Két ember jut ma eszembe ebben a szemerkélő esőben.

Az egyik szamárháton érkezik Jeruzsálembe. A poros úton pálmaágak zöldje hullámzik. Az emberek felismerni vélik benne azt, akire hosszú ideje vártak. Egy tiszta embert. Egy embert, aki feltétel nélkül szeret. És a szeretete nem passzív. Ösztönöz, felszólít, és fel is oldoz.

Arra kér: tégy! Tégy jót! Légy az, aki bíztat, aki megtart, aki képes hinni a másik emberben.

Ma csak a moziban látunk ilyet. Szuperhősnek neveznénk. Pedig nem az. Csak a szeretet makacs, fáradhatatlan tanúja. Olyan, mint a rügyek fakadása: nem számít neki az éjjel és a nappal sem.

A másik ember a lócsiszár.

Kleist történetében Michael Kohlhaas „a legderekasabb, de legszörnyűbb ember a világon”. Míg a körmondatok sziszegve kígyóznak, a történet közepén ismét ott áll egy ember, akit az igazságérzete nem hagyja nyugodni. Egy sérelem, egy megaláztatás, egy jogtalan döntés — és ez az ember azt állítja, hogy az egész rendszer hibás.

Kohlhaas ezért indul el a maga kegyetlen igazságáért. És közben a pusztítás eszközévé válik.

Mind a mai napig nem tudom, mit kellene éreznem iránta. Empátiát a sérelmei miatt? Vagy félelmet attól, amikor az igazság vágya bosszúvá komorul?

A K–PAX című kultfilmben a főszereplő, Prot egyszer azt mondja: az emberi társadalom még mindig olyan kezdetleges, hogy csak a „szemet szemért” törvényét érti. Jézus hiába mondta, hogy ennek nincs értelme.

Talán ezért olyan különös Virágvasárnap.

A harangok hangja, a tömeg lelkesedése, az igazságért kiáltó emberek indulata és a bizonytalanságtól szenvedő tömegek halk, de egyre erősödő sustorgása egyszerre szól bennünk.

És mi már tudjuk azt, amit az akkori ünneplők még nem tudtak.
A pálmaágak útja a Golgotán át vezet.

Két ember jut ma eszembe ebben a szemerkélő esőben.

Az egyik szamárháton érkezik Jeruzsálembe. A poros úton pálmaágak zöldje hullámzik. Az emberek felismerni vélik benne azt, akire hosszú ideje vártak. Egy tiszta embert. Egy embert, aki feltétel nélkül szeret. És a szeretete nem passzív. Ösztönöz, felszólít, és fel is oldoz.

Arra kér: tégy! Tégy jót! Légy az, aki bíztat, aki megtart, aki képes hinni a másik emberben.

Ma csak a moziban látunk ilyet. Szuperhősnek neveznénk. Pedig nem az. Csak a szeretet makacs, fáradhatatlan tanúja. Olyan, mint a rügyek fakadása: nem számít neki az éjjel és a nappal sem.

A másik ember a lócsiszár.

Kleist történetében Michael Kohlhaas „a legderekasabb, de legszörnyűbb ember a világon”. Míg a körmondatok sziszegve kígyóznak, a történet közepén ismét ott áll egy ember, akit az igazságérzete nem hagyja nyugodni. Egy sérelem, egy megaláztatás, egy jogtalan döntés — és ez az ember azt állítja, hogy az egész rendszer hibás.

Kohlhaas ezért indul el a maga kegyetlen igazságáért. És közben a pusztítás eszközévé válik.

Mind a mai napig nem tudom, mit kellene éreznem iránta. Empátiát a sérelmei miatt? Vagy félelmet attól, amikor az igazság vágya bosszúvá komorul?

A K–PAX című kultfilmben a főszereplő, Prot egyszer azt mondja: az emberi társadalom még mindig olyan kezdetleges, hogy csak a „szemet szemért” törvényét érti. Jézus hiába mondta, hogy ennek nincs értelme.

Talán ezért olyan különös Virágvasárnap.

A harangok hangja, a tömeg lelkesedése, az igazságért kiáltó emberek indulata és a bizonytalanságtól szenvedő tömegek halk, de egyre erősödő sustorgása egyszerre szól bennünk.

És mi már tudjuk azt, amit az akkori ünneplők még nem tudtak.
A pálmaágak útja a Golgotán át vezet.