, de Adrienne szeretné, a muszáj meg nagy úr. Átvágunk a városon. Már a villasor mellett suhanunk, amikor a Korányiról egy földútra fordulva, egyszer csak meglátogat az isten.

Ott állok szövetkabátban, parfümtől illatosan, drága ing, nadrág, a tv-ből kilesett sállal a nyakamban, svájci órával a csuklómon és hirtelen nehéz szégyenérzet tör rám. Néhány perc alatt megsemmisülök. A nincstelen, sátrakban lakó, 58 éves Kati és a 48 éves Józsi mennyivel nagyobb harmóniában él a világgal,  vagyon, csillogás és tv nélkül is.

Közben esik az eső, zuhog. Elázik a puha gyapjúkabát, sáros lesz a reggel pucolt, még éppen hogy betört, bőr cipő, és  szerencsére ettől párolog a narcisztikus attitűd, elmossa az eső a dekadens eleganciát, lemossa parfümöt, a hajzselét, a gömböc felfuvalkodottságát. Egyre inkább vagyok ember, egyre jobban hasonlítok Katira és Józsira… Már a kutyájuk sem ugat, a köröttük élő tucatnyi macska pedig a bokámhoz dörgölőzik…

Szégyellem magam. Nagyon. Pironkodom. Szerencsére a Perifériás srácok elkísértek bennünket. Paplant, konzervet, tésztát hoznak. Lóri képeket vesz, én a fogam között valami áldás félét mormolok. Rövidesen elő kell venni a mikrofont. Belül érzem, meg leszek illetődve. Nem fogják látni, mint amikor amikor egy velem korabeli srác bújt ki a Bujtosi tó mellett  a fóliasátorból. Nem fogják érezni, pedig bennem vénásan terjed a szégyenérzet, a lelkiismeret-furdalás.

Így lep meg az isten. Egy novemberi délelőttön. Így jön el. Kati és Józsi hozza. Állok, mint Bálám szamara, állok mint Három királyok. Egyszerre vagyok Gáspár, Menyhért, Boldizsár…

Mondom néha nem kellenek a szavak, hagyom, hadd fogyjanak el. Beszéljen helyettem, aki szebben, okosabban, kevésbé felfuvalkodottan képes rá. Amiről pedig végképp nem megy, hallgatni kell. Van, aki így is megérzi…