Egyszer egy éjjel a Bujtósi tóból előbújt egy búvár. Mocskos volt és bűzlött a mocsárszagtól. A neopren ruhájában maszatosan lépkedett, mint amikor gyenge teleken sárral kenik be a megperzselt disznót, hogy a bőre ne fakadjon ki a pucolásnál... Azt mondta Angliából indult. Ott egy gyengénlátó, depressziós férfi kerti tavában merült le, miközben Yeats verseket mormolt és próbálta elfeledni, hogy a félresikerült házasságával tulajdonképpen egy öngyilkosságot követtet el.  

Álmaim terültek lábaid elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim. - mormolta nagy levegőt vett és a fekete fellegektől wenge habok elnyelték. Mélyre rántották az örvények. Konzervdoboz színű halrajok úsztak mellette, és időnként félelmetes méretű és ábrázatú ragadozók is kerülgették. Az egyik bele is harapott a karjába. Megrángatta. Azt hitte itt a vége a különös utazásnak, azonban végül kiköpte, mint az úristen a langyosat.

Sokáig hitte, hogy a víz zavaros, míg rá nem döbbent, hogy milliárd és milliárd apró emberfejű, de rák testű élőlénytől hemzseg körötte a vízivilág. Amikor tenyerébe vette őket, kinyújtották hosszú, gyulladt nyelvük és torz arcukkal utálkozva próbáltak menekülni.

Napok, hetek teletek el. Egykedvű utazás volt. Levegője fogytán, tüdeje egy behorpadt hordó, keszonbeteg szemmel várta a csodát. Aztán megérkezett amire várt; egy sellő úszott mellette... Egy prüszkölő, láthatóan tüdő? kopoltyú?-beteg sellő fogta meg a  kezét. Haja mint a rozsmező, szeme zöld, mint egy patika neonfénye... Bőre szinte világított a zavaros vízben, annyira fehérnek tűnt.

Amikor a sellő magához ölelte, mintha villám csapott volna belé, fájdalmasan összerándultak az izmai, remegni kezdett, a fájdalom repeszei végigszórták a testét... Kartács - szakadt ki belőle és az utolsó erejével dühösen nézett a szépségre.

Aztán egyszer csak megérezte. Valahonnan az agya mélyéből, mint egy álmos, ébredő kamasz, előbújtak a sellő gondolatai. Először kuszának tűntek. Néhány félszó, félelemről, ábrándról és létezésről. Aztán egyre bonyolultabb, fogalmakkal tarkított monológok, az élet értelméről, egy halféle, pikkelyes teremtőről és egy hímnemű társról, akit elnyelt a bánatos mélység.

A sellő ezek után se szó se beszéd bekúszott a bőre alá.  Egészen a lelkéig nyomult, ahol mint egy takarítónő, kezében alkoholos permetezőkészülékkel és egy élő szivaccsal átmosta  a lelkét. Súrolta, sikálta, fényezte. Néha jól esett, néha mint egy szülő anya kínja, eszméletlenül fájt.  Csak egyetlen mondatot hagyott meg végül, egyetlen felkiáltójelszerű mondatot: Álmaim terültek lábaid elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim...

Amikor végzett megpörgette és meglökte... Itt kötött ki Nyíregyházán, a Bujtosi tóban. Azt mondja, vannak emlékei a takarítás előttről, vannak pillanatok, amelyek szomorúsága még most is besötétíti a lelkét, de igazából könnyűek mint a tollpihe és pillanatok alatt elhessegeti őket. Csak a testektől fél. A testi kontaktustól. Nem tudja elképzelni, hogy az élvezet kedvéért nyúljon egy nőhöz. Átkozottul félek! -  tette hozzá egészen halkan. Sáros búvárruháját visszadobta a tóba. Meztelenül indult el a Belső körúton, a Hunyadi utca felé. Egy fürdőköpenyt terítettem rá. Sötétkék, kockás. Köszönjetek neki, ha találkoztok a búvárral..