Bennem van a mese. Benned van a mese. A nagy történet, amitől szem nem marad szárazon, a legenda, ami túlél engem, téged, minket. Amikor sírhelyemet nem váltják már meg a hálás unokák. Összekeveredik a kulcs a sípcsonttal, férfi nővel, gyermek aggastyánnal. Amikor egy gép tömegsírrá túrja a fekvőhelyem. Szóval a regém, még akkor is szájról- szájra jár. Esténként megborzongat, hajnalban erővel tölt fel. Igen ez nem más, mint a hős Zsolt- ének. Az én saját dalom, elmondom, ha hallgatod, akár visszafelé is felolvasom. Még itt vagyok, még írok. Egészség legyen és térerő, na meg a cerka álljon. Legyen kolbász, legyen betevő falat és ne nekem állítsanak emlékfalat… Kényszerrím.
Utoljára akkor töltött el a bizalom, amikor megfogantam és a sejtek őrült szaporodásában felfedeztem az élet ízét. Intelligencia teszt kérdése: ha a szerelem madártej, akkor milyen íze van az életnek. A könnyekét tudod. Igen vannak mézédes könnyek, vannak olyanok, amelyek után még évek múlva is égnek az ajkaid és visszasírod őket. Ilyen könnyekre van szükség, ilyen égő, fájó, de mégis muskotályos könnyekre. Nem érdekelnek a félédes hamisítványok, nem foglalkozom már a silány utánzatokkal.
Halni, szomorkodni úgy kell, mint egy félisten. Bőszen, nagy természettel. Bőgve, mint 100 oroszlán, csapkodva, törve és nem törődni azzal, kinek, mennyire fáj. Egyszer él, egyszer hal az ember. Igen, jól sejted, élni is így kell. Tombolni akár egy vulkán, port, füstöt, sarat és forró magmát dobálni az égre. Nem tudok hallgatni. Nem én Istenem. Jób vagyok, Jeremiás, a lusta, a feladatot utáló Jónás. Nem vagyok jó katolikus. Csak katolikus vagyok. Nem vagyok jó ember, társ, szerető, csak ember vagyok. Esendő, szánalmas, de valami emberfeletti titok őrzője. Fekete láng, kormos ragyogás…
Nem ott vagyok, ahol szeretnék, nem annyi, amennyi bírnék. A tudással átkozva, gőgtől, beképzeltségtől, „csakéntudommegoldani” kényszerképzettől koszos purgyé…
Mondtam, nem akarok felnőni. Mondtam nem akarok felnőtt lenni. Utálom a magukat komolynak gondoló embermajmokat. Hánynom kell a képmutató harmóniától. Egy röntgenkészülék vagyok, ami a bőr alatt, a csontban is látja, észeleli, világgá kürtöli a hibákat. Nesze neked, örök szerelem, párkapcsolat, működésre kárhoztatott családmodell…
Nem, nem hiszek a szemnek. 33 éves vagyok romlik a látásom, egyre többször hagyatkozom a kopott, rongyos, de még viseletességében is megbízható szívemre… Pedig ez már egy újraélesztett szív. Egy ráncfelvarrott darab. Talán nem is az eredeti. Mert azt tavaly otthagytam valahol…
Bennem van a mese és nő. Növekedik, ahogy az átkok csíráznak átkot, úgy mesék nemzenek meséket és senkit sem érdekel, hogy vérfertőző viszonyból láttak napvilágot. Sötét a víz, még sötétebb a partja. Néma vitézek heverésznek rajta. Néma leventék…
Ha most hagynák karthauzi lennék. Jöjjön a Nagy hallgatás. Jöjjön két süket és néma év. 730 nap kimondatlan szavak nélkül. Nem írni, nem beszélni, nem gondolkodni, hogy két év után, úgy üljek le a papír elé, hogy a torkomat elöntő szavak, hónapokig adjanak munkát a kezemnek. Bőrkeményedést szeretnék látni az ujjbegyeimen.
A félelemről:
Nem szeretnék politikus lenni. Nem szeretném megérezni sem a hatalom mámoros-heroin ízét. Nem szeretnék rászokni és nem szeretnék remegni az elvesztésétől sem…
Számvetés ez, nagymonológ. Hiba. Nincs szó benne sajtótájékoztatókról, cigánytelepek felszámolásáról, szilikon mellekről és elfuserált hirdetésekről. Nincs szó benne globális felmelegedésről, atomháborúról, de még gruppenszexről sem… Nincs benne semmi talmi öröm. Csak az élet hintázik benne. Az én életem. Ha megállna, lökd meg, ha sokáig mozdulatlan marad, akár a cápa, biztosan elpusztul…
