16 vonal, több mint 200 kilométeres hálózat, 300 állomás és naponta 4,5 millió utas. Csak a számok nyelvén is elképesztő Párizs metrója. Pedig a hideg tények képtelenek megmutatni ezt az épített, sajátos és lenyűgöző világot. A rendszert, ami a világváros jelképévé is vált, és amiről azt mondják, homogén az építészeti stílusa. Persze a meghatározó csapást a szecesszió jelölte ki. Ez az a világ, amelynek állomásnevei is általában sokat mondóak, vagy egyértelműen a felszín világára utalnak. A párizsi Kontroll egészen más film lenne. Már csak azért is, mert többnyire hülyebiztos. A legtöbb helyen plexifal választja el az öngyilkosjelölteket a veszélyes „féregjáratoktól”.  A párizsi metró szerelvényei, ráadásul inkább valami százlábúra hasonlítanak, ahogy a sok-sok gumikerekeken és az irányváltást segítő görgőkön haladnak sietve tova. Néha aztán a szerelvények feljönnek a fényre, hogy meg-megcsodálják a világ egyik legnagyobb, leginkább kultúrával átitatott városát. Néha feljönnek, hogy a Szajna hídjain szaladva meglássák sietős képmásukat és fémgigájukat fel-alá járatva szomjazzanak a folyó édes, világos vízére.   

Az én egyik kedvenc, föld alatti állomásom a Louvre-Rivoli lett. Nem azért, mert a fotóautomatából épp Amelie lépett ki és nem csak azért mert a város alatt értettem meg, hogy miért nem szeretnék a konyhámba metro-csempe világot. Épp azért, mert ez a megálló annyira elüt a többitől. Eleganciájával, meghökkentő kultúrkínálatával. Sötét, vulkanikus kőzeteket idéző járólapokkal a talpam alatt, bézs márványutánzat a falakon és minden kis nyílásban egy-egy híres szobor, egy híres alkotás másolata… A föld alá bujtatott történelem, kultúra és esztétika világa ez. Az egyiptomi írnoktól, Hammurapi törvényoszlopán át, a lenyűgöző milói Vénuszig. (És itt nyer új értelmet Michelangelo Haldokló rabszolgája, a járványhelyzet és a kijárási tilalom alatt...)

Hány világ létezik a Louvre alatt? Hány járat, katakomba, hány metró rohan el a palota alapjai alatt? Ki tartaná ezt számon? Egy biztos, amikor kinyílik a szerelvény ajtaja és a híres alkotások előtt lépdelsz, melyeket még Szabóné tanárnő, meg Krivács tanár úr mutatott életed hajnalán egy-egy nyírbátori rajzórán, akkor sóhajtasz egyet. Nagy mély sóhaj ez. A magyar ugar sóhaja.

„Cseregdi” Bandi meg leszólít; „- Hogy te is cimbora? Te is?” És bólogatok, hogy persze. Itt ámulok a szent ámulások nagy városában, Bandi bátyám. Itt vagyok a „Bakonyodban”. Itt nézek ki a fejemből és gyújtok fényt az alagút végén…  

Egy tanulmány szerint 2050-re Párizs lakosságának 80%-a fekete lesz.

Nekik majd mit mondanak ezek a hófehér szobrok?

Olvassák-e majd Maupassant, Dumas-t, Victor Hugot?