Bodnár tanár úr ott volt Pesten 1956. október 23-án, egyetemistaként. Övé lett a pesti utca, övé a szabadság reménye, de bevallotta: ember nem volt, aki akkor, abban az őszi, fiatalos menetben forradalomra és szabadságharcra gondolt.

"Egyszerűen csak vitt bennünket a lendület! Nem akartunk mi rendszert dönteni, mert akkor arra gondolni sem mertünk. Mindenkire jutott egy spicli, mindenki tudta, mi az az ÁVÓ, és szüleim is óva intettek mindenféle szervezkedéstől"

– vallott a korról és arról a ragyogó, napos délutánról.

Csak éppen mindaz, ami évek óta a mélyben fortyogott – a kommunista diktatúra alatt nyögő ország kínjai – megáltoztatták a dolgok menetét.

1991 vagy 1992 őszén a Báthory István Gimnázium vezetése Bodnár tanár úrra bízta az október 23-i iskolai műsor megszervezését. Állítólag nehezen állt rá. Visszakozott, hogy talán mégsem kéne, hánykolódott néhány napig az ágyban esténként, aztán elővette a lelke legszebb verseit.

Számomra pedig kinyílt a világ. Akkor tanultam meg Illyés Gyulától, hogy:

„Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy…”

És a próbáról hazafelé menet Nyírbátorban (!) ezt mondogattam Tamás Lajossal:

„Zászlóink föl, újjongva csapnak, kiborulnak a széles útra, selyemszínei kidagadnak: ismét mienk a pesti utca!”

A középiskolás lelkem akkor, ott ’56-é lett. Bodnár tanár úr két évvel később mesélte, amikor egy szavalóversenyre kísért, hogy november 4-e után félt. Pedig már 28-án hazaparancsolták a szülei. Félt a megtorlástól, hogy minimum kicsapják, hogy soha nem lesz belőle magyartanár.

Még akkor, ott a vonaton is – csöndben, összehajolva – mondta: ott volt, amikor Veres Péter, a Magyar Írók Szövetsége elnöke felolvasta a szervezet kiáltványát a tömegnek a Bem-szobornál, és ragyogó arccal rácsodálkozott, a diákok a tizenhat pontjára.

Azt mondta, hogy soha senki nem tudta úgy szavalni a Nemzeti dalt, mint Sinkovits, és döbbenten bámulta, ahogy a gyűlölt Rákosi-címert kivágják a lobogóból.

„Hallottam, ahogy szakad a szövet, és láttam, hogy majdnem szétszakad a zászló, és hallottam zúgni az elégedett, lelkes tömeget!”

 – tette hozzá és megfigyelhettem, ahogy a szeme ismét egy 20 évesé lett.

Ott volt a Kossuth téren, és jóízűen sóhajtott, ahogy a Sztálin-szoborból már csak a csizma marad…

2006 őszén, a néhány napja indult Retro Rádióban, második apukámmal, Jónás Tibivel az East – 1956 című dalával idéztem fel Bodnár tanár úr számomra halhatatlan alakját.

Még a halálos ágyán is azt üzente: „Írj!”

Minden évben meghallgatom az East dalát, és minden évben lejátszom Ákos ’56-os opusát.

A fiataloknak sokszor ajánlom, hogy nézzék meg a Szamárköhögést Gárdostól és az Eldorádót Bereményitől.

Eszembe jut az is, hogy ’56 emlegetése annyira tiltott volt, hogy a középiskolás apámat az ’56-ra utaló verssorai miatt beidézték a kerületi rendőrkapitányságra, és egy október 23-ról 24-re virradó éjszakát ott kellett eltöltenie. A diákoktól még akkor is tartottak.

Ez az én ’56-os örökségem. Nem túl sok. Talán hozzátehetem, hogy volt alkalmam interjút készíteni Nagy Imre unokájával, Jánosi Katalinnal, és november 4-én minden évben egy betört üvegű okulárén keresztül olvasom el Márai Mennyből az angyalát.

Éljen a magyar szabadság!

