Annyira tökkelütött lennék, hogy Drábiknak kellene felvilágosítani engem, hogy minden összeesküvés, szemfényvesztés, megtévesztés? Hogy minden arról szól, hogyan irtanak ki minket, veszik át felettünk a hatalmat és én vakon, egy barlangban élve semmit sem tudok az illuminátusokról, a bilderbergerekről és a rócsildokról… Annyira együgyű lennék, hogy Gődény & Co.-nak kell elmagyaráznia nekem, hogy mi a normális és figyelmeztetnie arról, hogy a maszkkényszer egyenes út az orwelli világ felé? A virusrealistának? Nekem, aki mindig is álmokat kergető, vasárnap délelőtt? Diétások magyaráznak híreket, részletezik a kormány és az ellenzék lambadáját. Itt mindenki tudja, hogyan éljek, mit egyek, hogy élnék örökké, itt mindenki tudja, hogyan leszek önbizalomtól és vitamintól duzzadó, itt mindenkit lát, tud, szakért és kioktat. Mindenki felettem, mindenki fenyegető ujjal. Belelátnak fejekbe, szívekbe. És a mindent is tudás önteltségével löknek félre útjukból. Mit tudhatok én, ahol  mindenkinek jobban vág az esze, kész tények elé állít, hánytat, kúrál, operál. Kimetszi belőle a lelkem, a szívem. Leszek áldozati bárány... De valahogy senki le nem hajolna, senki meg ölelne, senki nem mondaná, hát nem az összeesküvés, hanem a szeretet kényszere tart minket össze. Hogy kérkedhetnek kosok, állhatnak két lábra, attól még mindnek meg kellett születni és meg kell halni, majdan... S lesztek sírotok csendes, békés lakói, egyetlen, halhatatlan lelketekbe forrasztott bizalom-örökséggel, hogy talán eljön és maga köré ültet bennünket...

A világ zaján túl most is meleg, magvető hitünkről, komolyan gondolkodnak a földek, az újszülött pedig rügyező ágakkal rak lángot, fázó homlokunk mögé. De legfőképp bántja lelkem a nagy város durva zaja… Pedig a Bujtosi kiserdő csendes… halkan lépdelek, nehogy felébredjenek könnyű álmukból a jegenyék. Megvárom míg Attila és Bandi bátyám utolérnek és közösen mondjuk, mint gyermekek a mondókát;