Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Levélféle a jövendő gyermekeinek

2022. október 04. - Cardinalis

Mi a tiéd a világból? A szippantásnyi levegő? A falat, melyet te rágsz, nyelsz és csillapítod gyomrod sötét savjait? Mi a tiéd a világból, egy pillanat, amire majd vénülő fejjel gondolsz, hogy ott, akkor... Mert ott, akkor nem is sejtetted? Mi a tiéd a pillanatból? Édesanyád meséje, egy cserépkályhánál melegített dunyha, nagymamád rántott húsa? Mi a tiéd a világból? A gyermekkor íze? Egy szerelem, ami akkor sem múlik, ha elmúlt? A kedves ragaszkodása, amikor azt mondják neked: szeretlek…

Mind-mind semmi… Amikor egyszer csak azt mondják, nézd ez a csepp ember a véredből a véred, génedből a géned, ez a csepp ember, aki épp úgy akar, épp úgy remél, aki épp úgy szeret…

Vagy nem is úgy, másképp, de a szemednek, szívednek kedvesen. És állsz, mint a Bálám szamara, hogy a Biblia ezt olyan sokszor írta, édesapám, édesanyám olyan sokat mondogatta…

Mi a tiéd a világból? Semmi. Egy csöndes, napsütötte augusztus délután, egy forró leves, egy kávé, egy pillantás, egy lélegzet, egy álom, amit már nem csak te álmodsz, egyedül. És a remény, a várakozás, ahogy a fájdalom, a könny és a sarokban felejtett öröm, mind elmúlik, csak az a valami nem.  

Sóhaj. Vágy. Egy dallam, ami a füledben rak fészket… Egy csók íze. És annyi, de annyi imádság. Úttalan út… És még azon túl is, egy ösvény.

És akkor a világ megáll, egy pillanatra mindenki kiszáll, elmosolyodik, biccent és akkor tudod, itt és most minden rendbe jött, minden, ami eltörött összeáll, cserepekből váza, szilánkokból újra dobbanó szív, és morzsákból hitféle jellegű kenyér… Egy pólya, egy kiságy, meg benne valamiféle rácsodálkozható, rajongható élet. 

Out of control

ki és mi irányítja a világunkat?

2022. október 04. - Cardinalis

Ébredtél már úgy, hogy ez már nem a te életed? Hogy nem te döntöttél így, ahogy folyik, ahogy történik, ahogy változik? Egyetlen döntés sem a tiéd? Fékeveszetten történik egy teljesen ismeretlen, hátborzongató forgatókönyv szerint. Nem tudsz tervezni, még néhány percre sem, nemhogy napokra, hetekre, hónapokra? Szóval élted már úgy az életed, hogy képtelen voltál irányításod alatt tartani?

Igen? Vagy még nem?

Most képzeljétek el ugyanezt nagyban! Tegyük fel százmilliós nagyságrendben. Százmilliók esetében. Az unióban például, több mint 500 millió ember él...

Érettebb fejjel megéltem már néhány közeli és távoli háborút. A bőrömön is éreztem, milyen az, amikor egy árfolyam soha nem látott számokkal tör rád. Ám, ami most történik a világban pontosan olyan, mint amikor a székely bácsit elviszik repülőzni. Tetszik ismerni; na erre nem gondoltam! Arra senki sem gondol, hogy minden is a nyakába ömlik.

És ezt látom most a magyar és az uniós kormányok lépésein. Ezt látom az Egyesült Királyságban, vagy szerte Európában. Olvasom, hogy például a török infláció az idei évben elérte a 83%-ot!

És ötletelést látok. Kevés közös gondolkodást, inkább érdekek, pártok, ideológiák mellett politizálnak a „nagyok”, a kisember meg csak néz, mint a moziban. Rettegve, száját eltakarva nézi a filmvásznon a horrort. Csak ez a horror az élete, a pénztárcája, a megélhetése, meg a családja jövője. Ez a horror ott van a levegőben, a nem így mondtukban, a rezsiszámlában, a tőzsdei árfolyamgrafikonban, a nyelvbotlásban, a gyermekvállalásban, a nyaralásban. Ott van a megfőzött ebédben, a 18 fokra "fűtött" hivatalban, a "belihegésben", a „zárva” táblában, a leépítésben, az elbocsátásban. Ott van a parkolóautomatában és az internet zűrzavarában…

Amikor a történelemkönyvek azt írták, az első világháború benne volt a levegőben, nem értettem a kifejezést. Nem értettem, hogyan ünnepelhették az emberek, hogy mehetnek ágyútölteléknek, golyófogónak. Most talán értem. Van olyan szint, amikor már minden is mindegy, mert lemegyünk a poklok poklára, ahonnan csak a romboláson, az embertelenedésen keresztül vezet út… Ezért küld háborús jóvátételi jegyzéket Lengyelország Németországnak, holott a "Bizottsággal" van igazi vitája. Ja, hogy a "Bizottság" igazából egy Németország-Franciaország tengely? Talán nem véletlen, hogy éppen ezért egyesek már az unió bomlását vizionálják. Közben pedig tankokat, fegyvereket, bombákat küldenek egy "testvérháborúba", megoldásként.

Tetszenek emlékezni a versekre… „oly korban éltem én…” Meg a másikra; „Szivemet a puskatus zúzta,/Szememet ezer rémség nyúzta,/Néma dzsin ült büszke torkomon/S agyamat a Téboly ütötte.”

