Isten, áldd meg a magyart! – mondta végül Jorge Mario Bergoglio. És biztos vagyok benne, hogy erre még a  Jóisten is felkapta a fejét és elmosolyodott. „Isten áld meg a magyart…” – így írta ezt Kölcsey a szatmárcsekei, jéghideg, téli éjszakában és hogy a cenzúra miatt nehogy a fiókban maradjon a költemény, az elejére odavéste: a magyar nép zivataros századaiból…    

„Arra kérem a szentatyát, hogy ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot…” – kérte Orbán Viktor Ferenc pápától. Furcsa analógiák ezek, míg a pápa Kölcsey első sorát idézte, magyarul, addig a miniszterelnök a Boldogasszony Anyánk, az egykori katolikus néphimnusz utolsó, parafrazeált mondatával fordult Krisztus földi helytartójához.

A 19. századig ugyanis nem volt törvényesített himnusza a magyarságnak. A reformátusok a 90. zsoltárt énekelték; "Tebenned bíztunk"…  A katolikusok száján meg legtöbbször a Nagyboldogasszony Anyánk csendült fel;

Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,

nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél meg szegény magyarokról.

Regnum Marianum nevében kérték a pápát, ne hagyja elveszni ezt a csepp, kis országot…

Az én, a te, a mi Magyarországunkat.

Keretes szerkezet. Ha hiszel, akkor megdöbbentő, ha nem akkor majd legalább művészettörténetileg vedd górcső alá… Miközben nagyokat gondolkodom, azon merengek miért gondolták úgy egykor, hogy „szegények, „árvák” lennénk, miért kell minket megáldani, miért kell minket még mindig, most is félteni.

Mitől, kitől?

Naivak vagyunk, ha azt hisszük a következő 1000 évet is sikerül majd abszolválnunk, ha nincs nemzeti minimum, ha elveszítjük a fiatalokat, ha nem a találékonyságunkra, eszünkre, túlélési ösztöneinkre, meg a hitünkre bazírozunk. A Szentatya a magyar püspökkel való találkozáson kiemelte, ne a „szervezet” legyen fontos, hanem a hit, és az evangélium. Hogy ne az egyházhoz ragaszkodjanak, hanem a „Jézus közösségéhez”. Ne kirekesszenek, hanem befogadjanak.

Nehéz ezt nekünk értelmezni. Nehéz nekünk magyaroknak elmagyarázni, hogy nem kell félnünk kitárni a kapukat, kinyitni a szívünket. Minket az elmúlt 1000 év óvatosságra, mértékletességre, visszahúzódásra tanított, a nyelvünk dobozba zár, a megnyomorított ország túl szűk és most azt mondják legyünk bátrak, nyissunk; ne féljünk egészek, színesek, befogadók lenni! Mi pedig (jogosan, nem jogosan?) az itt hagyott trójai falovakra mutogatunk; ne tessék minket az őrültségre rádumálni. Nálunk a katolikus is nyakas, mint a debreceni református… És persze mondjuk, hogy bár homogénnek látszunk, attól még senki sem fajtatiszta errefelé. Európa dagasztóteknője van, volt, lesz a Kárpát-medence a maga előnyeivel, meg hátrányaival egyetemben. És amikor egyet kell érteni, akkor hirtelen kiderül, hogy katolikusok, görög katolikusok, reformátusok, evangélikusok, zsidók, meg többek között hit gyülisek vagyunk. Amikor egyet kellene érteni, akkor hirtelen egymásnak esik az újpesti meg a ferencvárosi, a falusi meg a városi, a tirpák meg a hurkás, a diplomás meg a kétkezi, nő meg a férfi…

Gyűrjük, tépjük, marjuk, marcangoljuk egymást, botorkálva a történelem rögös országútján és aztán röhögve mondjuk; ide ne jöjjön senki, mert még egymást is utáljuk.

Mi lennénk a nagy keresztények? Ezek lennénk mi? Ezért jöjjön ide a pápa?

Nem! Azért jöjjön, mert százezren mentek el vele együtt imádkozni vasárnap Pestre. Azért jöjjön el, mert egy zsidó fiatalembernél szebben senki sem tudta leírni, hogy

... bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem…

Azért jöjjön el hozzánk, mert a nagy változások közepette néha már nem látjuk a vezérlő csillagunk. A nagy felfordulás közepette csak várjuk a messiást, várjuk az Urat, adna hát jelet, egy kis aprót, szólna ide nekünk… És azért jöjjön el hozzánk, mert itt az utca népe is így felelt arra kérdésre, miért fontos, hogy eljöjjön hozzánk...

Aztán mosolyogva mondhatnánk, hogy bár voltak, akik nem szépen szóltak róla, azért mi itt vidéken csak úgy látjuk, hogy alig több mint egy esztendő leforgása alatt, háromszor is eljött hozzánk; tavaly nyáron Erdélybe, most pedig egy héten belül Budapestre, meg a Felvidékre is…

És most görögkatolikus létemre egy igaz reformátustól idézek. Egy reformátustól, akitől volt idő többet tanultam, mint bárki mástól, jöjjön az ige Kányádi Sándor bátyámtól;

Kezdem megszokni hogy a kéz

nehezen moccan kézfogásra

elmarad vidám parolája

s a tekintet semmibe néz

 

még szelídnek indul a szó

de már a mondat enyhén karcos

és sejteti a riadót

mely mindnyájunkra annyi bajt hoz

 

jó volna kezet rázni ismét

s a vállat átölelni testvér

mielőtt bután el nem esnék

mielőtt bután el nem esnél…

Kezet kellene rázni testvérek… Jól megfogni egymás kezét. Kacsintani, ahogy a pápa a magyar püspökökre, aztán imádkozni, énekelni, inni egyet.

„Ez a mi munkánk; és nem is kevés…”