„Együnk egy jó Bendát!” – mondják a nyíregyháziak, ha valódi, törökös döner kebabot szeretnének falatozni. A Dózsa György utcán pedig mindig áll vásárló Benda József kebabosa előtt. December 29-én néhány méterrel távolabb, egy vadonatúj, beülős hellyel kényezteti a török ízvilág szerelmeseit.   

Nyíregyháza gasztronómiai életének egyik ismert szereplője lett az elmúlt években a Benda Kebab, amelynek története jóval korábban, külföldön kezdődött. Benda József nem vendéglátós családból érkezett, hanem saját tapasztalataira, tanulásra és következetes minőségre építette fel vállalkozását.

„2018-ban hoztam meg a döntést” – idézi fel. Akkoriban kamionsofőrként dolgozott Ausztriában, ahol török barátai döneres üzletet nyitottak.

Bejártam hozzájuk munka előtt dagasztani, sütni. Keményen dolgoztam, kitanultam náluk a mesterséget.

– mondja. Nemcsak figyelte, hogyan készül a finomság: aktívan részt vett a munkában, a tésztakészítéstől a sütésig. A hazatérés azonban nem üzleti, hanem családi döntésként született meg.

„A feleségem terhes lett, kint akartunk maradni Ausztriában, de végül azt mondtuk: hazajövünk, akkor viszont, csinálunk egy dönerest.”

Barátai a török cimborái a kezdetektől támogatták: „Mondták, hogy segítenek mindenben, amiben csak tudnak.”

Saját recept, saját tapasztalat

Az első üzlet 2020. október 24-én nyílt meg a Dózsa György utcában, még a Covid-járvány idején. A kezdet nem volt könnyű. „Az első két hónapban teljesen mínuszban voltam” – emlékszik vissza. Tudatosan alacsony árral indított:

„Ezer forintért adtam a dönert 2020 végén, amikor a Covid járvány tombolt.”

Az volt a célom, hogy az emberek egyáltalán megismerjék ezt az ételt. „Sokan nem is tudták, mi az, hogy döner” – mosolyog. Fél év elteltével azonban változott a helyzet: „Eltelt egy fél év, az emberek kezdték megszeretni ezt az ízvilágot, és onnantól kezdtünk mínuszból nullára, majd kicsit pluszra fordulni.”

Mi a jó döner titka?

Benda József szerint a döner lelke az alapanyag. „Nagyon jófajta, kelesztett lepénykenyér kell, nem fagyasztott” – hangsúlyozza. A húsnál is fontos az egyensúly: „Nem mindegy, meddig sütöd, mert túl is lehet sütni.”

A mártásnál tudatosan az egyszerűséget választotta.

„A török joghurtot nem szabad túlfűszerezni. Natúrnak kell lennie, minimális fűszerrel.”

A zöldségek összeállítása pedig két iskola szerint történik: „A török verzió lila hagyma és paradicsom, a németben jégsaláta és lila káposzta is van.”

A csípősség sem szószból érkezik: „A törökök többsége nem csípős mártást használ, hanem száraz csilit.”

Elismerés a törököktől és  megszolgált vendégbizalom

Török barátai is megkóstolták a nyíregyházi dönert. „A kenyeret és a joghurtmártást nagyon dicsérték” – meséli. A hús fűszerezését azonban ők egy picit sokallták:

„Náluk inkább a hús íze dominál, nálunk ezt meg nem lehetne eladni.”

A vendégkör idővel kialakult, főként azokból, akik külföldön már találkoztak a dönerrel. „Rengeteg külföldön dolgozó jött hozzánk, akik azt mondták: ez olyan, mint Németországban.”

Modern üzlet, bővülő kínálat

Az új, korszerű üzlet egy régi álom beteljesülése.

„Mindig nagy álmom volt, hogy legyen egy saját, szép, modern hely, ahol rend és tisztaság van, és minden működik.”

Az új egységben már két döner sütő dolgozik, így csirke és borjúhús is egyszerre készülhet.

A borjú eleinte idegen volt a vendégeknek. „Nagyon féltek tőle, de az Agyag utcán, a másik üzletünkben megszokták és megszerették.” Újdonságként grillételek is érkeznek, alkalmazkodva a helyi igényekhez.

Több lábon állva

A beruházás nagyságrendje jelentős. „Csak a berendezés sok millió forintba került” – mondja, a teljes fejlesztés pedig még többe. Ezt azonban nem a kebabos termelte ki.

