Elindul Rómeó a bálba. Elindul ittasan, gyűrött ruhába. S a részegség hajnalán, amikor egyszerre bolondul szív és agy, akkor meglátja az ő Júliáját…

Elindul Jancsi. Megy, öles léptekkel a patakpartra. Micsoda férfias indulat hajtja! Megindul a víz felé, ahol a lány térdig húzza a szoknyát. Kikerekedett szemmel, forró indulattal nagyokat fújtat, mint egy fiatal csődör. Szomjas ajkára úgy hullnak a bókba csomagolt szavak, hogy öröm nézni. Pírba öltözött Juliskáját magához így énekli…

Vannak azok a szerelmek, vannak azok a találkozások. Van egy mondat, van egy pillanat. Popper meséli, hogy Karenina Anna szívébe Vronszkij egy hetyke haptákkal csinál helyet. Olyan ez mint, amikor Warden, főtörzs Karen Holmes-nál kopog és bátran mondja a szemébe; magával akarok lenni, míg nincs itthon a férje…

S mert minden szerelem energia, hát tudom jól, hogy fűtőanyag nélkül nincs maghasadás… Nincs elektromosság, nincsenek fénylő csillagok. Üres, kies, sötét a világ. Múzsa nélkül csók sincsen, és nincs aki reggelente elmondja, ma újból neki kell állnod, vállra fektetni a világot…

És tudom neked is kellene valaki, aki füledbe súgja, nem csupán forgács, nem csupán maradék a világ. Hagyd, hadd gágogjanak a libák. Te légy, aki fest, aki fényképez, te légy, a ki húslevesről ír balladát, te légy a világ, te légy a közepe, a titka, te légy, aki ritka, aki nélkül, mint ablak virág, mint tető madár nélkül, mint nyár napsütés híján, fák lomb vesztetetten…

Te légy lelkem szikrája, és én legyek, aki vágyad megtalálja, kiben kedved leled, ki füledbe súg minden reggel új ihletet…

Melletted nőttem nagyra, fényed fényem túlragyogja. S ez boldogít. Mert melletted vagyok trubadúr, lovag, hadvezér… Nélküled meg csak szomorú, reménytelen, fekete szavú cincér…