A szomszédunkban Irénke néni lakott. Nagymamám testvére. A kertjükben egy hatalmas, ősöreg diófa karcolta az ég alját. Állítólag még a dédnagyapám ültette. A kert legvégében pedig néhány málnabokor kínálta gyümölcseit nyáron.

Akkor még voltak esők. Nagy, fergeteges esők. Tavasszal nem volt ritka, hogy napokig esett. Még gimnazistaként is emlékszem olyan májusra, amikor nem tudott megszáradni a kötélre rakott ruha. Júniusban meg, ha Medárd napján megdörrent az ég, akkor biztosak lehettünk benne, hogy 40 napig be-beköszönnek a kövér esőfelhők, és bugyborékoló, nagyszemű cseppekkel áztatják a Dél-Nyírség simogatni való lankáit.

Az öreg erdész, Domjánék háza felé sekély tó ringatózott, ott, arra, ahol most a Coloplast parkolója található. Körötte fák, zöldebb, dúsabb, vadonszerű vegetáció. Egyszer néhány napig még egy mocsári teknőst is hazavittem innen, és apám unszolására, hogy mégsem a pince az őshonos élőhelye, nagy szívfájdalmak közepette visszavittük a tóhoz...

Szóval a nagy diófa alatt tavasszal és ősszel apró, fekete-fehér csíkos házban lakó, meg nagy, méretes éti csigák jelentek meg, mi pedig pulyaként néztük ezeket a nyálkás, félénk jószágokat, amelyek ki-be tudják húzgálni a csápon lógó, pici szemüket.

Ez jutott eszembe azután, hogy egy apróbb éti csiga csigalassan vándorolt a járdán, a László úti SPAR közelében. Az eső megtette a hatását, a csiga felébredt, és élvezni kezdte a nedves talajt. Bámultam, és egyszeriben gyermek lettem.

Azt mondják, másfél évszázada nem látott ilyen aszályt Európa. Több mint valószínű, az emberi felelőtlenség, telhetetlenség, esztelenség miatt.

Egy, csak egyetlen csiga mutatóba. Lehet, hogy a fiam már csak a mesékből ismeri majd ezt a különös élőlényt?