Furcsa látni, hogy a megszokott kis világunk, de még az unió eresztékei is recsegnek ropognak, furcsa látni, ahogy a nagyhatalmak egymással játszadoznak, furcsa látni, hogy vélt vagy valós indokok miatt kirobbantott háborúk következtében milliók kényszerülnek menekülni, ezrek és tízezrek hullanak a csatatéren, és keservesedik a helyzet a hátországokban, de még ott is, ahol minden emberi logika szerint békének kellene lennie…

Azt látom, hogy a világ fékeveszetten, kontroll nélkül kezdett száguldani és nincs ember, nincs hatalom, nincs fifika, amely képes lenne megállítani.

Csak megy a porhintés, a sebtében hozott döntések súlya alatt nyög a világ.

És persze mit sem tudunk a valóságról, az igazságról, mert azt pillanatról pillanatra torzítják, manipulálják.

Német Balázs mondta Gulyás Mártonnak; „nincs hír”. És valóban különböző olvasat van, narráció, prezentáció van, felolvasás van, vélemény van, befolyásolás van, szekértábor van, politika van, meg választás, meg hatalom, meg hatalommal való visszaélés. Szerte és mindenütt.

És akkor a kisember, mint Pogány Judit a Legényanya végén, mint Kányádi a Halottak napja végén (ha netán eszükbe jutna elvenni az egyetlen megmaradt ektronunkat is), mint Vörösmarty naivan az Előszóban (Majd eljön a hajfodrász, a tavasz…) letérdel, kérlel, bízva fordul az Istenhez, a tavaszhoz (húsvéthoz) imádkozik, amikor talán már túl leszünk a leghidegebb hónapokon, amikor már túléltük a legsötétebb éjszakán, hogy egyszer csak belátjuk…

És tudom, hogy Kányádi azt is írja; „A ló s az eb beledöglenék, az ember beleszokik…”

De azért én bízva-bízom, hogy az ész, meg a szív, - ahogy Barinkay énekli a Cigánybáróban-, hogy az ész, meg a szív egyszer csak felülkerekedik és túl jón és rosszon, az ember rádöbben, hogy nem a pénz, nem a vagyon, nem a profit, nem a hatalom, hanem a szeretet, az élni és élni hagyni hozza el az új Aranykort…

"Eb ura fakó, engem ugyan ne (nép)számláljon!"

2022. október 03. - Cardinalis

nepszam.jpg

Csönd van. Nem. Belül a lelkemben van finom, simogatható csend, harmónia és nyugalom. Kint hagyom, hogy egy zongora szóljon. És azon gondolkodom, hogy az idei népszámlálás lehet az első, ahol a rendszer kibékíthetetlen ellenzői, az összeesküvés elméletek fanjai és a mindig (is) tagadók összefoghatnak és leleplezhetik a leleplezhetetlent… A nincset...

Most majd kibújik a szög a zsákból, hogy felhasználhatják a lakásunk, az életünk adatait, mert majd megtudják, hány szobában, hány négyzetméteren élünk, hányan vannak oda bejelentve, mikor érettségiztünk, mi a legmagasabb iskolai végzettségünk…

A nagy dühösek most mutatóujjukkal fenyegetnek, hogy inkább arra lennének kíváncsiak, hogy mivel fűtünk! Csendben mondom, erre is rákérdeznek, mondjuk arra valóban nem, hogy miből lesz rá lóvé, ha elszállnak (vagy már elszálltak?) az árak, de tényleg megkérdezik, hogy gázzal, távhővel, fával, vagy csak úgy belihegjük-e a szobákat… Na jó, ezt az utolsót nem teszik fel…

A mindig tagadók azt mondják, minek válaszoljak, úgy is tudják, ha nem akkor meg Pegazus! és ordítják, hogy a kémszoftver már tudja, telepítve és úgy is tudnak itt már mindent; váltok-e minden nap fehérneműt, és vettem-e vajat legutóbb. A drágábbikat...

Közben meg ma is ezer olyan oldalra kattintottak, ahol éppen adathalászok gyűjtögették a vásárlási szokásaikat, rosszabb esetben még a PIN kódjukat is megadták… Nyomtak egy "kendikrást", simán megtudták, milyen teafőzők voltak előző életükben és persze olyan oldalról rendeltek árut, ami a barátaik címlistájára is kíváncsi volt. Mert, hogy a multi mindent is tud rólunk, az tök rendben van...

Ilyen lettünk. A nemzettestünk, a társadalomszövetünk egy része ilyen, mindig háborog, tolja izomból a dackorszakot; „hát nehogy mán”!!!

Nekik mondom, bevallom; igazatok van, én is beépített ember vagyok, ezért írom ezeket a sorokat…

Ja! Nem! Egyáltalán nem!

Csak hiszek egy országban, ahol a statisztikai hivatalnak szüksége van tízévente a polgárok adataira. Hiszek a KRESZ-ben is, hogy megadod nekem az elsőbbséget, ha nekem van elsőbbségem. Ez tudod ilyen, hiszünk egy országban és tudjuk vannak kötelezettségeink, és persze joggal várjuk el azt is, hogy legyen iskola, ahol tanulhatunk, hogy legyen tanár, orvos, meg statisztikus, ha pedig bajunk lenne, értünk jöjjön a mentő.

Ez a lényeg, hogy az ország, valahogy működik, dobban a szíve, él, adatokat gyűjt, mert hiszem, hogy ez így működik!!!

Te miben hiszel? Hogy mindig rosszabb, meg összeesküvőbb, meg piszkosabb lesz? Te ezt adod a gyerekeidnek? Hogy dacolni, háborúzni, ellentmondani kell, mindig a barikádon? Mindent is az összeesküvés szemüvegén keresztül? Akkor is harcolsz, ha nincs is csata, béke van és Érted dolgoznak?

