És még az mondják a nőkre, hogy ők a gyengébb nem! Amelyik a legkisebb krízis esetén összeroppan, és sírógörcsöt kap! A nyavalyát! Ezt a világot a nők kormányozzák, és ezt senki se tudja jobban egy szerelmes férfinál. Néha az az érzése, hogy a nők szándékosan játsszák ezt az összeesküvősdit, valami ősi vonzalom van bennük a bonyodalmak iránt, azt akarják kielégíteni, s a nők nemzedékeitől örökölték, akik összeesküdtek, hogy olyan színben tüntessék fel magukat, mintha rajtuk uralkodnának.

Te! Hallottál már James Jones-ról? Tudod, léteznek, léteztek olyan emberek, akik mindet is tudnak az életről. És előfordul, hogy a Jóisten olyan tehetséget ad nekik, hogy ezt le is tudják írni. Képesek rá. Amennyit az univerzumból ismerünk, úgy látjuk, hogy az emberen kívül más teremtett lény nem olvas, meg nem ír. Te jól írsz. Olvaslak. Folyton. Tényleg jól. Persze mindig érzem benned, hogy milyen büszke, meg rátarti vagy. Körötted forog a világ. Amikor a soraidból ezt érzem, akkor elszomorodom. Utálni könnyű az embert, szeretni nehéz. Tulajdonképpen panaszkodni a legkönnyebb, meg leírni az embert. Popper írja, hogy a követ nagyon nehéz szeretni. Én meg azt mondom - és itt jön James Jones a képbe -, hogy legnehezebb az embert szeretni. Mert a legtisztább, legnagyvonalúbb, legtehetségesebb emberben is ott a romlás, az önrombolásra való hajlam, a csalás ösztöne, ott bujkál benne a kisördög.

James Jones Most és mindörökkéjében minden hősén azt érzem, hogy ha olyan édesapjuk lett volna, mint nekem, vagy neked, akkor nem azt az utat választják, amit az író leír.

Amikor legutóbb olvastalak azt éreztem, hogy a főhőst úgy alkottad meg, ahogy a festő a színeket keveri, több emberből raktad össze. Te is benne voltál. Na így kezdtem el hazudni… És most ne nevess. Mert rádöbbensz, hogy mindazt, amit az életben valami miatt nem kaptál meg, az írás során simán ráaggathatod a főhősre. És mivel a saját életed fókuszában te magad vagy, hát azzal ruházod fel magad, amivel akarod. Egyszer írtam erről, ahol nincs legenda, gyártani kell…

Nem tudom, hogy James Jones főhősei, miért tűnnek hús-vérnek, miért másznak ki a könyvből, miért lesz Prew, Warden, Maggio a barátod, miért szeretnék Almával, vagy Karennal beszélgetni, nem tudom miért utálom Culpeppert, Holmes-t, vagy O’Hayert. Pedig csak egy könyvben léteznek. Leva csak akkor gépel, ha kinyitod a könyvet. De akkor annyira, hogy hallom ahogy a mechanikus írógépet üti, akkor látom az izzót, ami a homályos helyiséget megvilágítja. Hallom Prew-t, ahogy elfújja a takarodót, és látom, ahogy Warden bekopog Mrs. Holmes-hoz és nyugodtan feleli arra kérdésre, hogy mit akar; - Le akarok feküdni magával... Te, mekkora szerelem lesz ebből a dupla y-kromoszómás mondatból!!!

Muszáj olvasni. Pedig nehéz. Nekem sem jön mindig össze. Néha fáraszt, akkor kerülöm a könyveket. Aztán, egyszer csak annyira vágyom, mint… Félbevágott hasonlat… Mint… Istenem! A hasonlatok, a metaforák, a szimbólumok. Érted már! Ezért imádom a festészetet, mert én csak legfeljebb szavakkal tudok festeni. Olyan vagyok, mint akinek nincs keze és csak a szájával, vagy a lábujjaival fest.

A fonémákat pakolgatom, meg a morfémákat, összeragasztom őket és akkor születik egy gondolat, egy sor… Jobb esetben. Valahol, valaki olvassa. Talán elmosolyodik, talán rám gondol. Te, ha ügyesen csinálod, beleírod magad az internetbe. Örökre. Most és mindörökre!

Te! Én annyira meginnék egy üveg whiskyt James Jones-szal. Mondom, mindent is tud az életről, meg az emberekről.

Most és mindörökké… From here to eternity… És micsoda filmek készültek belőle! Atyaég!