Tegnap éjjel a holnap kínjai nyomasztottak. Tudtam, hogy abba a keretbe, amit a teendők prédikátori szigorral szabtak rám, csak szerencsével lehet beleférni. A változékony időjárás, éles karddal csapott le rám, és kiszakított belőlem egy fél kilónyi, nyers, friss darabot. Egy fél kiló színtiszta szorongást.

A kórházi vesszőfutás és a lassú felépülés után döbbenetesen rosszul reagálok az izgalomra. A megnövekedett adrenalinra. Amikor a mellékvesék dolgozni kezdenek, feszül a jobb oldalam, darabossá válik a kezem, a lábam, a nyakam megmerevedik. Hüllővé válok. És hallom, ahogy a szívem nem ver – harangozik, valahol a bordák mögött.

Aki egész életében az órával, a sietséggel és a lehetetlennel küzdött, az egy ponton már csak csendre vágyik. Halk, nyugtató klasszikus zenére, egy éjszakára, és az illúzióra, hogy az élet szép, és nem kell megbolondulni a hétköznapok nyomasztó elvárásai, megfelelési kényszerei alatt. Nem akarok többé a kegyessé szelídült határidőkhöz imádkozni...

A szoba magányában küzdeni kezdtem a félelmeimmel. Vajon hogyan oldok meg holnap mindent, amit meg kell? Kinyitottam az ablakot. Az éj annyira fázott, hogy jéghideg lehelettel próbált betódulni. Megborzongtam. És hagytam, hogy a rettegés átjárjon. Jöjjön, aminek jönnie kell – gondoltam. Legyen enyém a jussa. Legyek a húsa, csontváza, kötőszövete, zsírja, legyek a szája, füle, szeme, orra. Hadd legyek maga a félsz.

Aztán bezártam az ablakot. Bevettem egy magnéziumtablettát. És elővettem a rég elfeledett görögkatolikus imádságokat. Nem tudom miért, de a „Mennyei Király” hallatán mindig elérzékenyülök. Talán azért, mert amikor újra kellett tanulnom beszélni, ez volt az első, amit hibátlanul végig tudtam mondani. A memoriter segít. El sem hinnék, mennyire. Segítettek a középiskolai versek is, vagy a németórán magolt Heine-sorok:

„Ich weiß nicht, was soll es bedeuten, dass ich so traurig bin…”

Mondani kezdtem az Élők Megadójának szózatát. És a belém költözött, harapós iszonyat lassan, nagyon lassan illatos, nagyanyám-féle bejglivé változott. Tényleg éreztem az illatát. Hallottam, ahogy édesanyám és nagymamám beszélgetnek a szobában, a tűz pattog a cserépkályhában. Nagyapám a konyhában horkol. A játékkatonáim pedig a bejárati ajtó felé fordulva, fegyverrel a kezükben őrködnek.

Bár megéheztem, a csodás bejgli látványa mégis álmot hozott a szememre. A feszültség elpárolgott, a félelem süteménnyé sült – mákos bejglivé –, és már csak a mákszemek emlékeztettek arra, hogy egy fél órája meg szurkos sötétségből gyúrták a holnapra szabott rettegést.

Elaludtam. Időm sem volt hálát mondani. A nap nem falt fel. A világ lassan dobogott, mint egy jól ismert könnyed ritmus. A perceket értelemmel, és boldogsággal töltöttem meg, mint régen a hurkát, sok-sok évvel ezelőtt.

A hála – a legtisztább nyugtató.

Volt néhány pillanat, amikor megállt az idő. Nem úgy, mint a hatvanas években, és nem is a Gothár-film parafrázisaként. Csak megállt. Furcsán. Mágikusan.

Rakonczay meséli, hogy amikor már kétszáz kilométerre vagy a szárazföldtől, és a tökéletes éj zuhan rád, akkor a Tejút úgy ragyog fel, hogy szinte hozzá lehet érni. Bámulod az eget, és amikor lepillantasz az alattad ringatózó sötét óceánra, végigfut rajtad az őszinte borzongás. A végtelen sós vízben foszforeszkálva táncolnak a planktonok, mintha az égi színjátékot tükröznék vissza. És amikor rádöbbensz, néhány nap múlva, hogy ezer kilométeres körben senki sincs rajtad kívül, a külső és a belső utazás összeér.

