Egyetlen gondolat sincs készen, valamit mégis "papírra" kellene vetni. Pedig a Faust és a lencse megtette a hatását. Soha ennyi visszajelzés, soha ennyi kézfogás, soha ennyi féltés. Soha. És soha ennyi félreértés... Az emberek ismét a színek felől közelítették meg az írást. Mondom tévút... Csak eszmények, hitek vezéreltek. Görög- katolikus vagyok, szabolcsi, a nagyapám vére; az én megváltásomat nem diktálhatják holmi perc-emberek, fragmentum politikusok, homokszem istenek, akik nem láttak még vérző keresztet kapából. És most mondom, az én szociáldemokrata-kapitalizmusom a napszámosok szeretete. Az én jobbom pedig Apagy, a megboldogultan elsodort falu. Az én hitvallásom szövevényesebb, mint az a híres Labirintus, mert disztingvál, minden irányból képes befogadni a kikristályosodott jót. Mondtam már: magyarnak lenni túrós sztrapacska, füstölt mangalicaszalonna-kockákkal...
Aztán meg elkezdődött a Vidor. Pintér Bélával, Thuróczy Szabival, egy újabb (berekenypálinka) mutatvánnyal. Lepold bácsi bagolyköpete szembe talált és bólogatva hallgattam, ahogy az "osztrákul" beszélő nacionalizmus fityiszt mutat a szélre tartóknak.
Harmadik éjjelt írom és nem fog beleférni, milyen örömmel fogadtam a Katona társulatát, Szirtes Ágit, Mátét és Bezerédit... Nem tudom elmondani, milyen jó volt látni, hogy ismét valami "nyers", kiforratlan anyaggal birkóznak, mert a kőszín profilja nagy úr. Éjjel még nekiugrottam a Körhintának, hogy megidézzem Szirtes Ádámot., csak mert kerestem Pálmai Anna vonásait... És mit ad isten, vasárnap délután az MR1 Kossuth pedig éppen Soós Imrét idézte. A balmazújvárosi szarvas-csodafiút, akinek a halála éppolyan misztikus, mint az őt követő, önpusztításba menekülőknek. Soós Imre, aki éppen 18 nappal korábban követelt helyet az élők sorában, mint az én kedves nagymamám.
Mindez csak mellékvonal. Semmi kis értetlenkedés. Ma este jött Molnár Ferenc. A Pál utcai Molnár, hozta Kernt, Rajhonát, Avart, és hozta a szépséges Kovács Patríciát. Nincs attól szebb számomra, amikor a Móricz Zsigmond Színház büféjében az éppen érkező, "civilben" feltűnő Hámori Gabika, rögtönzött beszélgetésbe kezd a már "ünneplőbe" bújtatott Kovács Patríciával és mint két angyal mosolyogva, önfeledten, őszintén örülnek egymásnak.
Molnárból persze hazahoztam az erkölcsi tanulságot: a világ szégyellje magát...
Végül pedig egy zacskós hal vágott kupán. Szögödeik, pestiek mixtura pectoralisa, amely esendősége és helyenként könnyű, értelmetlen férce ellenére is hat, működik és a bőr alá érkezik.
Mondom Vidor, orrvérzésig, és közben érzem más ember leszek, a színház valahogy felemel, megvált, ért és értet... Egyetlen gondolat sincs készen, valamit mégis "papírra" kellene vetni...
ui: na de ki az a Minka?
