Van egy pillanat az ember életében, amikor már nem akar győzni. Nem akar bizonyítani. Nem akar visszavágni. Nem akarja megmutatni a világnak, hogy igaza van. Csak ül csendben valahol egy félhomályos szobában, talán egy pohár „Bárka” mellett, és halkan azt mondja: halleluja! És ekkor történik valami furcsa. Mert a Jóisten – ha figyel egyáltalán ránk ebben a csörtető-törtető univerzumban – gyanúsan gyakran éppen ezt a halk, megtört dicséretet hallgatja meg.

A vesztesek hallelujáját.

Van egy dal. A titokzatos dal. Ismeritek. Éneklitek. Gyakran. Túl gyakran is. Talán mégsem értitek. Leonard Cohen írta valamikor a nyolcvanas években. Öt évig gyötörte magát vele. Állítólag nyolcvan versszakot írt, majd a felét kidobta. Ismeritek, ez a Hallelujah.  A szó héber. Azt jelenti: dicsérjétek az Urat. De Cohen csavart egyet a történeten. Azt mondta: nem csak egy halleluja létezik. Van az a halleluja, amit a győztesek énekelnek. Amikor minden sikerül. Amikor a zászlók lobognak, a pezsgő pukkan, és a történelemkönyvek éppen rólunk írnak. És van a másik.

A hideg.
A törött.
A suttogva kimondott halleluja.

A dalban ott bujkál Dávid király árnya. A Biblia szerint hárfán játszott Istennek. A legenda szerint volt egy titkos akkord, amely különösen tetszett az Úrnak.  De a Biblia másról is mesél. Dávid király nem volt makulátlan hős. Szeretett, hibázott, elbukott. Megkívánt egy asszonyt, Betsabét, amikor az a tetőn fürdött a holdfényben.  A történet nem diadalmenet. És talán éppen ezért hiteles.

Leonard Cohen egy interjúban egyszer azt mondta: sokféle halleluja létezik. A tökéletes és a megtört dicséret ugyanannyit ér.  Ez az a mondat, amelynél az ember egyszer csak megáll. Mert a világban minden arra tanít bennünket, hogy győzzünk.

Győzzünk a munkahelyen.
Győzzünk a vitákban.
Győzzünk a szerelemben.
Győzzünk az életben.

A menny azonban gyanúsan gyakran a vesztesekkel van tele.

Gondolj bele. Az evangéliumok főszereplői sem diadalmas figurák. Egy ács fia egy poros provinciából. Egy tagadó apostol. Egy bűnbánó vámos. Egy kereszten haldokló ember. Nem éppen a győztesek klubja. És mégis ott hangzik fel a történelem egyik legerősebb hallelujája.

Talán ezért van az, hogy a legszebb dicséret nem a templomok kupolája alatt születik.

Hanem egy konyhaasztal mellett. Egy szubintenzív ágyban. Egy darabjaira hullott szerelem romjai között.

Amikor az ember azt mondja:

Uram, nem értem, nem így akartam…
De mégis… halleluja.

Mert a Jóisten – és ebben van a történet legnagyobb titka – nem a tökéletes hangokat keresi.

Hanem a valódiakat.

A repedteket.
A rekedteket.
A szívből jövőket.

Azokat, amelyeket a vesztesek énekelnek. És lehet, hogy amikor az ember azt hiszi, mindent elveszített, a mennyben valaki éppen akkor hajol közelebb.

És azt mondja halkan: Na végre! Ez az igazi halleluja!

UGYANAZ (másképp):

Van az a pont, amikor már tudsz örülni a csendnek. A legmélyebb alvó csendnek. Amikor már nem akarsz győzni, nem akarsz lázasan bizonyítani, és legfőképpen: nem akarsz visszavágni. Csak ülsz a félhomályban egy pohár Zelna féle „Bárka” mellett, és a csendben valahogy kicsúszik a szádon: halleluja. Furcsa ez, mert a Jóisten – ha egyáltalán figyel ránk ebben a csörtető-törtető zajban – gyanúsan gyakran éppen erre a halk, vereséget szenvedett hangra kapja oda a fejét.

Ez a vesztesek dicsérete.

