Abban a világban, ahol Bulgakov Mester és Margaritája él – vagy mondjuk egyszerűbben: egy ideális világban –, nincs háború. Nem Iránról és Trumpról szól a világ, és nem kapok az iráni nagykövetségtől sürgős „bulletint” vidéki újságíróként e-mailben.

Abban a világban közös vacsorát rendeznék a számomra legkedvesebb embereknek. Kevesebbet innánk, de sokat beszélgetnénk, és megéreznénk az egymásra utaltság, a közös sors – a születéstől a halálig tartó emberi passiójáték – súlyát.

Az ember ilyenkor kimenne a kertbe, a telihold fényében vizelne, mert már nem fagy éjjel, és az elköltött vacsora teljessége, meg a többiek nevetése csengene a fülében, ahogy ránk borul az éj, a nagypéntek előszele.

Felnéznék az égre, és bámulnám a Telioldat, hátha látni vélem: ötven év után újra egy hatalmas űrhajó kering az égi kísérő körül.

Helyette azonban cikázó árfolyamok, olajválság, az orosz–ukrán mellett az USA–Izrael–Irán-háború és egy nyamvadt kampány zavarójelei töltik be a világot.

Eszembe jut Boris Kovač és a LaDaABa Orchest Utolsó balkáni tangója. Szétbombázzák Szerbiát, a zenészek pedig egy pincében játszani kezdenek, és felteszik a kérdést: mit tennél, ha egyetlen csillagfényes éjszaka maradna a világból?

Esterházy írja, hogy Európában nincs mit mondani Auschwitz óta.

Lehet. De a később született, bűntelenek felnőttekben megnőtt az igény, hogy újra mesét halljanak. Meséket, ahol a jó győz, ahol a jó kapja meg a királylány kezét, meg a fele királyságot.

Lehet, hogy nem tudjuk, ki az a Heidegger, na meg Russell. De szeretjük a meséket. Talán még az életet is.

És szeretnénk, ha Nyíregyházán éjfél után még lenne egy kocsma, ahová be lehetne ülni megváltani a világot – még az éjféli mise után is. Mert néha ennyi marad az emberiségből: egy vacsora, egy pohár bor és egy történet.