„Ebből még nem tudtam volna megcsinálni” – teszi hozzá. Németországban egy másik vállalkozásban napelemeket szerelnek az alkalmazottjai, ebből teremtette meg a szükséges fedezetet.

Elégedett, de a jövőt is tervezi

A vállalkozás mögött erős családi háttér áll.

„Amikor az első napon a saját pitámat dagasztottam és azt adtam el, már akkor elégedett voltam”

– mondja. A visszajelzés azonban ma is fontos: „Minél többen jönnek, az a visszajelzés számunkra.”

Felesége és két gyermeke is büszke a vállalkozásra. „A feleségem még jobban meg van elégedve vele, mint én” – jegyzi meg mosolyogva. A család tervei szerint 2026-ban végleg Nyíregyházára költözik vissza, ahol a történet – úgy tűnik – tovább folytatódik.

Mi van utána?

Gálvölgyi és Rónai beszélget. Miközben az élet fontos sorskérdéseit tárgyalják, szóba kerül az elmúlás rettegett fejezete. Gálvölgyi látszólag könnyedén rendezi el a dilemmát: „Utána nincs semmi…”

Isten tudja, hány milliárd éves atomokból áll egy össze egyetlen ember. Milliárd és milliárd atomból. Amelyek számos életet megéltek. A bennünk lévő hidrogénatomok származhatnak egy csillagból, szupernovából, üstökösből, kisbolygóból. A süket, végtelen, embertelen semmi — a szervetlen — kel bennünk életre. És a félelem rettegő hangja mondatja velünk: nincs utána semmi.

És megrémülsz: egy ilyen remek színész talán jobban tudja.

Az ember már csak ilyen, kedvtelésből is pusztít és legyint életre és halálra. Túl az érthetőn, a felfoghatón csak a gőg, az agresszió és a végtelen pusztítás vágya tombol bennünk. Odaát nincs semmi. Nincs remény, nincs szeretet, nincs hit. Csak a semmit osztják nullával.

Kikapcsolom a tévét. A sötét szobában hallgatnak a gyermekjátékok, hallgatnak a könyvek, és már nem sistereg az elektromágneses jel, amely idáig röpítette a félelmetes meggyőződést: utána nincs semmi.

Üvölteni tudnék, de hallgatok. Csak az anyag kettős természetében bízom: nemcsak egy árva porhüvely ez itt, test, hanem rezgéshullám is. Nemcsak szív, hanem finom remegés az univerzumban. Halk, finom, jelentéktelen — de az enyém. A szoba erősíti fel, maga lesz a derűs rezgés.

És beleremeg a lélek: mi van, ha mégis, ha mégis van utána „valami”?"

Reggel…

A hajnali csendben kisimul a levegő. Még csak sóhajt a hajnal, még búvik a cinke. A szoba, amely az imént még a félelem visszhangját tartotta a falakban, most olyan, mintha lélegzett volna egyet.  Mi van, ha a „valami” nem is a túlvilág, nem is valamiféle ígéret a halál után, hanem egy halk rezdülés bennünk? Egy emlék, egy maradék fény, egy olyan törvény, amelyet nem ismerünk, de mindenki engedelmeskedik neki?

Mi van, ha a „valami” nem más, mint az anyag csendes reménye, hogy nem szakadhat meg nyomtalanul. Hogy a hullám, amely elindul bennünk, nem zuhan bele a semmibe, hanem továbbremeg, mint a vízre ejtett kő apró fodrai.

A szobában egyszer csak felismered, hogy nem vagy egyedül. Nem a tárgyak miatt, nem az éjjel is mosolygó játékok, vagy a polcon sorakozó könyvek miatt, hanem mert minden, ami valaha létezett, egy kicsit még most is itt van. A csillag, amelynek atomjai benned élnek. A szupernova, amely széthasadt, hogy egyszer majd egy lélegzet születhessen belőle. Talán itt vannak a nagyszülők a csend körein belül… Az egymásba kapaszkodó véletlenek gyermekeként nagyot sógajtasz…  

És mi van, ha a „semmi” csak egy rosszul értett szó?

Mi van, ha nem ürességet jelent, hanem azt a világot, ahol már nem a test beszél, hanem valami más? Valami finomabb, áttetszőbb, aminek nincs neve, mert soha nem volt szüksége a nevére.

