Futás közben olyan semmi lesz a világ. Nehéz vagyok, a mérlegnek fáj. Anyának jobban. Apám froclizik. A pocak nem szexi; látom a szánalommal vegyes mosolyokban. Most futok. Fájnak az izmok csontok, inak. Fáj minden. Mert nem emlékeznek, hogy ebben a testben egykor minden fityiszt mutatott a restségnek. Most szánalmasan fityegő kilók, zsírpárnák lógnak, remegnek. Valahol alattuk egy férfi él, egy férfi, aki egykor meg tudta mutatni a világnak! A fene ebbe a nosztalgikus múlt időbe. Hát utálom, hogy jön a kesergő kuruc. Ennyi a magyar. Mangalicazsírt csepegtet a vastagon szelt fehér kenyérre és némi paprikával, paradicsommal és na persze újhagymával letudja a norbiápdétot.

Le van tojva, hogy a világ szemében a csontrakéták, a hús nélkül élők,  teniszcsászárok az istenek. Hirdetik, a csinosság, a szépség, a white partik jelentik a mennyországba vezető utat. Szőrtelen, bordakollekciók, izompacsirták és legfeljebb tömegnövelőktől durranó fel és alkarok... Valahol szeretném elhitetni, hogy én vagyok a Dávid szobor. Vagy inkább szerényen szeretném világgá kiabálni, hogy az én hasamon most, mint párnán lehet  elaludni és a szőr egyébként kiválóan melegít, hosszú, jégbe zárt téli éjszakán.

Elviccelem. Nem marad más. Nyár van. Le kellene vetkőzni és vállalni magam. Hát ez nem fog menni. Állok a fürdő bejárata előtt, mint hat évesen a hideg medence szélén, amikor még fóbiám lett a víztől, nem tudtam úszni és kékül a szám. Mellettem holmi szabolcsi istennők, semmiben, bikiniben. Ádámcsutka le-föl, férfiak szívószálon keresztül, negatív kalóriáktól hemzsegő ásványvizet szürcsölnek. Sehol a biztos pocakhoz vezető sör, de még a rozé fröccs is csak az ördög koktélja.

Mondom antianyagnak sem rossz lenni, de ez csak biztatás, mint hosszútávfutónak lenni az olimpián és utolsónak érni a célba.

Körözök a Bujtosi tó körül. A salak vadonatúj, a kilóktól szabaduló vágy még a tegnapi. Az egész város kijött ide, van aki a Meki szagára, mások vízipipára gyújtanak, vadkacsát etetnek, párok csókolóznak, szalonnát sütnek. Dobban, él minden. Kerengek, szívom be a tó ezer szagát. Nád, gyom, fák, virágok vegyes illata és parfümök, mert mellettem, előttem finoman ívelt testek, nők, lányok róják a köröket.

Amikor mellém, elém, mögém érnek rendkívül motiváltnak érzem magam. Szívom be az illatokat és máris az a letörölhetetlen, kisfiús mosoly bujkál a szám szegletében. A világot elhagyom, ez már nem a hosszútávfutó magánya. Ez valami sokkal jobb, ez valami földöntúli öröm. Nem, nem érdekel, hogy alig bírom emelgetni a lábam. A futó lányok közt, egy futó bolond teker és rúgja és veri fel a rózsaszín salakot.

Minden kín, minden félelem elmarad mögöttem. Még a rozsdás, duci fiútól is lassabbak. Elhagyom őket és érzem nem is az olvadó kilóktól leszek könnyebb, hanem a lelkem tisztulástól. Format c:...

Futok. Felettem fitymálva sikoltoznak, elégedetlen danka sirályok. A Bujtos nekem most mégis valami édeni, szakrális hely, ahol közelebb kerülök istenhez, világot váltó válaszokhoz. És fogynak a grammok, olvadnak a dekák, az izmok megfeszülnek, egyre fáradtabb és csatakosabb a test. Az isten helyett az egyik lánynak adnám a hálámat. Remélem az égiek nem haragszanak meg túlságosan rám...

Aztán lassan, zsibbadó izmokkal és zsiborgó aggyal haza. Oda a túlpartra. Az én kikötőmbe. Valaki vár rám...