"Mint a megromlott és kerítés nélkül való város, olyan a férfi, akinek nincsen birodalma az ő lelkén..." (Példabeszédek 25/28)

Igen, jól hallod az én fülem zúg. Én vagyok a hang színe és fonákja. Értem jönnek a zsákvarró tűk, hogy örökre bevarrjanak valami durva szövetbe. Egyszer megírom, hogyan szoktam kinevetni magam, meg azt is, milyen megveszekedetten tudok sírni. Egyszer mondom, megírom. Pucéran ülök majd a gép elé, hogy biztosan ne legyen takargatnivalóm.

A világ nevet. Kinevet. Így hogy lehet magamba szállni? Hogyan lehet megkomolyodni. Amikor ég és föld, isten és ember is csak nevet? Zavar a sok mosoly, a finom ajkak mögött csilingelő, porcelán fogak. Elég.

Van, aki valóban mellém ülne? Vagy nekem kell mellé? Ha két autó, az egyik A-ból, 75 km per óra,  a másik pedig B-ből 60 kilométer per óra, akkor melyikben ül majd a megváltó egy fél óra múlva?

Elég. Egyenletek, félelmek, tévelygek. Elég. Berakom a gépbe a világot. Megkoszosodott. Főzőprogram, előmosással. Több víz, több fehérítő. Mocskom, mocskom, ki a legutálatosabb a világon?

Ezen a nyáron minden lakodalomba bekéredzkedek. Szétnézek. Tudom majd mi a különbség násznépek és vészfékek között. Mondom ezen a nyáron, minden lakodalomban ott leszek. Álmomban fűben fekszem. Mellettem egy lány. Az arca ez apró darabban, kirakós... Elég! Tudni akarom végre, mikor kezdődik a világ vége?