Felelősség, felelősség, felelősség! Nincs más, nem marad más. Levágni a kezet, ami a közösbe piszkít, Államférfinak lenni, magyarnak, közben parolázni a világgal és mosolyogva mondani: csak mert magyar, csak mert én is ez vagyok.

Mondom, üzenem: felelősségteljesen, ahogy a csillag megy az égen. És táncolni, táncolni először, a zene majd csak megjön valahonnan. Nem mutatni, nem beszélni, átélni megélni és elfogadni, hogy másoknak könnyebb az éjjel, felhőtlenebb megélni a magyarságot, könnyebb kitűzni a kokárdát. Elfogadni, hogy másoknak nem nő gombóc a torkokban a Szózattól. Elfogadni, hogy egy az isten, de mégsem ugyanaz. Istenem artistákat, kötéltáncosokat a kormányba, éneklő kutyát, az aranyásókat ellenben Alaszkába, hidegre mittomén’ hová.

Nekem a nyakam parancsol, valahogy az akarja, hogy emeljem magasba a fejem, de ne túlságosan, mert még az orromba csapkod a tavaszi eső…

Féltem őket, féltem magam. Újságíróként pedig soha nem voltam senki kedvence, itt pirosabb voltam a kelleténél, ott narancsosabb a kívánatosnál. Sose hitték, hogy az én vezérem valóban a bensőmből vezérel. Sose hitték, hogy lehetek kívülről bárki, bármi liberálbolsevikantifasisztaszélsőjjobkereszténykonezervatívja lehetek akár a magam öregapja is, de belülről majd kicsattan a bennem nevelt magyarság, a görög-katolikus hit, Jézus országa és a Szabolcsi Jeruzsálem!!! Én aki Ady-vér vagyok, én ne lennék elég magyar? Én aki Nagy László nyelvén, Jószef Attila szavával, Érdmindszenti Bandi vérével perelek.

Balgák, kurafiak, kutyatej parádék! Olvassatok vissza!

Nem kérdezem tehát Caesar, hószínű vagy fekete, de bízom, míg hitem le nem vagdalja tündéri fintorotok, átkozott hatalma…