Ott van Leonard Cohen dala. Ismeritek, unásig éneklitek, de talán pont ezért nem értitek. Cohen öt évig gyötörte magát vele, tucatnyi versszakot dobott ki a szemétbe, mire rájött a titokra: nem csak egyféle halleluja létezik. Van az, amit a győztesek énekelnek, amikor a zászlók lobognak, és a pezsgő pukkan. Ezt ismerjük. Ami a Holdról is látszik.

És van a másik. A jéghideg. A törött. A suttogva kimondott.

A dalban ott bujkál Dávid király árnya. A legenda szerint létezett egy titkos akkordja, ami embernek és az Úrnak is a fülébe mászott, de a Biblia nem csak egy makulátlan hőst mutat be. Dávid hibázott, elbukott, és amikor megkívánta a tetőn fürdő Betsabét, engedett a kísértésnek. Mégis, éppen ettől a hibájától és bűnbánattól vált hitelessé a hárfája.

Cohen rájött: a tökéletes és a megtört dicséret ugyanannyit ér. Talán a megtört még egy picivel többet is.

Mert a világ folyton azt várja tőled, hogy győzz: a munkában, a vitákban, a szerelemben. De ha körülnézel az evangéliumokban, alig látsz tökéletes embert, csak egy ács fia egy eldugott provinciából, egy gyáva, tagadó apostolt, egy korrupt vámost, meg egy kereszten megfeszített embert. Nem egy elit klub ez, mégis itt született meg a történelem legerősebb válasza a világra.

A legszebb dicséret ritkán születik el a templomok aranyozott kupolái alatt. Sokkal inkább könnyektől nedves konyhaasztal mellett, a szubintenzív gépritmusában vagy egy romokban heverő kapcsolat kulisszái között. Ott, ahol az ember már nem tud szépen fogalmazni, csak annyit mond: „Uram, nem értem, nem így terveztem... de mégis... halleluja.”

A titok ugyanis ennyi: Isten nem a tiszta hangokat keresi. Nem a tökéletesen profi kórust várja. Hanem a valódiakat. A repedteket, a rekedteket, a szívből jövőket. Azokat, amiket akkor mondunk ki, amikor már semmink, de végépp semmink nem maradt. Mert lehet, hogy amikor azt hiszed, mindent elveszítettél, a mennyben valaki éppen akkor hajol közelebb, hogy végre meghallja a hangodat…

Egy februári reggelen, amikor már csak jó tíz nap van hátra hamvazószerdáig, az ember óhatatlanul is eljátszik a böjt gondolatával. Nem komolyan, csak úgy, mint amikor az ablakon kifelé nézve arra gondol, milyen lehetett valaha másutt, lent délen, Kefalónián vagy még távolabb, Krétán Istennel kelni és vele is elaludni. Ott, ahol a semmi is messzebb lakott, ahol a gyomor korgása nem panasz volt, hanem parancsolat, és a kopogó szemek talán könnyebben vették észre a Mindenhatót, aki reggelenként nem sietett sehová.

Ez a felvezetés mégsem az aszkéták világát akarja visszahozni, nem barlangokat és kopogó szemű zsákruhákat idéz meg, hanem egy kencét, amelyhez nem illik sietni, és amelyet nem lehet harsány szavakkal dicsérni. Ez a kence maga kezdi el a hozsannát.

El kell képzelni a jámbor magyar tarka friss tejét, amely még emlékszik a rétre, amint jó minőségű túróval és vajjal találkozik egy tálban. Kap mellé egy kiskanálnyi dijoni mustárt, csak annyit, amennyi már gondolatot ébreszt, vérpiros fűszerpaprikát, amely szinte kiugrik a dobozból, és minden tiltakozás, minden könnycsepp ellenére egy kis fej lilahagymát, amelyet nem kérdezünk a fájdalmáról, csak lereszelünk. Só kerül bele, bors is, aztán a hűtő hideg csöndje, ahol az ízeknek idejük van megismerni egymást. És ekkor derül ki, hogy a köménymag eddig hallgatott. Ha rusztikus kedvünk van, egészben marad, ha finomabb lelkűek vagyunk, csak jelzésként őrölve.

Ha így járunk el, akkor elkészült a körözött, amelynek leánykori neve liptói, és amely nem szereti, ha túl sokat kérdeznek tőle.

