Szókratész védőbeszédében az Öreg arról prédikál, hogy a halál olyan mint a mély, öntudatlan álom. Azért nem fél tőle (mármint a haláltól), mert megtapasztalta milyen rossz, ha az embert felébresztik ebből a mély, andalító állapotból. Sokat gondolkodtam ezen, mert nem értettem. Én pontosan az alvástól félek. Utálok lefeküdni és álomba merülni. A kimerülésig bírok fent lenni és élni. Nézni a világot, hallgatni az apró neszeket, zörejeket, fülelni a szívem dobbanásait. Élni, élni, élni! Uram megbocsáss, de néha sokkal jobban elmerülök a levegő színeváltozásaiban, semmint, állandóan az élet utáni életről álmodozzam.
Az ördög és én soha nem alszunk. Mindkettőnk hobbija az élet. Csak míg ő az örök tagadást hordja a szíve alatt, addig én az élettel élek szimbiózisban. Sziámi ikrek vagyunk, összegubancolódott szálak, gordiuszi csomó. Én és az élet. Hű szolgája, 33 éve hű Sanchoja ennek az őrült lovagnak.
És hogy szeretünk mind a ketten nosztalgiázni. Fájni, és keseregni fel nem ismert értékeken, elkártyázott szerelmeken és félresöpört jövőképeken. Hogy szeretünk mind a ketten tűzbe bámulni és úgy sírni a lángok érzéki táncán, mint ahogy csak Szép Ernő tudott a magyar irodalomtörténetben.
Talán csak Kodácsi nagyapám bortól piros orcáján hullottak olyan, őszinte megbánást és fájdalmat hordozó könnyek, mint amilyet én és az élet tudunk csöndes, éjfélen túli éjszakákon kigördíteni a könnycsatornánkból...
Mister Salinger, átkozva imádom ezt a mondatot:
Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.
És hogy tud hiányozni TK. A mosolya, a kifinomultsága, a társasága...
Hogy tud hiányozni a 112/b. Tóth Pista, Galamb, Garfield... Hogy tudnak hiányozni azok a délutánok ott a koliban. Töki, Petke, Sipi, Gyula...
Hogy tud hiányozni Szilva Noémi boci szeme, Piszár Tünde kacér tekintete, Filetóth Regi őzike járása. Hogy tud hiányozni a Szták tanár úr féle német óra. A Goethe idézetek, memoriterek végtelen sora...
Hol van ami elmúlt? Hová lett? És, ha minden hiába volt, minek őrzi meg az emlékezet?
Hol van apám barna haja? Hol van édesanyám csillagokat szégyenítő fiatalsága? Hol van nagymamám lázas igyekezte? Hol vannak a túlélhetetlen szerelmi csalódások? Hol vannak azok az átbőgött misék, éjszakák?
Csak a bolond Hold fénye csillan a garázsok fém tetején. Hidegen, fehéren...
Hol vannak az erős fogadalmak? Hol van Fekete Gabi biciklije? Szabó Jani rendszeresített, dombrádi Jaegermeistere?
Hol vagyok én? Számon kérnek tőlem munkát és magánvéleményt? Kérjék. De ne keverjék össze a hírt és a hírmagyarázatot! Az én magyarázatom, az én világképem tükrözi, az én magánérzeteim. Azoknak itt a helye a nyilvános naplómban, nem a Nyíregyházi Naplóban... Cetereum censeo...
Aztán csak annyi, most áprilisban volt 6 éve, hogy a feliratozott nyíregyházi televíziós autóval megjártuk Brüsszelt, Iserlohnt, Maastrichtot. Most hat éve álltam az Atomium előtt... Még Márföldi Pista volt a főnök és talán még az áradó Tisza vize sem volt annyire zavaros köröttem, mint akkoriban... Milyen fura, azzal a Ruby Gerivel voltunk, aki most jobbikos színekben, a T. Ház tagja... Na meg Linzenbold Attilával, aki megjárva a Kölcsey televíziót, nálunk talált helyet...
A világ dicsősége gyorsabban öregszik, mint mi magunk. Kegyetlen hűvös éjszakák rágják a húsunk, nyári, forró éjszakák forralják a vérünk és porból-porrá leszünk...
Hullik a fogunk, hajunk, hull az emlékezetünk. Hol van már az uniós csatlakozás öröme, hol van az a nyár? Az a szerelem, drágám?
Aztán a kesergés és önvád roppant folyamától távolodva, kis patak csilingelése üti meg a fülem...
Fuss Forrest, fuss, mert van még erőd és főleg azért mert kövér vagy..!
Holnap új életet kezdek...
ui: azt hittem nincs szerencsétlenebb nép nálunk, a szlovák parlament keddi ülése után tudom, a legátkozottabb a tót... nagy az úristen kegyelme...