Kérlek! Jogod van hozzá, de azokat, akik másban hisznek, kérek mindenkit, hogy ne felejtsék el kitölteni a NÉPSZÁMLÁLÁSI kérdőívet, ha tudják neten, ha nem, várják meg a kérdezőbiztosokat…

Mivel görögkatolikus vagyok, itt is írom, ne legyetek némák; írjátok oda, ha hisztek, ha van felekezetetek, vállaljátok fel, hogy katolikus, református, evangélikus, unitárius, zsidó, hitgyülis akármi… Bátran!

Szerintem, ez nem is olyan nehéz? Vagy?

 

Pörög-e a gazdaság?

2022. szeptember 28. - Cardinalis

Popper idézi fel a Belső utak könyvében, hogy a jaipuri maharadzsa egy napon odavezetett három vakot egy elefánthoz és arra kérte őket, mondják el, milyen az elefánt.

Aki a lábát fogta meg, azt mondta az elefánt egy oszlop. Aki a hasát simogatta azt mondta, hogy egy fejjel lefelé álló kupola az elefánt, aki pedig az ormánya végét érintette meg azt mondta, az elefánt egy bőrredő…

Azt hiszem így vagyunk az ország gazdaságával is.

Jaksity György szerint az IMF már itt ólálkodik az ország határain és csak arra várnak, hogy mikor hívja őket segítségül a kormány, akkora a baj. 

Közben a LEGO Nyíregyházán 53 milliárd forintból fejleszt, mert úgy látja, hogy nekik áll a zászló. Nem foglalkoznak energiaárakkal, háborúval, atomfenyegetettséggel, pedig a fröccsöntőgépek árammal működnek. Tegyük hozzá, hogy a magyar piac nekik Kismiska, és napelemekben gondolkodnak.

És akkor csak a LEGO-ról beszéltünk, mert soha nem látott léptékben fejlesztenek a multik Magyarországon, országszerte.

Egy vendéglátós, (éttermes, esküvői helyszínes, szállodás) ismerősöm azt mondja, félnek az év végi „zuhanástól”, de a nyár olyan volt, mint a "nagykönyvben" meg van írva.

A vállalkozó ismerőseim sem érzik még a recessziót, egyelőre pörög a piac, ők a bizonytalanságot inkább a forint árfolyamában látják…

Az ingatlanosok nagyon jó évről számoltak be, bár hozzáfűzik a „rezsidémion” jól belepiszkált a 70-80 millió forintos 100-150 négyzetméteres, új építésű otthonok értékesítésébe, mert a kisebb, olcsóbb, fenntarthatóbb lett a menő, de az év első felére ők sem panaszkodnak.

És persze beszélek olyanokkal, akiknek az elmúlt évek sem okoztak sok örömöt, tegyük fel kultúra és entertainment volt a bevételi forrásuk és ők most szívják a foguk. Ahogy a kisnyugdíjasok, és az infláció, vágtázó árak miatt épp leszakadni készülő alsó-középosztály tagjai.

Nagy a bizonytalanság a közszférában. Mindenhol azt kérik az állami, önkormányzati cégektől, hogy spóroljanak. Egyelőre ne az emberen, hanem persze a rezsin. Nagy a bizonytalanság a kis-és közepes méretű vállalkozásoknál, akik azt mondják, télre bezárnak, elküldenek minden alkalmazottjukat, aztán majd meglátják a tavasszal.  

Nagy a bizonytalanság. Kicsit olyan minden a gazdaságban, mint ez a szeptember, ami nem tudja, hogy november akar-e esetleg lenni.

Egyetlen dolog biztos csak, hogy a humort a szeretet egy speciális formájának érzem. Azt látom, hogy aki őszintén gurulva tud önmagán nevetni, aki képes szeretetből másokat megnevettetni, az mennyei alkalmazott. Nevessetek magatokon és ne feledjétek, ettől csak rosszabb lesz, na de hát who cares!?!

Mit adott nekünk a Nyugat?

2022. szeptember 25. - Cardinalis

opera_pillanatfelvetel_2022-09-25_104731_www_google_com.png

Orosz György, tanár úr, olyan érzékletesen ábrázolta számunkra a germán istenek legendáit a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, hogy ahhoz képest minden Thor film unalmas és feledhető.

Akkor is, most is Nyíregyházáról néztem a világot. A 9/11-en, a 2008-as nagy gazdasági világválságon, pandémián, de még az uniós csatlakozáson innen voltunk, és eszünkbe sem jutott, hogy a Loki majd orosz családnevet választ magának, amikor Fenrirt ráengedi Ukrajnára.

Akkoriban még sokat olvastam, most többet írok. Tudom, tudom magas labda. Fordítva kellene. Turgenyev, Tolsztoj, Csehov voltak a kedvenceim. A Tavaszi vizekbe, a Kreutzer-szonátába és a 6-os számú kórterembe voltam szerelmes és bölcsészként állítottam, az oroszoknak a maguk földszagú, avitt, vagy inkább avas világában sokkal nehezebb erkölcsi magaslatokat állítani, mint egy franciának, olasznak, angolnak.

Reymont-Solohov-Szabó Pál tengelyben éltem, már csak azért is, mert jól emlékszem, hogy apám úgy adott a Velencei-karneválra zsebpénzt, hogy egy héttel korábban még a pótkocsiról szórtuk a Kanyáriéktól beszerezett marha- és lótrágyát, a rendszerváltás után visszakapott egyhektáros szíjparcellára.

Kézzel vetettünk, kapáltunk, kézzel szedtük a krumplit, törtük a tengerit, aztán beültem Orosz György német irodalom órájára és germán istenekről álmodoztam. Odinról, Thorról és Freyáról. Berlinról, Stockholmról, Oslóról... Ha lehunytam a szemem én voltam az aki az Agip kút címeréről a 41-es aszfaltjára szálló, hatlábú, lángot okádó farkast legyőzi…   

Hogy mi (is) a Nyugat része vagyunk, azt leginkább Ady, Kosztolányi, József Attila, Szerb Antal, Ottlik Géza, Sarkadi Imre ébresztette fel bennem, hogy aztán tudományos szaktekintélyek is bizonyítsák, a gének szintjén a turáni örökség is elkeskenyedik és helyette a Közép-Európai dagasztóteknő kerül elő.

