Bevezetés

Az írás és a sort sem írás között ott az élet. Lobog, mozog, hullámzik. Azt ígértem neked, hogy a címe az lesz; tengernapló. De hiába egyszerűsítenéd le; a tenger nem víz, só, meg hullám. Így hiányozna belőle az esetlegesség szépsége.

Persze te, aki annyira szeretsz tervezni, kellemesnek érzed, ha belelátsz a jövőbe. Olyan vagy, mint egy béka; kiállsz az erkélyre és hangosan bemondod, milyen idő várható, 10 perc, fél nap és egy hét múlva. Ennyire látsz előre. Egy hétre. Én addig sem. Félem kimondani, amit érzek, mert attól tartok, hogy életre keltem. Életet lehellek szerelmekbe, vágyakba, álmokba. Itt másznak szét a szobámban, mint hörcsögök, pókok, bolond nyulak…

Pentameter

Bodnár tanár úrtól hallottam először az időmértékes verselésről. Tudod olyan ez, mintha a leírt gondolat, vagy versben kimondott szó alá szigorúan nevelt lovat adnánk. Mint a Spanyol lovasiskolában a katonás rendet szerető Bécsben. Minden olyan profi, olyan szépségesen kitalált koreográfia. Mint maga az időmértékes verselés; jambus, spondeus, anapesztus, daktilus.

Az én pentameter sorom pórias, szökdel, mint egy bakkecske. Tanár úr szava visszhangzik bennem; neve szerint öt, de valójában hat,  - négy teljes, és két fél - verslábból álló verssor, amelyben a harmadik és hatodik csonka. "Háborút emleget és lélekölő diadalt." Verslábon üt a mora. A tenger zúgása, az hány darab mora?

Az éttermektől tarkított, buja parton szembe jött minden este kamerád Neruda. Mindig más lánynak mondta a versét. Hevenyészve fordítom neked… Csak hevenyészve.

„A szigeten körös-körül, ott a tenger. De mi is a tenger? Mindig túláradó, igent hirdető, s rá nemmel felelő. Újból egy nem, nem ez újra, majd igent kiált a habra, kéken, a cseppé hullóra. Háborogva mond nemet, újra és újra, mert ismertelen neki a csend, mindig azt dadogja; a nevem tenger…”   

Voltam kapitány. Hajóját féltő. Mélybe merülő. Vasmacskát eregető. Voltam kapitány. A te kapitányod. S voltam zászló, kis nevető-remegő, kötélre kötött, játék zászló. Alig egy éve, még a ködben futó, még a szárazföldi hajnallal viaskodó. Voltam szamárkóró, bólogató János, mosni való ruha, bál után. Innen menni kapitánynak nem egyszerű. Felállni, hinni, imádkozni. Nehéz ősz jött rám, nehéz nagy tél költözött a szobákba. A templom magához ölelt és elbocsátott. Később csonttá fagyott a világ. A folyókban mederig lapult a jég. Fázott a lábam. Minden nap. Mondta az orvos; a szív hidege költözik a lábujjba, az jár bennem. Le-fel, mint a lift. Vinné a hideget szívtől minél távolabb. Mindig büntetve, mindig kinevetve. Mindig beáztatva, soha kimosva. Arcodra filctollal ráírva; vesztett…

Megszelidítve

„Megnyalja a sziklákat és ha azok nem békülnek, mossa, áztatja őket, majd csókkal gyógyítja sebeiket. Hét zöld nyelvvel, hét zöld kutya nyelvével, hét zöld tigris nyelvével, héttenger zöld nyelvével, döngetve mellkasát, hogy azt dadogja; a nevem tenger…”

Te voltál minden a szigeten, egyszerre Calypso, Nauszika, veled álmodtam, veled ébredtem, a szirénekre meg fittyet hánytam. Minden csókban rád vágytam, minden hajnalban rád vártam és ha jött az alkony, hát százhúszat vert a szívem, nehogy olyan csend legyen Nélküled…  Folyóként hömpölyögtek az emberek. Éjjelente nem hagytak aludni, nem hagyták, hogy melléd feküdjek, hogy neked olvassak. Csak néztem azokat a kigyulladt, felgyújtott éjszakákat. Egyszer egy nagy fekete kutya osont el az erkély alatt. Gondoltam, hogy valami férfit loncsos-loboncos kutyává változtattál és kidobtad az utcára, az meg négy lábon menekült a haragod elől.

Zarándokok közé keveredtem. Kis rózsafüzéreket és fekete csotkikat morzsolgattak. Befogadtak. Ennem adtak. Egész este a nőkről kellett mesélni nekik. Ők pedig kikerekedett szemmel csak néztek rám. Sajnáltak, és sírtak értem. Nagy kövér imádságok csorogtak a szemeikből és én tudtam, meg vagyok váltva. Amikor megtisztultam, éktelen éhség tört rám. Én vágtam el a bárány nyakát. Én pácoltam a húsát, sütöttem rozmaringosan és faltam. Faltam, mint egy pogány, egy kiátkozott. Pedig soha olyan tiszta nem volt a lelkem, mint akkor. Csak a kezem, a gyilkos kezem nem állhattam… Egy este aztán egy tál cseresznyét hoztak nekem. - Elég a húsból! - mondta a lány és nevetett.  - Nem félsz a köszvénytől, ugye? - súgta a fülembe és ott akkor libabőrös lett még a hangszalagom is.

- Szerelem az, ha követed őt. Ha nem ereszted, ha nem hagyod, ha lelki szemeiddel is utána fordulsz. - Így tanított a szerelemre. Leckét adott. Hajnalban indultam hozzá a napkelte sugaraiban és akkor jöttem el, amikor már lezuhant Héliosz a látóhatár alá… Mindig meztelenül fogadott, de hozzá nem érhettem. Csak emlékeztetni akart; ilyen a nő… Mire elvégeztem az iskolát, mire megtanultam minden leckét inkább lettem kutya, mint tigris. Szelíd, alig vakkantó öleb.

Tudom a neved   

Ó, tenger, hát ez a neved. Ó, óceán bajtárs, hát ne pocsékold az időt, vized! Segíts, nekünk kérlek. Vézna kis halászok vagyunk. Emberek a partról, akik éhesek és fáznak, miközben örökké veled vitáznak. Ne légy oly kegyetlen, ne kiálts oly nagyot. Nyisd ki hát zöld poggyászod. Adj nekünk becses ezüstjeidből; mindennapi halainkat add meg nékünk ma…

Ma könyvet vettem a kezembe. Hiányzol, ez volt az első oldalra írva. Tízszer. Százszor. Ezerszer. Öt morás szó; bacchius a neved.

Nehéz félbehagyott szerelmeknek nevet adni. Nehéz elhinni, hogy amikor csak lefelé megy az út, egyszer fel is fog. Nehéz elhinni a poros, gyilkos bányában, hogy odakint süt a nap. Nehéz elhinni, hogy ablak is lehet a házon. Nehéz elhinni, hogy te vagy az én párom.  

Aztán szembe jön veled Zorba. Nevet. Táncra hív. Eszedbe juttatja, hogy a megbántott nő haragja elől nem lehet elbújni. Közben dobálni kezdik a szalvétát és a tányérokat. A zene egyre gyorsabb, egyre vadabb. Ég a világ, ég a szíved. Már nem emlékszel ki tanított táncolni téged. Nem emlékszel, csak arra, hogy van valaki, aki rád vár, aki félt, aki minden hullám, körülmény között, aki minden csillagzat alatt, aki lyukas zsákodra pont akkor a folt, mint amennyi hiányzik. Ha bujdosnál is előlem, mindig tudom a neved…