A félelem lassan elpárolog.

A bizonytalanság is lehet otthon. Nem kell dönteni, mi van utána; elé érezni, hogy valami továbbrezeg. És ha az univerzum tényleg nem téved, akkor minden rezgés nyomot hagy — ha máshol nem, hát valaki lelkében, aki egyszer szeretett téged…

A nyolcvanas években még volt tél. Emlékezett rá, ahogy Bálványkövi Pistivel egy szál poliészter köpönyegben szaladtak a nyírbátori nagy ABC felé, a körforgalom szélén álló iskolából. Fáztak. Hullott a hó, s ők nyelvükkel egyenként szedegették össze a pelyheket.

Akkoriban mindig fázott. Nem csoda. Végig kellett bandukolnia a Szabadság téren, majd a Bátori utcán, aztán a végtelenül hosszú Édesanyák útján, míg a József Attila iskola ismerős, biztonságot adó betonkerítése végül be nem engedte. A szél akkoriban nem tréfált: az ereszeken méteres jégcsapok lógtak, és a dermesztő hideget még fokozta benne a tomboló, torokszorító gyermeki félelem. Félt a korai sötétedéstől, a hosszú hazaúttól, és az incselkedő, csapatokba verődött cigánygyerekektől. Vékonypénzű pulya volt, anyámasszony rendíthetetlen katonája, alacsony – a tornasorban hátulról a harmadik.

Az ’87-es roppant telet már a központi fűtés jótékony, egyenletes melege aranyozta be, de jól emlékezett a két cserépkályhára, amelyekhez anyja nekiszorította a takarót, majd könnyedén rálebegtette. Miközben a mindig fázós lábát melengette a termodinamika főtétele, és az édesanyja a 77 népmeséből a Kisgömböcöt olvasta sokadjára. Emlékezett az olajkályhára is, a tüzelőolaj vastag szagára, és arra, hogy tévézni csak akkor lehetett, ha az olajfúrókat idéző kályha már ontotta a meleget. Akkoriban még volt tél.

A református templom dombján szánkóztak, bár mindig tartottak tőle, hogy a nagy lendülettől a domb aljában álló székelykapunak csapódnak. Emlékezett a hó illatára – arra a balzsamos, vízpárától terhes, játékos illatra. El-elsétáltak a víztoronyhoz is, és irigyelte a nyíregyháziakat, akik a misztikus Kabalásra mehettek szánkázni. Volt tél: befagyott a Papok-rétje. Lehetett sikángózni, korcsolyázni, s szerelmesnek lenni az osztály legszebb lányába.

Erzsébet napra rendszerint lehullott a hó, és kitartott március elejéig a hideg – a barátságtalan, taknyos, kesztyű nélkül veres kezű téli hónapok sora. Még a kilencvenes évek elején is akadt olyan halottak napja, hogy hóban lépdelt a nagyapja sírjához. ’94 decemberében Finta Ildivel, Szabó Bettivel és Varga Zolival szakadó hóesésben, dalolva andalogtak a Papok-rétjére. Énekeltek, hógolyóztak, a lányok arcát friss hóval mosdatták, és oly boldogok voltak, mint senki más a földkerekségen. Kicsattantak az egészségtől – tizennyolc tavaszuk súlytalansága tanította repülni őket.

Milyen különös és keserű emlék: néhány év múlva Bettit legyőzte az egyik irgalmat nem ismerő betegség – az átkozott limfóma.

’99 februárja nem várt csodát hozott. Az emberek gyalog jártak a negyven-ötven centis hótakaró miatt, a bokortanyákba pedig helikopterrel dobálták a kenyeret. Bátorban Fekete Gabival kolbászoltak, mint két eszkimó, s minden széparcú lánnyal szóba álltak. Az a tél mint egy profi és profán sminkes szépítette meg a bátori lányok orcáját. Akkora hó esett, hogy a nyíregyházi színház előtt összetolt, roppant hókupac még április elején is emberes méretet öltött. Alig akart elolvadni.

2002-ben már kezdő tévésként zarándokolt el a Robinson-dombra, hogy megértse a józsavárosi január misztikumát. Utoljára a 2016/17-es tél sikeredett átkozottul hidegre. Hó ugyan nem hullott, de úgy befagytak a folyók, hogy a Tisza jegéről köszöntötte a nézőket a közmédiában. Miló Misivel pedig a Sóstói-tó jegén sétált be a készülő igluhoz. Szilveszterkor három kabátban botorkált át a Vasvári Pálra a Bujtósról. Mínusz 25-öt mutatott a telefonja.