Csörsz-árka, a Pannon-limes, aztán István keresztény királysága is a Nyugat, a nyugatos értékek védelmében jöttek létre. A „turpis et diabolica: huj! huj!” helyett. És miközben a levédiai, meg a karosi sírokban is fellelt keresztény gyökerű medálocskákból készülnek csuda kis kiállítások, tudom, hogy a lóháton közlekedő vereckei-magyarok is elámultak, amikor kalandozásaik során egy-egy csinos nyugat-európai várost megláttak és Jézusban, meg a feltámadásban hittek.

Adynak Párizs volt a Bakonya, és amikor a Gare de L’estről kigördült a vasparipa, az arca fehérebb lett, mint a svájci hegyek. Haza kellett jönni. Onnan mindig nehéz. Kányádi Bécsben, az Ágoston rendiek templomában találkozik a tömegsírba dobott Mozart szellemével és gondolkodik el a magyarság sorsán, Széchenyi az angliai kirándulások hatására dönti el végképp, hogy áldozni kell az országra, Janus Pannonius nem csak nyugatos műveltséget, de még pajzán epigrammákat is hoz Itáliából. Jókai Sándorja is Párizsban tanulja meg az asztalos szakma csínját-bínját.

Hölgyeim és Uraim! A Duna a Fekete-erdőben, a Tisza meg a Kárpátokban ered és bár egykor limes hasította ketté Pannóniát és Szittyaországot, attól ez az ország Bártfától Fiuméig, Farkaslakától Pozsonyig Európa volt, a maga néha bumfordi, néha poros, saras ábrázatával. Európa volt akkor, amikor István minden tíz falutól keresztény templomot kért. Európa, amikor a tatárok, törökök ellen harcolt, amikor Corvin Mátyás arról álmodott, hogy nagyapja után német-római császár lehet. Európa, amikor a reformációt államvallássá emeltük a Tündérkertben. Európa, amikor a törököt kiűztük, amikor a Habsburgoknak az életünket és vérünket kínáltuk, amikor 1848-ban a polgárosodás mellett álltunk ki, amikor 1956-ban a szabadságot hirdettük. És Európa, amikor 1989-ben fityiszt mutattunk a moszkovitáknak.

Hogy most az arab gyökerekkel rendelkező, de Marseille-ben iskolába járó kislány nem érzi magáénak azt a La Marseillaise-t, hogy a németországi török nem tud Lutherrel mit kezdeni, hogy a Koppenhágában letelepedett hindinek mit sem mond Kierkegaard neve, az már egy másik szint.

Álltam a milánói és a kölni dóm előtt, imádkoztam a Notre Dame-ban, ácsorogtam a Westminster-apátság előtt és a minap épp a Pócsi-búcsú után mosolyogtam el a gábor-cigányokon, akik szőnyeget kínáltak a sokadalomnak. Görögkatolikus vagyok. Bennem összeér Bizánc, Athén és Róma. Magam vagyok a kapocs. Magyarságommal Kelet és Nyugat között, de legyen bár száz és száz aranyozott hagymatornya Kijevnek, nekem az „aranyról” Prága jut eszembe, meg Hrabal, ahogy Pepin bácsival sörözik.

Goethe, aki végül a konyhalánnyal élte le az életét, Schiller, aki imádta a rothadó almákat az íróasztalán. Descartes, aki otthagyta a svéd királynő udvarát, mert bár az állás jól fizetett, de utált korán kelni…

Ez a sok-sok betű egy kategorikus imperatívusz! Az önazonosság felmutatása. A hitbizomány. Az örökség. Az elköteleződés.

És akkor tessék már elfogadni ennek a klubnak a szabályait, tessék már felébredni, véget vetni hagymázas kelet-szagú bolondozásnak. Tessék egy Mozart albumot bepattintani a playlistbe, tessék nyitott szemmel utazni Dalmáciában, a Felvidéken, Erdélyben, kifényezni az épített örökséget… Amit sváb, oláh, tót, rác, horvát, szlovén, örmény, görög, zsidó és persze magyar együtt rakta össze.

Aztán lehet itt honfoglaló tarsolyt, cifra szűrt, Bocskait, meg a Jóisten tudja mit magunkra ölteni, de szépen be kell látni, hogy a tagadás, a kuruckodás ennek az országnak még jót nem hozott.

Nagyot mosolygok, hogy már a futballpályára is elvisszük a vélt, valós igazunkat és ha sarokkal is, de győzünk a berlinszagú „szász-porosz” felett. Teszem hozzá csöndben, a futball is 100%-ban nyugati találmány…

Még mindig történhetik valami...

történet hét, szűk esztendőre

2022. szeptember 22. - Cardinalis

1.

Fogalma sem volt, hogyan mondja el a feleségének. A gyerek nyolchónapos, a megtakarításuk elfogyott, felfalta a falánk, jeges tél, meg a rezsidémon. Ma meg kirúgták. Csoportos leépítés. Egy ideje lebegtették. „Ha közben történne valami, akkor nem, akkor majd meglátják.” A multicég okosai azonban osztottak szoroztak. 66 embernek kell mennie az első körben. Hatvanhat fő. Hatvanhat rubrika. Aztán majd újra számolnak. Ballagott a szélben, piros, könnyű sálját táncoltatta, mintha valami balesetet jelezne.