A tatárlelkűek ilyenkor nem szégyellősek. Csípős paprikát tesznek bele, néhány csepp Worcestershire-szószt pötyögtetnek hozzá, és friss kovászos kenyérre kenik, amelynek héja hangosan roppan, mintha jóváhagyná az egészet.

Nyíregyháza akár a liptói magyar fővárosa is lehetne, ha a tót hagyományok eleventartásához lenne elég bátorságunk. Ha a bokortanyák tejét és tejfölét nem féltve őriznénk, hanem hazai snidlinggel és újhagymával bolondítanánk, ha a paprika Kárpátaljáról, Nagydobronyból érkezne, és ha az irodalomtörténészeket megbíznánk azzal, hogy derítsék ki végre, igaz-e, hogy Krúdy reggelijéből a kisüsti pálinka mellett soha nem hiányozhatott a liptói.

Aztán lehet fokozni is, mert vannak reggelek, amikor az ember nem vitatkozik az élvezettel. Ilyenkor nádudvari, huszonöt százalékos tejföllel keveri ki a kencét, és a görögkatolikusok háromszor is keresztet vetnek utána, nem babonából, hanem hálából, mert ilyenkor a Jóisten jósága kézzelfogható valóság.

A tisztességes recept erdélyi sót tartalmaz és no meg jó étvágyat. Jóízűen emlékezik és emlékeztet. És miközben hallgatja a kenyér roppanását, felveti a kérdést, amelyre nincs pontos felelet: hol lakik a nyíregyházi körözött?

Hatalmas versenyzongora, a polcon Metagalaktikák, a falon sci-fi képek, és egy sztereó lemezjátszó végtelen sok lemezzel. Jól emlékszem a tíz évvel idősebb unokatestvérem szobájára. Akkor még nem tudtam, hogy ez a szoba, ez a pár tárgy és néhány bakelit egy életre összeköt majd egy hanggal és egy korszakkal.

Amikor 1985-ben férjhez ment egy német sráchoz, és Dortmundban kötött ki, sok kincsét szétosztogatta. Nekem a lemezek jutottak. Két korong lett a csomagból a kedvencem. Két színes, különös világot rejtő bakelit. Az egyiknek az volt a címe, hogy Hotel Mentol, hívogató zöld színben pompázott, a másik pedig a Rock and Roll Party nevet kapta.

Otthon egy orosz, fadobozos lemezjátszó kezdte el pörgetni azt a világot, amely felnyitotta a szemem, és körvonalazni kezdte bennem mindazt, amit a Nyugat jelenthet. Írtó menő dallamokon egy sohasem volt álomvilág szólalt meg. Egy kilencéves pulyának mindez annyit jelentett, hogy Isztambulból felszálltunk egy álomjáratra, amely Olaszországban leszállt Marináért, majd egy bérelt Buickban szeli át Amerikát, hogy végül a tengerpartra érjünk, ahol a Hotel Mentolban töltjük a napokat az idők végtelenségéig.

Már nagyobbacska srác voltam, amikor a Várni rád egy éjen át és az Eszelős szerelem segített megélni az első love storyk fergeteges érzéseit. És miközben ezt a sort írom, hallom, ahogy Fenyő énekli:

Ne kérdezd, miért szorítja

a torkom a fájdalom.

Egy elhagyott stégen ülve

a lábam lógatom…

Ha volt amerikai értelemben vett „sztár” Magyarországon, Fenyő Miklós annak számított. A Csókkirályt most a legnagyobb égi sztárok ölelik magukhoz, és limbóhintón hordozzák végig a Tejútrendszer legfényesebb sugárútjain. Mi pedig sűrűn babráljuk a szemünket, mert a halálával nem csupán egy zseniális művész távozott közülünk, hanem magával vitt valami mást is; egy kisszobát, meg egy lemezjátszót. A kilencéves gyereket, aki még elhitte, hogy a világ végtelen.

És most, amikor megszólal egy dal, már nem csak emlékezem. Számolok is. Hogy hány karácsony maradt nélküle. Fenyő nélkül. A hangja persze ott marad minden lemezbarázdában, ahol egy álom még tovább forog.

