A középkori Európában megbecsülték és tisztelték a scriptorokat. Ezek a névtelen szerzetesek az ismert világ egyetemes örökségét, kultúráját másolták éjt-nappallá téve a kolostorokban. Hiába égett a körmükre a gyertya, hiába romlott el idő nap előtt a szemük, kaptak tüdőgyulladást a hideg falak között, arra tették fel az életüket, hogy a betűkbe zárt tudást terjesszék, isten kegyelméből. Gutenberg mindent megváltoztatott. Az a munka, ami korábban hosszú évek kegyetlen munkáját jelentette, most napok kérdése lett. Persze eltelt némi idő, míg a tudást jelentő könyvek, legalább egy-egy Biblia és énekeskönyv a legszegényebb házakban is megjelentek.

A huszadik század második fele hozta a következő robbanást a tudás másolásában, erre jó példa a Xerox féle "száraz tintás" fénymásoló, majd a "mindentudó", "isteni" Internet és az ehhez kapcsolódó olcsó pendrive-ok és hordozható winchesterek. A személyi számítógépek és az Internet világában a tudás, mint fogalom esetlegessé és nagyon viszonylagossá  vált. Amikor csupán néhány kattintás távolságra került a világ eddig felhalmozott összes tudásanyaga, amikor egy tenyérben elfért a Széchenyi könyvtár összes betűje, az ember elkényelmesedett.

A fiatalok azt kérdezték és kérdezik a mai napig is: minek bármit is bemagolni, bebiflázni, nem elég tudni, hogy hol találom meg? Minek fárasztani magunkat egy dolgozat, szakdolgozat megírásával, ha úgy is lehet találni egyet a neten, vagy éppen némi ravaszsággal összeollózhatunk egyet a szövegszerkesztők segítségével.

Kíváncsi lennék, hány olyan dolgozat, szakdolgozat, ne adj isten phd-ét érő disszertáció készült az elmúlt évtizedekben Magyarországon, melyek legfőbb ismérve, hogy a klasszikus ctrl+C és a ctrl+V billentyűkombinációra épülnek. Copy+ Paste világ lettünk, és a kialakult helyzetért nemcsak a lusta, diákok és a nem eléggé alapos oktatók felelősek, hanem maga a társadalom is. Abban a társadalomban, ahol egy doktorihoz elég volt Lenin sapkáiról disszertációt írni, ahol országgyűlési képviselők az Ecserin vették a nyelvvizsgájukat, ahol az uram-bátyám világ miatt elég egy telefon, hogy a befolyásos szülők hülyegyerekét átrugdossák a vizsgákon, ahol csak a papír számít egy állás betöltéséhez, egy zsíros pályázat elnyeréséhez, ott ne várjuk el, hogy a valódi tudásuk, szakértelműk szerint mérettessenek meg az emberek. Ott a társadalmi mobilitás csupán egyetlen dolog kérdése, van-e a megfelelő helyen ismerősöm, barátom, vérem, vagy földim, isten ments; korrupcióra hajlamos spanom.

A köztársasági elnök esete nem a tudás, hanem a kapcsolat alapú társadalom lelepleződése. A rossznyelvek szerint Magyarországon bevált dolog volt (tisztelet a kivételnek), hogy a híres sportolókat is diplomához, doktori fokozathoz juttatták a pártfogóik annak érdekében, hogy a civil életben is könnyben boldoguljanak. Részben persze szükség is volt rá, mivel akkoriban a baráti hátba veregetésen kívül hírből sem ismerték a életjáradékot, a kiemelt nyugdíjat és egyéb életre szóló támogatásokat. Vajon ha most egy komoly hivatalt állítanánk fel, ahol elkezdenék megvizsgálni közéleti személyiségek szakdolgozatait, disszertációit, hány olyat találnának, amely nem menne át a rostán?

A köztársasági elnök doktorijának visszavétele azonban túlmutat személyes sértettségen, vagy akár az égető társadalmi kérdéseken. Színtiszta politikai ügy. A német védelmi miniszter, Karl-Theodor zu Guttenberg hasonló helyzetben lemondott, (vagy lemondatták), mert egyszerűen ártott a kormányzat megítélésének. Naivitás lenne azt hinni, hogy Magyarországon más út vezetne a csillagokig...