- A személyes csőd, az nem valami baleset? – nyeldeste a kérdést és valahogy nem érdekelte, hogy valami daraszerű hull a fejére.

Fogalma sem volt, hogyan közölje a feleségével. Amikor belépett az ajtón a nyolchónapos kisfiú üvöltött, az anyja csitította. A gyerek csúnyán megfázott. A takonykór ráment a fülére, egy kis zsák forró sóval igyekeztek csillapítani a fájdalmait, nem sok sikerrel.

- Hát veled meg mi van? – kérdezte az asszony. Fáradt, karikás szeme most úgy nézett ki, mint valami sötétbe vezető alagút.

- Semmi – felelte a férfi csöndesen.

- Te is rosszul vagy? Csak nem koronavírus? – kérdezett vissza az asszony, aki fél kézzel a gyerek orrát tisztogatta egy papírzsebkendővel.

- Nem – felelte a férfi, mintha ez lenne az utolsó mondta. – Kirúgtak.

- Teljesen? – értetlenkedett a feleség. A kérdés abszurditása egy félmosolyt csalt a férfi arcára.

- Teljesen. Tulajdonképpen teljesen – felelte.

- Akkor már holnap nem is kell bemenned? Az nem is baj! – pergett a fiatalasszony nyelve, mint akit megütött a szél. - Mert azt ígérted, hogy holnap elmegyünk bevásárolni…

2.

- Szóval a nyakunkra jösztök? - kérdezte halkan az öreg. A fia mögött az asszony, karjában az üvöltő, kisírt szemű, taknyos gyerekkel. – Téged kirúgtak. Munkátok, pénzetek nincs. Most idejöttök, hogy segítsünk. Mintha eddig nem segítettünk volna! Mit vársz még tőlünk? – tárta szét a vénülő, szikkadt karjait.

- Olyanok vagytok, mint a cigányok! – csapott közbe az anyja, mint valami vércse. – Amíg volt, addig kellett volna spórolni. De ti nyaralni mentetek, meg vacsorázgatni. Annak a gyereknek ruha kell, cipő kell, aztán ha iskolába megy… Annyira felelőtlenek vagytok! – korholta miközben egy nagyobb edényt úgy sikált, hogy fájjon a zománcnak.

- Mi lesz a lakással? – kérdezte az öreg. – Nem lehet kiadni albérletbe?

- Most nem kell senkinek albérlet… A fűtést minimumra állítottam, hogy a rendszer na fagyjon el. Amit lehetett kikapcsoltam – felelte a fiúk.

- Faltól-falig lapostévé, padlófűtés, jakuzzi! Erre volt eszetek! – folytatta az öregasszony. Ilyen fajta volt, mint a vén tyúk, aki minden jércébe, kiskakasba belecsíp. Ettől érezte jobban magát.

Az öreg intett a fiának, menjen vele. Kint megállt a féleresz alá szépen felrakott, embermagasságú tüzelő előtt. Intett a fiának, hogy tolja ide a furikot és igyekezzen telerakni.

- A nagyobbik szobába pakoljatok. Anyád a felújítás után is a pincében aludt. A kazán mellett, most is ott fog – azzal megfogta a baltát és az élét vizsgálta. Rég nem használta. A balta közelében kapák, ásó, lapát, gereblye. Szerszámok.

- Még jó, hogy a fődet nem adtuk el! – tette hozzá.

- Arra gondolsz, hogy beleállunk? – kérdezte a fia.

- Majd ti! – mutatott a fiára nagy komolyan az öreg. – Úgy, ahogy anyáddal, annak idején. De hisz emlékszel? Munka mellett kapáltuk a tengerit, vetettük, szedtük a krumplit. Majd most ti jöttök, ha enni akartok!

- Nem félek én a munkától… - felelte a fiú bizonytalanul.

- A bolond semmitől sem fél! Gyereket csinálni se, meg magát kirúgatni se! Biztos nagy volt a szád, ott is! – az öreg szigorú tekintete, mint a vallatólámpa fénye az arcába fúródott. - Van dughagyma, vetni való krumpli. Majd most bizonyíthatsz! Mi már öregek vagyunk, bírni nem fogjuk.

A fiú rakta a furikot. Az apja egy-egy darabot a halomra helyezett. Nem állta meg, hogy ne kritizálja; - Még ezt sem tanultad meg rendesen. Vidd a pincébe, és tegyél a kazánba belőle, de halkan, mert anyád kiabálni fog. Még most sem állja a nagy meleget. Tegnap is nyitott ablaknál aludt! – tette hozzá az öreg.

A fia tolni kezdte a furikot. Az öreg bekapcsolta a zsebrádiót; „Az infláció soha nem látott szintre lépett. Egymillióval nőtt fél év alatt a munkanélküliek száma…” Ugyanazzal a mozdulattal ki is kapcsolta.

Nézett a fia után. Ma először elmosolyodott. Eszébe jutottak egy réges-régi regény utolsó mondatai; „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”  

 

Itt a gombaszezon!

...neked melyik a kedvenced?