Összesimul. Eggyé lesz. A lét súlya alatt, mint a pálma, megnő benned a létezés öröme.

Istenem, milyen csoda az, ha valaki vár rád... Ha nyugtalanul alszik, mert nem vagy ott. Ha imádkozik érted, és hiszi, érzi: attól teljes, hogy ott vagy vele. Az a pillanat, amikor a sorsa alkatrészévé válsz. Szabó Lőrinc kacsint a vászonról, és tudod: ez már nem pusztán vágy, hanem sors.

 Azt hiszem, amikor egy férfi és egy nő egy teljesen idegen ágyban egymáshoz bújik — száz vagy ezer kilométer távolban —, egymásban bízva, egymás gondolatait, szavait, érintését szomjazva, és meghódítják az idegen ágyat, váll a vállhoz, test a testhez simulva, akkor valóban megáll az idő.

A Naphoz, a Holddal; érintések és csintalan remegések között. Egy vers, amit az egyik elkezd, a másik meg folytat. Egy zene, melynek üteme túlmutat a testiségen, és a szövegben, ritmusban, lélegzetben is összeolvad. Amikor a vágy sóhajt bele az éjszakába, nem lehet egymás nélkül. A kéz csak a kézben tud megnyugodni, megpihenni, elcsendesülni.

Megáll az idő, megmerevedik a pillanat. Egy csónak leng a kék víz felett, az este pedig végtelen. Izzad a hűtőből kivett balatoni bor, a közös filmet két ember rendezi, és ketten nézik végig, mintha nem is sejtenék a történet szigorú végét. Mert hit nélkül a szerelem csak hideg matematika. Az igazi pedig olyan, mint a „Pí”: soha, de soha nem lesz kerek szám, mert az a vágy elvarázsolt száma. Ilyenkor a percekbe csomagolva minden mosoly szelet, minden édesség egy közös fánk, csupa mogyorókrém, egy konyhai randevú, ahol egymásnak vagytok kuktái és séfjei. Ahol ti vagytok a fűszer, és egymás titkos receptjei.

Megáll az idő… Az égen némán ragyognak a csillagok, a Földön csak te és én vagyunk.Vissza Ádám és Éva szerelméig, vissza odáig, ahol nincs bűn és bűntudat. Vissza a kígyók nélküli világba, a tökéletes kertbe, ahol nincs se túl sok, se túl kevés napfény, eső vagy kánikula — csak a zavartalan, nemes harmónia.

Feküdni egy pléden, és nézni, ahogy egy katicabogár könnyedén jut át a tű fokán, a fűszál élén.

Megáll az idő.

Mint egy októberi reggelen, amikor a tökéletes szélcsendben lassan pirulnak a készülő falevelek, és ha figyelsz, hallhatod, ahogy őszinte fájások között kezd virulni a súlyosan őszbe forduló kiserdő…

Főleg éjjel. Amikor a világ elveszíti a formáit. Nincsenek élek, nincsenek sarkok, nincs eleje és vége. A gondolatok ideális közegben, a semmiben szállnak. Milyen gyermeki hasonlat! Száll. Nem fénynél is sebesebben a gondolat, hanem a fény nélküli térben, határtalanul, korlátlanul.  Ebben a térben valóban nincsenek határok — ez a pillanat az, amikor Paul, Kwisatz Haderachként, eggyé válik mindennel. Bár én inkább úgy fogalmaznék: az idő okozta veszteségsebekben görcsként kavarog a múlt, a megmásíthatatlan, kegyetlen és könyörtelen valóság.