David Curtis az Igazából szerelem elején a képzeletbeli brit miniszterelnök szájába adja a sort, hogy a szeretet mindenütt körbevesz bennünket. Óv, véd, erőt ad – csak észre kell venni.

Most veszek egy nagy levegőt, és arra gondolok, hogy Oxfordban, Cambridge-ben és Londonban is vittem magammal magyar kultúrát. Szabó Lőrinc segítségével mondtam magyarul a William Shakespeare-szonettet, és magyarul rikkantottuk a blődli mondatot a Buckingham-palota kerítése tövében: „Bözsi néni, itt a tyúk!”

Nyírbátorban, a József Attila utcában, a síneken túl édesapám minden reggel Arany-balladákat, Petőfi-verseket olvasott fel nekem reggeli közben. Édesanyám népmesékkel altatott, magyarul surrogta a magnó A kis herceget, magyarul sercegte a lemezjátszó a kétlemezes, zseniális Óz, a nagy varázsló-feldolgozást.

Sírtam Nemecsek halálán, és fájt, hogy Nyilas Misi elhagyta a sapkáját, hogy a cipőkenőcsöt is befalták Böszörményiék…

Pócsfalvi tanár úrnál a napköziben minden áldott délután két versszakot kívülről kellett megtanulni a házi feladaton túl. Ma is tudom, hogy Hunor és Magor két dalia, két egytestvér, Ménrót fiai.

Az István, a királyt a bátori Szabadság Moziban néztem apával, és már akkor feltűnt, milyen szimpatikus ez a Koppány bácsi…

Mondtam népmesét zsűri előtt, verset március 15-én. A Szózatot a gimnáziumi ballagáson és a diplomaosztón. Az agyvérzés után ezt a verset mondtam fel először, és rájöttem: ezt még a vérzivatar sem tudta kimosni belőlem – ahogy a világ legszebb Himnuszát sem.

Most Ottlik Gézara alszom el. Hangoskönyv formában újrahallgatom az Iskola a határont.

A világ legnehezebb nyelve édesanyám nyelve. Az ország egyik legvilágtalanabb vidékén, a napok egykedvű szomorúságával küzdve mondom: a titok éppen ebben a kincsben, a magyar kultúrában lakozik.

A gyermekien játékos Kosztolányi Dezső karcolja a pátoszt; halkan felolvasom a verset– nehogy felébredjen magyar álmából a két és féléves nagylegény:

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,

És nagyapám, a régi katona

hallgatja mosolyogva, boldogan,

sebforradástól lángol homloka

s én térde közt, hadarva szavalok,

hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csak a szeme borul el néha kissé:

Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,

hogy vannak messze, különös világok,

s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,

jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,

ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,

a magyar szó a hét szilvafa alján

körötte most még mint tengermoraj zúg.

Óvjátok édesen az édes álmát,

mint álmát a szegény beteg gyereknek,

hogy meg ne tudja, élete nem élet,

és meghalt már, bár alig született meg.

Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,

ha dalol és ha a távolba lát,

mert néma gyermek minden kismagyar,

s a Nagyvilág nem érti a szavát.

„Együnk egy jó Bendát!” – mondják a nyíregyháziak, ha valódi, törökös döner kebabot szeretnének falatozni. A Dózsa György utcán pedig mindig áll vásárló Benda József kebabosa előtt. December 29-én néhány méterrel távolabb, egy vadonatúj, beülős hellyel kényezteti a török ízvilág szerelmeseit.   

Nyíregyháza gasztronómiai életének egyik ismert szereplője lett az elmúlt években a Benda Kebab, amelynek története jóval korábban, külföldön kezdődött. Benda József nem vendéglátós családból érkezett, hanem saját tapasztalataira, tanulásra és következetes minőségre építette fel vállalkozását.

„2018-ban hoztam meg a döntést” – idézi fel. Akkoriban kamionsofőrként dolgozott Ausztriában, ahol török barátai döneres üzletet nyitottak.

Bejártam hozzájuk munka előtt dagasztani, sütni. Keményen dolgoztam, kitanultam náluk a mesterséget.