2022. szeptember 21. - Cardinalis

1280px-2010-10-16_marasmius_oreades_bolton_fr_112276.jpg

- Csak kóstold meg! – kérlelte az apja. Szegfűgombát pucolt, aprított, azzal varázsolta el rántottát. A gomba és a friss, házi tojás házassága, a szintén házi, ciccegő sertészsíron új dimenziót nyitott az ételnek. Vannak alapanyagok, amelyeket a Jóisten is arra teremtette, hogy elvarázsolják az ember ízlelőbimbóit. A vékony dongájú kiskrakpek, nagy barna őzikeszemmel, olyan 5-6 éves forma, vonakodott, ezeddig mindig kiköpte a gombát. Nem sikerült barátságot kötniük. Amúgy is, elélt volna vékonyra klopfolt rántott húson, meg rizibizin. Na jó, a töltött káposztát, meg a hurkát is megette, de a gombát azt juszt sem. Az édesanyja onnan sejtette, hogy nem lesz ez így örökké, hogy a bölcsődében a vajjal kikevert szardíniás kenyeret, meg a tört krumplival szelídített parajt is befalta. A villa most ott állt a levegőben. Reggeledett. Neki óvodába kellett mennie, apának, anyának meg a dolgozóba. A villa hegyén némi gomba, meg egy falat megsült sárgája fehérje véletlenszerű arányban kínálta magát. És akkor valami fura illatocska megremegtette az orrcimpáját. Valami semmi kis fuvallat. Lehet az umaminak illata is? És amikor az ajkaival akarva-akaratlanul egy picikét a szájába húzgált a villáról, egyszeriben kinyílt a világ; finomnak találta a gombát és rántottát! A szegfűgomba lágyan omlott szét a kisfiú szájában, és hozta a picit fűszeres, földes ízét, a tojással amúgy sem volt rossz barátságban, most a zsír arányait is jobban eltalálták és akkor elkerekedett az édesapja szeme, mert kért még. Egy falat apának, egy falat a kis huszárnak!

Na pontosan így lettem rabja a frissen szedett gombának. Nyírbátor felé a Rossznyároson többféle kalapos bújt ki a földből esők után. Őzláb, szegfű, laska, ritkábban rókagomba, meg a boszorkánykört alkotó szürke tölcsérgomba, ami gyerekként megbabonázott.

clitocybe_nebularis_syn_lepista_nebularis_gb_clouded_funnel_syn_clouded_agaric_d_nebelgrauer_trichterling_syn_nebelkappe_f_clitocybe_nebuleux_nl_nevelzwam_white_spores_along_the_bakenbergsew.jpg

Egyszer egy ősszel, a cigándi marhalegelőn, közel a Tiszához szedtünk vagy három kosár gyönyörű csiperkét. Apám, aki ott született, mondogatta, hogy már gyerekkorában is híres volt a legelő a gombáról. A csiperke franciául "sampinyon", ami nemes egyszerűséggel gombát jelent. Azaz Platón bácsi azt mondaná a franciák gomba ideáját, a tökéletes gombát, maga a csiperke testesíti meg. Jó is az, szinte bárhogyan, bármiben. Levesben, töltelékben, kirántva. Kár, hogy a természetben már csak ritkán találjuk meg. A cigándi sampipi valószínüleg azért szeretette a marhalegelőt, mert tápanyagban, értsd marhalepényben gazdag volt és az okos eleink a kalapját elvitték, de a bocskorát otthagyták, hogy legyen a finomságból jövőre is. Ez kérem maga volt a fenntartható fejlődés!

opera_pillanatfelvetel_2022-09-21_130013_www_gyogynovenyekvolgye_hu.png

Erdélyben meg olyan „vargánya mezőt” láttam egyszer, hogy azt hittem a mesék birodalmában járok. Tinóru az! -  tenné hozzá apám, ami jobb helyeken, évjáratokban felénk is elő-előfordult, mármint például a barna tinóru, ami ha jól tudom, a nemes-nemzetes vargánya unokatestvére. Erdélyben ezt a klasszikus, jó ízű gombát hiribának is becézik. A németek meg Steinpilznek, azaz „kőgombának” hívják, mivel a kifejlett példány valóban úgy néz ki, mint két kavicsot egymásra raknánk, vagy kőből lenne.

foto-123rfhu-4c2ba1a3-1554567.jpg

Hogy a jóféle, ízletesen elkészített gombának nemcsak nálunk, hanem szerte Európában nagy a tisztelte, azt az osztrák-német határon fekvő Schärding városában is megéltem. Ott az Inn partján egy aprócska, de egy remek étteremben nagy táblákon hirdették, hogy frische Eierschwammerl-Suppe, azaz friss rókagombából készült leves kapható és jöttek is az ínyesmesterek, hogy nagy bólogatások közepette falatozzanak, és némi „rettenetes” zöld veltelini korttyal kísérjék a sűrűre készített forró krémlevest.    

120421_rokagomba01.jpg

full.jpg

Bátorliget környékén (pontos helyszínt el nem árulhatok), nagy esők után ilyenkor a világ egyik legkecsesebb gombája kezd el növekedni; a gombák királynője, a nagy őzláb. A friss „dobverője” tölteni való. Édesanyám a töltött tyúkhoz, húsvéti dagadóhoz, vagy éppen húsleveshez is alkalmas sárga, tojásos töltelékkel tömi meg, aztán sütőben megsüti, de ha fűszeres darált hússal dolgozunk, akkor is cuppogva fogjuk elfogyasztani! A kifejlett rovaroktól mentes nagy kalappal rendelkező őzlábat meg rántani érdemes. Ma reggel frissen, melegen hozott egy adagot édesapám, édesanyám konyhájából. Tessék elképzelni, friss őzláb rántva, sőt még egy kis szezámmagot is kapott a házi jércetojás és házi morzsa házasságából létrejött csodapanír! Na most nyeljünk bátran egyet!   

ozlab-gomba.jpg

Bár azt mondják, hogy az emberiség vesztét nem is a vírusok, hanem a gombák is okozhatják, miközben én a rántott őzlábot falatoztam, úgy éreztem az ehető gombák nagy áldásnak számítanak az emberiségnek. Ha pedig a penicillinre gondolok, akkor pedig az is eszembe jut, hogy jól kifundálta a Jóisten, hogy fűben-fában, gombában is orvosság lehet. És akkor még nem is beszéltünk a kékpenészes sajtokról, vagy éppen a nemespenészről, ami nélkül nincs aszúbor, meg Pick szalámi.

botrytis_riesling.jpg

Egyetek gombát, nem bánjátok meg! És itt egy cikk kezdőknek és haladóknak!

