Süt rólad, hogy bolond vagy. Süt rólad, hogy elfogadod a hagyományok vastag falú dobozát, de belül a liberalizmus csemetéit nevelgeted. Konzervatívnak tartod magad, miközben szívesen idézed; „denevér babona, bagoly vakbuzgóság”…

Süt a nap és csak a szíved legmélyén tudod, hogy az univerzum több attól, amit mi hitnek, egyháznak, ünnepnapoknak gondolunk. És jól van az így, hogy Krisztus születése épp az a nap, amikor kifelé megyünk a télből, amikor a bolygó a meghatározott pályáján épp ahhoz a ponthoz ér, amikor újra nőni kezd a „fény”…

Süt a nap és arra gondolok, ha pap lennék és ha az embert szeretné meg bennem egy nő, akkor azt is elfogadnám, hogy nincs hite. Vagy nem olyan a hite. 

A hasonló a hasonlónak csak azért örül, mert ahhoz nem kell annyi energia, ahhoz nem kell annyi küzdelem, mert arról azt hiszed pont a hasonlósága az ajándék…

Pedig, látva, hogy az élet mekkora küzdelem, azt kell mondani csak a harc számít, csak a csata, csak az, amikor magadért, másokért kell kiállnod, szenvedned.

Soha, de soha nem voltam annyira tiszta, annyira közel az Istenhez, mint amikor elhagytak, amikor az őrülethez közel nem aludtam és csak önmagam árnyaként jártam a világot. Soha annyit nem tanultam, soha olyan leckét nem kaptam!

És nyissátok ki a szemetek; Jézus is elment odáig, ahonnan már nincs visszaút! Elment odáig, amíg ember elmehet a megalázottságban, a kiszolgáltatottságban, elment odáig, hogy az életét is odaadta…

És magát az Ember fiának nevezi… Az emberének… és hát „semmi sem idegen tőlem, ami emberi…”

Süt a nap. Nehogy szomorú légy! A nap felkel, az óra, a perc elmúlik. Elvisz téged is a folyó. Vagy lehúznak a WC-n. Még kiszaladhatsz a színpad széléig, még odakiálthatod a közönségnek: mind, mind bolondok vagytok, de szeretni azért, szeressetek…

És még akkor is félre fogják érteni, mert azt hiszik, magukból indulnak ki, hogy magadra gondoltál…