– mondja. Nemcsak figyelte, hogyan készül a finomság: aktívan részt vett a munkában, a tésztakészítéstől a sütésig. A hazatérés azonban nem üzleti, hanem családi döntésként született meg.

„A feleségem terhes lett, kint akartunk maradni Ausztriában, de végül azt mondtuk: hazajövünk, akkor viszont, csinálunk egy dönerest.”

Barátai a török cimborái a kezdetektől támogatták: „Mondták, hogy segítenek mindenben, amiben csak tudnak.”

Saját recept, saját tapasztalat

Az első üzlet 2020. október 24-én nyílt meg a Dózsa György utcában, még a Covid-járvány idején. A kezdet nem volt könnyű. „Az első két hónapban teljesen mínuszban voltam” – emlékszik vissza. Tudatosan alacsony árral indított:

„Ezer forintért adtam a dönert 2020 végén, amikor a Covid járvány tombolt.”

Az volt a célom, hogy az emberek egyáltalán megismerjék ezt az ételt. „Sokan nem is tudták, mi az, hogy döner” – mosolyog. Fél év elteltével azonban változott a helyzet: „Eltelt egy fél év, az emberek kezdték megszeretni ezt az ízvilágot, és onnantól kezdtünk mínuszból nullára, majd kicsit pluszra fordulni.”

Mi a jó döner titka?

Benda József szerint a döner lelke az alapanyag. „Nagyon jófajta, kelesztett lepénykenyér kell, nem fagyasztott” – hangsúlyozza. A húsnál is fontos az egyensúly: „Nem mindegy, meddig sütöd, mert túl is lehet sütni.”

A mártásnál tudatosan az egyszerűséget választotta.

„A török joghurtot nem szabad túlfűszerezni. Natúrnak kell lennie, minimális fűszerrel.”

A zöldségek összeállítása pedig két iskola szerint történik: „A török verzió lila hagyma és paradicsom, a németben jégsaláta és lila káposzta is van.”

A csípősség sem szószból érkezik: „A törökök többsége nem csípős mártást használ, hanem száraz csilit.”

Elismerés a törököktől és  megszolgált vendégbizalom

Török barátai is megkóstolták a nyíregyházi dönert. „A kenyeret és a joghurtmártást nagyon dicsérték” – meséli. A hús fűszerezését azonban ők egy picit sokallták:

„Náluk inkább a hús íze dominál, nálunk ezt meg nem lehetne eladni.”

A vendégkör idővel kialakult, főként azokból, akik külföldön már találkoztak a dönerrel. „Rengeteg külföldön dolgozó jött hozzánk, akik azt mondták: ez olyan, mint Németországban.”

Modern üzlet, bővülő kínálat

Az új, korszerű üzlet egy régi álom beteljesülése.

„Mindig nagy álmom volt, hogy legyen egy saját, szép, modern hely, ahol rend és tisztaság van, és minden működik.”

Az új egységben már két döner sütő dolgozik, így csirke és borjúhús is egyszerre készülhet.

A borjú eleinte idegen volt a vendégeknek. „Nagyon féltek tőle, de az Agyag utcán, a másik üzletünkben megszokták és megszerették.” Újdonságként grillételek is érkeznek, alkalmazkodva a helyi igényekhez.

Több lábon állva

A beruházás nagyságrendje jelentős. „Csak a berendezés sok millió forintba került” – mondja, a teljes fejlesztés pedig még többe. Ezt azonban nem a kebabos termelte ki.

„Ebből még nem tudtam volna megcsinálni” – teszi hozzá. Németországban egy másik vállalkozásban napelemeket szerelnek az alkalmazottjai, ebből teremtette meg a szükséges fedezetet.

Elégedett, de a jövőt is tervezi

A vállalkozás mögött erős családi háttér áll.

„Amikor az első napon a saját pitámat dagasztottam és azt adtam el, már akkor elégedett voltam”

– mondja. A visszajelzés azonban ma is fontos: „Minél többen jönnek, az a visszajelzés számunkra.”

Felesége és két gyermeke is büszke a vállalkozásra. „A feleségem még jobban meg van elégedve vele, mint én” – jegyzi meg mosolyogva. A család tervei szerint 2026-ban végleg Nyíregyházára költözik vissza, ahol a történet – úgy tűnik – tovább folytatódik.