Hidegben a kultúra is fázik...

avagy Thália papnőinek tundrabugyit vegyetek!

2022. szeptember 15. - Cardinalis

piazza_armerina_italy_2015.JPG

1881-ben, abban az esztendőben, amikor Dosztojevszkij és Muszorgszkij elhunyt, abban az esztendőben amikor Stefan Zweig, Bartók Béla és Pablo Picasso először sírt fel, a születés traumája után, egy szántóföldön egy parasztember ekéje egy olyan ókori oszlopba ütközött, amely akkor már másfél évezrede a földben pihent. Paiazza Armerina sem akkor, sem manapság nem volt jelentős település, a határa akkoriban is inkább kies volt, mint csoda, ám ezzel a szántással sikerült átírni a település történelmét.

1000x700-villa-romana-20150408-villaromana_4705.jpg

A történészek tudták, hogy egykor a földek helyén csinos kis város állott, melyet Casale-nak neveztek.

Azt is tudták, ahogyan sok szegény, de néhány dúsgazdag ember is élt benne. Az egyik ilyen gazdag arisztokratának, vagy újgazdagnak, tudja a jó ég, egy „aprócska”, 3500 négyzetméteres villára is futotta.

Ezt azonban már az 1881 és 1950 között tartó régészeti munka óta tudjuk. A hozzáértők ugyanis roppant lassan, de leporolták a villa maradványait és felszínre hozták az antik pompa egyik legszebb képviselőjét.

Villa ide vagy oda, ha nem is a falak, hanem a padlókat díszítő, összesen 120 millió darabból álló mozaikdíszítés egy olyan korról beszél, ami imádta a szépet, a pompát, amiben mindennapos volt a vadászat, amikor elefántokat szállítottak hajókon, amikor a nők már bikiniben sportoltak.  

1920px-transport_d_animaux_exotiques_villa_de_casale_piazza_armerina_sicile_italie.jpg

Egy olyan korról regélnek a mozaikok, melyet nagy sóhajtozások közepette érdemes felidézni. Krisztus után járunk jó három, négyszáz évvel, akkor amikor már a barbárok ostromolják a Nyugatrómai Birodalmat. Germán eredetű népek, akik ekkor még csak ismerkedtek Krisztussal, akiknek a kereszt csak egy földbe szúrt kardot jelképezett, akik mit sem tudtak a letűnt istenekről, meg arról, hogy Odüsszeusznak le kellett itatnia Polüphémoszt, és forró lándzsával meg kellett vakítania a küklopszt, hogy el tudjon menekülni barátaival a dühös, emberevő óriás barlangjából.

ulysses_and_polyphemus_vestibule_of_polyphemus_villa_romana_del_casale_italy_2015_1.JPG

Tudom bolond vagyok. Sóhajtozom, hogy micsoda igény volt a szépre, mennyi pénz állt rendelkezésre, hogy a hétköznapokból képzőművészet legyen, hogy a villa termei, folyosói az ókori emberek lába alatt is „élni” kezdjenek. De azt is tudom, hogy a kultúra 1500 évig, a földbe temetve is megmaradt! Hány paraszt vetett, aratott a remekművek felett, hogy aztán, egyszer csak odáig jussunk, hogy a földből kifordított csoda még a Világörökség listájára is felkerüljön.

Állítólag Hérodotosznak azt mondták az egyiptomiak, hogy „ti gyermek görögok, semmit sem tudtok a múltról, a történelemről…”. Hérodotosznak mondták. Tetszenek tudni, a történetírás atyjának…

1000x700-villa-romana-bikini-20150408-villaromana_4668.jpg

Most pedig nézzétek meg ezeket a másfél évezrednél is régebbi mozaikokat és merengjetek. Merengjetek kisstílű háborúkon, nagyhatalmi játszmákon, enyves kezű politikusokon, higgyétek, hogy ti vagytok a legokosabbak, legnagyszerűbbek, engedjétek, hogy a nagyhatalmi játszmák miatt ne legyenek majd nyitva a múzeumok, könyvtárak, színházak. Ne adj Isten - fiskális okok miatt-, ne legyen bennük fűtés, ne legyen bennük egy árva teremtett lélek sem. Nem volt elég a járvány, most majd jönnek a mindent is letaglózó energiaárak, az elszabadult hajóágyúként vaktában lövöldöző, de mindenkit is érintő infláció. Tudom, jön a hét szűk esztendő. Eddig volt valahogy, most majd sokkal nehezebben lesz valahogy. De mégis hiszem, hogy kultúra nélkül nincs élet. Illetve van, de milyen már az...

És pontosan tudom, kell majd kórházra, szociális intézményekre, iskolákra... Lesz prioritás, fontossági sorrend, meg fűnyíróelv... 

Tasnádi Csaba, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház egykori direktora jut eszembe, aki azt mondta;

„színház nélkül lehet élni, csak nem érdemes…”.

Csak legalább látnánk az alagút végét, hogy tudjam, néhány hónapig kell kitartani, aztán jó, jobb, legjobb lesz minden…  

mosaic_in_villa_romana_del_casale_by_jerzy_strzelecki_06.jpg

Ferrari Roma: avagy az új, még édesebb élet

2022. szeptember 12. - Cardinalis

Egy féri vesz egy réges-régi könyvet, majd beszáll az autójába. Gázt ad, elindul. Keresztülhajt egy erdőn, majd Rómán is. Mindenütt csodálkozó, elismerő, meghökkenő arcok veszik körül. Majd azt látjuk, hogy egy ugyanolyan, de valamivel világosabb Ferrari Roma hajt mellette. Amikor már túl vagyunk a csellista lányon és a szerelmeseken is, akkor megérkeznek. Rálátunk a Vatikánra meg az Angyalvárra. Előttük, előttünk az "örök város". A férfi odaadja az ajándékot a nőnek. A könyv címe: La dolce vita. A férfi átöleli a nőt, majd egy töltőtollal kiegészíti a címet; La nouva dolce vita. Az új édes élet. 

