Egy megújuló jobboldalnak hatalmasat kell visszalépnie az időben, ha tiszta gyökerekre kíván bukkanni
Ha a magyar népi-nemzeti, konzervatív jobboldal egyszer valóban újra akarja gondolni önmagát, nem biztos, hogy új eszméket kell keresnie. Antall Józsefnél is messzebbre érdemes visszanézni, egészen Barankovics Istvánig, aki a háború után egy egészen másfajta keresztény politikát próbált megteremteni Magyarországon. Olyat, amely nem bújik az egyház mögé, nem fél Európától, és a nemzeti gondolkodást sem engedi át a szélsőségeknek. Barankovics nem recept. Inkább iránytű — és talán éppen egy ilyen régi iránytűre lenne ma szükség.
A magyar jobboldal szeret visszafelé nézni. Széchenyi, Tisza, Bethlen, Antall — ismerjük a neveket, idézzük a mondatokat, időnként még vitatkozunk is rajtuk. Barankovics István valahogy mindig kimarad ebből a sorból. Pedig érdemes lenne elővenni. Nem azért, mert mindenre tudta a választ — nem tudta, ráadásul olyan korban politizált, amikor néhány év alatt többször fordult ki sarkaiból a világ. De amit a keresztény politikáról gondolt, abban van valami zavarba ejtően mai.
Már az is különös, hogy pártja végül elhagyta nevéből a „keresztény" szót. 1944 őszén még Keresztény Demokrata Néppártként alakultak; 1945 tavaszára, Barankovics vezetésével, már egyszerűen Demokrata Néppártként jelentek meg a közéletben. Egy keresztény politikus, akiről azt gondolnánk, ragaszkodik a szóhoz — mégsem tette. A vezetés egyetértésével hagyták el a jelzőt, hogy világossá tegyék: el akarnak határolódni a két világháború közötti „keresztény politika" erkölcsi és politikai terheitől. A kereszténységet nem cégérnek tekintette, hanem — talán ez a legjobb szó rá — mércének.
A politikuson ugyanis nem azt kell számon kérni, hányszor mondja ki Istent vagy a kereszténységet. Sokkal érdekesebb, hogyan bánik az emberrel. Mit enged meg magának, amikor hatalma van. Mit gondol arról, aki gyengébb nála. És főleg: hol húzza meg saját maga előtt a határt. Ez már egy másik politikai világ, és nem véletlenül érezzük rokonnak azzal a kereszténydemokráciával, amely a háború után Nyugat-Európában is megszületett — Konrad Adenauerrel Németországban, Alcide De Gasperivel Olaszországban.
Barankovics persze nem „magyar Adenauer". Az ilyen történelmi címkékkel érdemes csínján bánni. De ugyanazt a kérdést próbálták megválaszolni: mit lehet kezdeni Európával azután, hogy a kontinens kis híján elpusztította önmagát? Nem lehetett egyszerűen visszamenni oda, ahol 1938-ban abbahagyták, és Barankovics sem akart. Konzervatívnak lenni ugyanis nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindent meg akarunk őrizni, ami régi. Van, amit éppen azért kell kidobni, mert az ember komolyan veszi a hagyományt.
Barankovics számára a nemzet természetes közösség volt, de ebből nem következett, hogy Európa ellenség. Attól, hogy valaki magyar, még nem lesz kevésbé magyar, ha Európához tartozik. Barankovics nem a nemzeti gondolat feladásában látta az együttműködés árát, inkább azt gondolta, hogy egy magabiztos nemzetnek nincs szüksége arra, hogy minden idegenben veszélyt lásson.
Aztán ott van Mindszenty — és talán ez mutatja meg legjobban, milyen ember volt Barankovics. Mindszenty József és Barankovics István ugyanahhoz az egyházhoz tartoztak, mindketten gyűlölték a kommunizmust, mégsem értettek egyet abban, milyen szerepet kell játszania az egyháznak a politikában. Mindszenty erősebben ragaszkodott a katolikus egyház hagyományos közéleti szerepéhez, Barankovics viszont azt vallotta: a kereszténydemokrata pártnak a saját lábán kell állnia. Nem a püspök pártja, nem az egyház politikai osztálya, hanem egy világi politikai közösség, amely keresztény alapokon gondolkodik, de a döntéseiért maga felel. Ezért ütköztek össze, és nem kicsit.
