Talán félek bevallani, de összeáll a világ. Félek kiáltani, remegek attól, hogy a boldogság jött el hozzánk. Hátborzongató, kísérteties, hogy éppen itt nálam kíván elidőzni. Tartok tőle, imádkozom miatta, mert nagy duhaj és lila ködbe burkolja az embert. Megmossa a vértől mocskos szívem, és a nagykabátként megkopott lelkem.
Annyi reménytelen sötét perc után, annyi csillagtalan éjszaka, magányos hónap, elátkozott perc, gyilkos pillanat után… Annyi remegés, vágyakozás után… Tudom minden kimondott szó csak a félreértések forrása. Ne beszéljetek… Ott a csók, ott a pillantás, ott az ölelés… Mézes és mázos becézés, amely valahonnan mélyből az élni akarásból tör a felszínre.
Aztán néha mégsem hiszem. Húznám magamra a felejtés befülledt paplanját. Tolnám félre ezt a furulyás, borissza duhajt, hagyjon nekem békét. Cifrázza máshol, szórakozzon az SZTK keretes, bolond, cigánykereket hányó nénikéjével. Kiadnám az útját; menjen hát! Fusson ígérjen csókot a békának, röptesse őt és kacagja ki a varangyot…
Hazug a tavasz, hazug a hajfodrász. Csak Vörösmarty merte megkérdezni; hová tevé boldogtalan fiait???
Közben pedig ott sertepertélek, ütném bele az orrom. Mindent tudni akarok erről a a jelenségről. Forgok körötte, kész bolond lettem. Forgok akár a motolla. Nem is tudok már megállni. Pörgök és várom, hogy valaki a szemembe vágja: higgy, te elátkozott bolond!!!