A reklám csodás. Három percig elfelejted, hogy 2035-ben véget szeretnének vetni a belső égésű motorokkal gyártott autók értékesítésének, nem jut eszedbe az sem, hogy olasz rendszámmal nem tudnál 480-as benzint tankolni a Ferraridba... 

Csak az jut eszedbe, hogy hiába nem tűzpirosak ezek a gépek, mégis lenyűgözőek. És a formatervezésen, az aerodinamika előtt is fejet hajtó vonalvezetésen túl, mindaz eszedbe jut, amit Róma jelent neked, Európának, a világnak...  Ez a két vas mélytenger(?), meg garfitszürke(?), akár a régi római paloták, ezek a vasak eszedbe juttatják a legszebb matchboxaidat és azt, hogy egy Ferrari még annak a nőnek is sokat mond, aki nem tud megkülönböztetni egy Golfot egy Astrától. 

Nemrég néztem újra Fellini Édes életét. Nemrég csodálkoztam rá a filmre. És bámultam végig az ezerszer, untig ismételt jelenetet, amikor az életunt, vakvágányra jutott újságíró a nők között vergődve, a svéd színésznővel bemászik a Trevi kútba, létrehozva a filmművészet egyik legikonikusabb jelenetét. 

Ezt a jelenetet egyébként 1959-ben, március idusa után egy nappal kezdték forgatni. Egy hétig minden este dolgoztak rajta. Még hideg volt. Anita Ekberg fázott. Marcello Mastroianni is. Annak ellenére, hogy ő az öltöny alatt vízhatlan búvárruhát viselt. A legenda úgy tartja, hogy egy üveg vodka segített rajtuk. Amitől jól be is csiccsentettek. 

La dolce vita. Az megvan, amikor Tímár Péter filmjében a Csinibaba egyik jelenetében a pesti moziban megrohanják a fiatalok a mozivásznat, amikor a bögyös szőke megjelenik. Sylvia a kútban. Mondom ikonikus. 

A bomlás, a züllés filmje volt, a nagy társadalmi változásoké. Most pedig itt az új Ferrari, ami továbbra is a hedonizmust, az elitizmust, a gazdagságot, az elérhetetlent jelenti a tömegek számára. Mint Róma maga. Róma, mindig a sóvárgás, az álmodozás, a meg nem élt élet jelképe. 

A reklám pedig ordítja, a boldogság együtt jár ezzel a kocsival, az új édes élet itt kezdődik. Akinek ilyenre telik, az végigszáguldozhat Rómán, az ki tudja fizetni a sokszorosára emelkedett rezsit és átírhatja az édes életet is. Ahogy neki tetszik.

Nem baj, ha most mosolyogva irigykedem? 

Új harang: kalandos úton Essenből Nyíregyházára

2022. szeptember 08. - Cardinalis

20220907_172330.jpg

Egy elárvult harangot fogadott örökbe a nyíregyházi Szent Miklós székesegyház. Az új szerzeményt még 1958-ban öntötték Heidelbergen egy Schilling nevezetű mester öntödéjében. Érdekes megjegyezni, hogy Schillingéknek egykor Budapesten is volt leányvállalatuk, de ne szaladjunk ennyire előre az időben. Szóval a több mint 500 kilós csoda sok-sok éven keresztül Essenben teljesített szolgálatot. Szent József emlékére készült, közepes méretűnek számított és moll hangjával, finoman csalogatta a hívőket. Ám az esseni római katolikus templomot lebontották, a harang meg elárvult...

Arrafelé nem ritka a templombontás, mert sok van belőlük. Nem volt kommunizmus, nem tiltották a hitet, a németek meg köztudottan fegyelmezettek a pénzügyek területén, így az egyháznak a kötelező adó miatt pedig bőven akadt, és akad jelenleg is ingatlanja. Egy "feleslegessé" vált, tegyük fel belvárosi templom értékesítése pedig jó üzlet. Még akkor is, ha csak telekárban lehet értékesíteni. Tegyük azt is hozzá, hogy a templombontások oka az is, hogy a fiatalabbak elfordulnak az egyháztól, inkább vallják magukat ateistának, minthogy automatikusan levonják a fizetésükből az egyházi adót. A hiten pedig spórolni lehet. Nem is keveset. Őrület, de ez a helyzet... 

20220907_172347.jpg

A harangot először Bács-Kiskun megyében, Nemesnádudvaron fogadták be, de ott meg a dúr harangok erős hangjához nem passzolt a lágysága... Ekkor kerültek képbe a nyíregyházi görögkatolikusok, akik már 1925-ben több harangot is vásároltak a budapesti Schilling öntödétől. Egészen pontosan hármat. Ám a második VH után a háromból egyet, pont a közepes méretűt elvitték a szabolcsi megyeszékhelyről. A legnagyobb, az egy tonnás, meg a kicsike a 250 kilogrammos maradt meg. Szóval még jól is jött az 500 kilogrammos "árva", aki a nyíregyházi harangok "testvére". Ha minden jól megy szeptember közepétől így a székesegyház jobb tornyában, három harang hangja csendül majd fel. A jövevényt szeptember 7-én, Kisboldogasszony napján emelték a toronyba.

20220907_172640.jpg

süti beállítások módosítása