Most meg az ablakon bámulja novemberi Nyíregyházát. Dániel elaludt. Ő pedig rótta a sorokat. A köd szitál, a világ most apró lett, mint egy összegombolyodott sündisznó a vastag avar alatt.

A köd és a tél leheletét fújó november eszébe juttatta, hogy egyszer a bátori katolikus templom előtt levette a cipőjét, és mezítelen lábbal lépdelt az Isten háza előtt álló feszületig. Vezekelt. Bolond szerelem miatt. Aztán mondogatni kezdte a Weöres-féle mondókát;

Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltünik a szél,
zsákban Benedek
hoz majd meleget,
nincs több fázás, boldog aki él.

Sose szerette a telet. Hosszú volt, hideg, barátságtalan. Ám míg idáig ért a sorokkal, egyszerűen megértette, a tél tanította meg élni. Túlélni. A tél.

Pénteken, a ragyogó időben, kilátogattam az apai nagyszüleim sírjához.

Nagymama 1988-ban hunyt el. Emlékszem, ahogy halad a gyászmenet, a nagynéném vigasztalhatatlanul sír, testvére, apám pedig rendületlenül néma. Nekem Nagymamámból csak egy-egy pillanat maradt meg: ülünk a Sóhórdó utcai „öregház” tornácán, és olvas nekem — hol mesét, hol szépirodalmat, hol éppen a Raketa Regényújság egy-egy izgalmasabb cikkét. Aztán a konyhában süt, főz, tésztát gyúr. Hallom a hangját, emlékszem az illatokra, ízekre. Milyen különös, hogy a látást tartjuk a legfontosabb érzéknek, pedig az ember orra hosszú évtizedekig őriz illatokat, a nyelve hegye pedig ízeket…

A nagyapámról nincs, és nem is lehet emlékem: a születésem előtt két évvel elhunyt — akkor még tervben sem voltam. Apám rajongásig szerette. Azt az embert, akit 1919-ben már besoroztak, hogy a méltatlanul összetöpörített ország hadseregében akár fegyverrel is megpróbáljon elégtételt venni. Milyen különös, hogy harmincnyolc éves, amikor az első bécsi döntés idején visszakapja az ország azt a Felvidéket és Kárpátalját, amiért ő akár a vérét is adta volna.

Nagyapa határvadászként szolgált a II. világháborúban is, századírnokként, s kalandos körülmények között került haza a feleségéhez, majd folytatta malomipari vállalkozását. Papát aztán 1948-ban már nem a háború, hanem az őrült, szédült Rákosi-rendszer fektette két vállra. Munkásellenesnek nyilvánították, és a Zempléni Népújság hosszan, csámcsogva számolt be a kirakatperéről:
„Így járnak azok a magukat ‘vállalkozóknak’ nevezők, akik nem a dolgozó népet szolgálják.”

Két évig raboskodott a szegedi Csillagban — akkor, amikor köztörvényesek igencsak alacsony számban hajtották fejüket a priccsre. Ha a családi legendárium nem téved, hasonlóan Pelikán elvtárshoz, ő is papokkal — talán még egy püspökkel is —, de számos politikai elítélttel és a rendszer által üldözött „vállalkozóval” osztotta meg a celláját.

Ők ketten, valamint a nagynéném is a nyírbátori, régi görögkatolikus temetőben alusszák örök álmukat a feltámadásig. A „történtek” következtében három éve nem jártam ebben a temetőben. Csodavilág ez: az elhagyott sírokkal, a letűnt világ emlékeivel és az egyre inkább terjeszkedő természet erejével.

Már három éve is azt gondoltam, hogy nekünk, görögkatolikusoknak össze kellene fognunk, és egy kicsit rendbe kellene hoznunk a temetőt. Nem ártana egy új kapu, s az sem lenne baj, ha két-három parkoló is lenne a bejárat előtt. Akkor talán barátomat, az „új” görögkatolikus papot, Kocsis Dánielt is megkérhetnénk, hogy a mi hitünk szerint, pünkösd utáni első vasárnapon — azaz a görögkatolikus mindenszentekkor — tartson egy rövid liturgiát az itt eltemetett szeretteinkért.

Remélem, ez az elképzelés nem csupán álom marad…