Aztán elérkezett az a pillanat, amikor Barankovics könnyen megoldhatta volna a problémát. A kommunisták Mindszentyt ellenségnek nyilvánították. Barankovics elővehette volna a régi vitákat, mondhatta volna: én megmondtam. Nem mondta. Mindszentyvel szembe lehetett menni — elárulni nem. Nekem Barankovics egész politikai karakteréből talán ez a legfontosabb, mert könnyű tisztességesnek lenni akkor, amikor abból semmilyen hátrányunk nincs. A próba akkor kezdődik, amikor az árulás kifizetődő volna. Barankovicsnak pedig lett volna mit nyernie: a kommunisták pontosan tudták, milyen jól jönne nekik, ha a magyar keresztény politika egyik legfontosabb embere Mindszenty ellen fordulna. Megosztani egy közösséget mindig egyszerűbb, mint egyszerre leszámolni vele. Barankovics ezt nem vállalta.
És ez nem egy magányos ember gesztusa volt, akit senki sem követett volna. 1947-ben, amikor a Demokrata Néppárt önálló programmal indult a választáson, a szavazatok alapján a második legerősebb párttá vált Magyarországon — csak a kommunisták előzték meg, mindössze 286 742 vokssal. A mandátumelosztás azonban már nem az ő oldalukon állt: az akkori választási rendszer a négypárti kormánykoalíciót premizálta, így a DNP a nagyobb szavazatszám ellenére is csak a negyedik legnagyobb frakcióként, 60 mandátummal juthatott be a parlamentbe. Barankovics maga hat helyen szerzett mandátumot ugyanekkor, győri listavezetőként.
Ez a szám azért fontos, mert megmutatja, hogy nem egy politikai törpepárt vezetőjéről beszélünk, és nem is egy magányos hősről, akit senki sem támogatott. Volt Magyarországon százezrekben mérhető társadalmi igény arra a gondolatra, hogy egy politikai erő legyen keresztény ihletésű, demokratikus és határozottan antikommunista, miközben nem akarja visszaépíteni a háború előtti Magyarországot. A választási rendszer és — alig két évvel később — Rákosi nyomása azonban elintézte, amit a szavazók nem akartak: 1949 januárjában a párt önfeloszlatásra kényszerült. Ez nem nyugati import, nem egy brüsszeli találmány. A mi történetünk része. Csak nem hagyták végigírni. Barankovics maga emigrációba kényszerült, és soha nem tért haza — 1974-ben New Yorkban halt meg.
Talán ezért kell Antall Józsefnél is tovább visszamenni. Antall továbbra is a magyar mérsékelt jobboldal egyik legfontosabb alakja, de ő sem egy gondolati sivatagból érkezett — volt előzménye annak, amit 1990 után képviselt. Barankovics éppen azért érdekes, mert nála már évtizedekkel korábban összeállt valami abból, amire később modern európai kereszténydemokráciaként tekintettünk. Nem kell tehát feltalálni a meleg vizet — sőt, talán éppen az a baj, hogy folyton fel akarjuk találni. Új jobboldal, új konzervativizmus, új nemzetpolitika, új keresztény politika — közben pedig ott vannak a régi kérdések: mit kezd a hatalom azzal, akinek nincs hatalma? Mennyit ér a hit, ha politikai haszon lesz belőle? Mit ér a nemzet szeretete, ha állandóan ellenségre van szüksége? És van-e olyan pont, ahol egy politikus azt mondja: ezt megtehetném, de nem teszem meg?
Barankovicsnak volt válasza. Nem biztos, hogy mindig jó válasza volt — tévedett is, egy ideig például többet remélt a kommunistákkal való politikai mozgástértől, mint amennyi valójában létezett. De volt erkölcsi iránya, és ez sokkal több, mint egy ügyes politikai program. A konzervativizmus ugyanis nekem nem a múlt konzerválását jelenti — a romlottat minek őriznénk? A hagyományból azt kell továbbvinni, ami túléli a saját korát. Barankovicsból pedig meglepően sok minden túlélte: a gondolat, hogy a kereszténység nem pártlogó; hogy Európa és Magyarország nem két szemben álló világ; hogy az ellenféllel lehet vitázni anélkül, hogy meg akarnánk semmisíteni; hogy a politika végén mégiscsak marad valami, amit tisztességnek nevezünk.
Egy megújuló magyar jobboldalnak ezért talán nem előrefelé kellene rohannia. Hatalmasat kellene visszalépnie — Antallon túl, a kommunizmuson túl, egészen addig a rövid történelmi pillanatig, amikor Magyarországon még esélye volt megszületni egy saját, modern kereszténydemokrata hagyománynak.
Ott van Barankovics István. Nem kell belőle szentet csinálni. Elég lenne elolvasni.
