Egyszer azt mondta nekem valaki, akire felnéztem, hogy lesz olyan pillanata az életemnek, amikor választanom kell fehér- és fekete között. Elő kell állni a farbával. Meg kell mondani, kit szeretek és kit gyűlölök. Minden idegsejtem tiltakozott a mondatai miatt. Minden idegszálam lázadt; soha!

Egy újságíró ettől sokkal okosabb, egy újságíró pontosan tudja, a világ ettől sokkal színesebb. Aztán évek teltek el és az átkozott felnőttek egyre többször kérdezték meg tőlem, mit gondolok, pártokról, ideológiákról. Hiába érveltem, én soha nem tudtam egyetlen együttesért, egyetlen dologért elvakultan lelkesedni, nem fogadták el a magyarázataim. Minél lázasabban magyaráztam a bizonyítványom, annál inkább megkeményedett az arcuk. Egy olyan országban, ahol minden kiejtett szónak politikai áthallás a vége, nem lehet szabadon hinni, beszélni, kinyilatkoztatni...

Mindenféle magyarázkodástól irtózom. Rettegek, hogy minden amit mondok felhasználható ellenem, hogy már akkor félreértenek, amikor még csak egy kósza gondolat a hitvallásom. Persze tudom, hogy Kirkegaard, azt mondta nincs olyan, hogy kicsit hiszek, mint ahogy kicsit élni, kicsit halni sem lehet. Vagy-vagy. El kell dönteni melyik oldalon állsz.

A minap megkérdőjelezték a világom alapvető fundamentumát. Valami buta tréfa, elátkozott suttogó propaganda, rosszakarat, vagy isten tudja mi miatt, rossz oldalra soroltak. Pedig itt, ezen a területen vagyok a  legkevésbé megengedő, itt vagyok legkevésbé türelmes, elnéző. Egy magát valamire tartó pedagógus tudja nem is tehet másképp, hiszen így vagy úgy de minden cselekedete mintául szolgálhat...

Ezért bárki bármit mond, a szerelemben konzervatív vagyok. A szerelem nálam valami olyan erős kovalens kötés, ami egybeforrasztja az egymástól távol terelt férfi és női egót. A kettébomlott nemiség mohó vágya bizonyítja, a világmindenség egységéhez nem férhet kétség. Mindig megértem a világmindenség harmónia iránti igényét, amikor elmélázok a női testek szépségén.

Bármi is akartam lenni, mindig az motivált, képes legyek lenyűgözni a csajokat. Csak nagyon rövid idő alatt jöttem rá, az igazi sport nem az, amikor felfokozott lelkiállapotban súgjuk a legszebb fehércseléd fülébe életünk legjobb sztoriját, hanem az amikor a vágyon túl, a számítógép előtt kell felidézni az élményt.

Nem találok rá szavakat, csak bámulom az angyalokat az ágy végében és hálát adok az istennek az egészséges tesztoszteron löketért, amitől folyton-folyvást férfinak érzem magam. Ahogy Zorbász, talán a legrútabb nőben is meglátom az angyalt. És akkor, ha már meglátom, akkor persze értesítem is róla, nehogy rossz álma legyen. A szép nőkről pedig váltig állítom, csak azért teremette őket az isten, hogy a szívünk, az agyunk, az ízületek a testben, minden atom és rezgés megérezze, milyen káprázatos tud lenni  a nő maga. A szép nőkért való rajongás, bolondulás az istenek imádott játéka velünk. Hányszor fordult elő, hogy éjjel lopva néztem a mellettem alvó nőt, és szánkóztam megállás nélkül a hajlatok finom lankáin. Sajnálom azokat, akik soha nem részesülnek ilyen kifinomult, legfeljebb a láztól terhes örömben.

A nő nekem mindig múzsa és a kapcsolat az istennel. A nők öle romlásba vagy éppen a mennyországba vezető út, de mindenképpen túlvilági öröm. És aztán nem is beszéltem arról, mi történik, ha szerelem megsebez. Nem beszéltem arról, milyen felemelő tud lenni egy viszonzott szerelem. Amikor a férfi fókusza a végtelenről, a mindenről az egyre, az Ő-re összpontosul.

De eddig minden ideig-óráig. Eddig minden Nő csak epizodista lett nálam. Minden közös lepedő elszakadt, a vágy, hogy a nőkön túl, újabb nők, s azokon túl talán örökké mohó angyallányok várnak, mindig felcsigázta bennem a vadász kíváncsiságát. Az ember így nem hagyja, hogy berozsdásodjon a fegyvere, örökké pucolgatja, tisztítgatja, mert attól tart, éppen ma éjjel hagyja ki a kapitális ünőt...

Masculin bolygóm, így mindig nőnemű napok és univerzumok körül kering, amíg képes leszek alkotni, élni, lélegezni, szeretkezni...

Védőbeszédem pedig Kipling mondja el:

Ha józanul tudod megóvni fődet,

midőn a részegültek vádja mar,

ha tudsz magadban bízni, s mégis: őket

hogy kételkednek, megérted hamar;

ha várni tudsz, türelmed nem veszett el,

s csalárdok közt sem léssz hazug magad

s nem csapsz a gyűlöletre gyűlölettel,

de túl szelíd s túl bölcsszavú se vagy;

ha álmodol - s nem léssz az álmok rabja,

gondolkodol - s ezt célul nem veszed,

ha nyugton pillantsz Győzelemre, Bajra,

s e két garázdát egyként megveted;

ha elbírod, hogy igaz szódat álnok

torz csapdává csavarja a hamis,

s miért küzdöttél, mind ledőlve látod,

de fölépíted nyutt tagokkal is;

ha tudod mindazt, amit megszereztél,

kockára tenni egyetlen napon,

s veszítve új kezdetbe fogni, egy fél

sóhajtás nélkül némán és vakon;

ha tudsz a szívnek, ínnak és idegnek

parancsot adni, bár a kéz, a láb

kidolt, de te kitartasz, mert tebenned

csak elszánás van, ám az szól: "Tovább!";

ha tudsz tömeggel szólni, s él erényed

királlyal is - és nem fog el zavar,

ha ellenség se, hű barát se sérthet,

ha szíved mástól sokat nem akar;

ha bánni tudsz a könyörtelen perccel:

megtöltöd s mindig méltó sodra van,

tiéd a föld, a száraz és a tenger,

és - ami még több - ember léssz, fiam!