„mondd azt, hogy sohase féljek…”

Ma egyszerűen a tavaszi napfényben megértettem, mit jelent az, ha valaki egyszerűen csak jó. Jó a világhoz, emberhez, istenhez, jó az élethez, családhoz, jó a jelenhez, reményhez, álmokhoz. Egyszerű, de irigyelt harmóniában él, és kedves isten és ember előtt…

Ma délután éreztem, nem a pénz, nem a drága öltöny, nem az autó, nem is a spanyol műmárvány 15 ropi/ négyzetméter burkolat. Nem számlatömb és nem átutalás. Nem a hedonisztikus gazdagság, nem a klórozott homok egy Karib szigeten.

Csupán meghökkentő és a nyakas lelket olvasztó alázat, a megszégyenítő akarás, a munka és emberszeretet, valami embertelen megbékélés a világgal. Csak ez számít. Csak az, hogy reggel szeret felkelni, munkába menni, jól végezni dolgát, kezet nyújtani, szívet nyitni és adni, adni, adni.

Belefér egy kávé mellett elköltött beszélgetésbe a világ! Bele kell, hogy férjen és akkor van remény, hogy ez a sárgolyón nem oltható ki a Golf áramlat.

És akkor tudod, hogy ilyen férfi kell a lányod mellé, már ha mégis apa leszel egyszer. Tudod, hogy ilyen férfi kell az utódaid mellé.

Vagy másképp fogalmazva, ilyennek kell lenned! Ez a polgárság kategorikus imperatívusza. Légy férfi, légy apa, és légy nagyapa. Légy az, akiről legendák, mesék, dalok szólnak, de ne légy önmagad kimerevedett, zselézett hajú szobra…

Tudom, hogy lesz egy törpe, aki kezét a kezembe. Tudom, hogy lesz egy lány, aki nem pakol össze, csak mert mégsem vagyok mindig tökéletes, csak mert mégsem vagyok mindig felhőtlen és boldog… Aki megérti, a hűség néha megkergül bennünk, ordas férfiakban…

Most pedig jöjjön valami felemelő. Felemelő a bennem élő újságírónak, magyarnak, szakembernek és Budapesttel örök szerelemben élő vidékinek…  

És még valami… Még valami… Egy édes-szomorú dal, csak azért, hogy átérezzük a tökéletlenségünk…