De éjjel, a forma nélküli valóság idején, amikor a világ nagyobbik fele az álmok ködös birodalmában tapogatózik, akkor kelnek életre a nappal láncra vert, hátsó udvarba száműzött régi álmok és vágyak. Hűséges vérebek ezek. És a hű társban az a jó, hogy nem kell félned tőle: nem tudsz neki nem megbocsátani. A fényben ismerem magam. Ismerem a hibáimat. A fényben nem vagyok magas, karcsú, nem vagyok jó ember.  Néha bántok, néha engem bántanak. Néha visszajárok kísérteni, múltbéli, botcsinálta szellemként.  Néha nem tudom kezelni a telefont — várok, kivárok, húzom az időt, mint egy focista, aki még reméli, hogy lesz hosszabbítás. Aztán a fénytelen, hangtalan világban felbotorkálok a színpadra, és bevallom: csak képzeltem a nagyságot, az emberséget, a hősiességet. Képzeltem, hogy jó barát vagyok, hogy példakép tudok lenni.  Mert a valóság az, hogy a semmi ágán vacogok meztelenül, érthetetlenül — és undok módon csak egy varangyként ugrálok. Hallgatom Ranschburg Jenő bácsit, ahogy a nárcisztikus személyiség szerelméről beszél — arról, ami egy életre szól.  Vajon az, aki önmagával vív örök háborút, mert a benne élő szigorú bíró folyton közmunkára ítéli a léha lelket — az micsoda? Az éjszakában az a jó, hogy fel lehet tenni a legégetőbb kérdéseket. Palackba zárni őket, és hinni, hogy lesz valaki, aki megtalálja, és talán meg is válaszolja őket. Legyőzheti az éjszaka a lustaságot? Lehet saját könyvet álmodni? Felhívni minden barátot, akik álmosan szólnak bele a telefonba: „Vazze, nem tudsz aludni?” Most van itt az ideje, hogy minden égető kérdést orvosoljak, minden ablakon benézzek, minden ráncot kisimítsak.  Most van itt az ideje, hogy beleizzadjak a Superman-jelmezbe. Hogy egy kicsit éljek. Hogy ne a könyökvédős, megtűrt, fogyatékkal élő írnok legyek. Ne a fogatlan oroszlán, akit már csak szánalomból etetnek.Ne én legyek Kosztolányi Kulcs című novellájának 578-as zugban robotoló kisembere, aki, mikor a fia betoppan hozzá a kamrakulcsért, rögvest a gyerek ruháját kezdi szidni — csak hogy legalább egyetlen emberke felett gyakorolhassa fölényeskedő hatalmát.

Ne add, Uram, hogy egy béna kisember legyek, akit a nappalaidból az éjszakák elérhetetlen álomvilágába száműzöl.

Add, hogy jusson egy darabka fény — arcot mosni benne. És hidd el: tükörként reményt fogok sugározni belőle. Add, hogy jó véget érjen. Hogy egy kisfiúnak lehessek példakép. Egyetlen kiskrapeknak. Vagy csak el tudjam hitetni vele, belőle lehet "repülő"!

A többi? A többit az éjszaka puha teste úgyis eltakarja...

Vajon magyarnak tartott-e magát Janus Pannonius. Vajon magyar altatót énekeltek-e Mátyás bölcsőjénél, szlovák tartotta-e magát Kossuth, Mikszáth? Vajon tudják-e a tót atyafiak, hogy a legtehetségesebb gyermekük magyarul írt, hogy Bethlen Gábor Kassán házasodott, hogy az az ércszobor azért áll a Szent-Mihálynak szentelt csarnoktemplom előtt, mert Mátyás magyar király volt… És volt egyszemélyes igazsága Bécstől-Brassóig egy Máriának ajánlott országnak a Kárpátok alatt…

Mindez akkor jutott eszembe, hogy Kassán a pincér mosolyogva, de csak tallózott szavakkal mondta, magyarok a barátaim és magyar volt a nagymamám. A cipőboltban a hölgy csak akkor beszélt magyarul hozzánk, amikor már nem maradt szlovák a boltban. Csak egy idősebb hölgy mondta nevetve, hogy hatéves koráig azt sem tudta, létezik olyan nyelv, hogy szlovák…

Megy a hülyítés, hogy akkor az anno uhorsko volt, most meg madarsko… Megy a butítás, olvasom a „az igaz dákok” hozzászólásait, hogy micsoda szar nemzet lennénk és a határ egyébként is Nyíregyháza-Debrecen lenne és tépik fel a sebeinket, hogy legyünk hálásak azért, hogy bevonultak a bocskoros „barátaink” Budapestre…  

Olvasom, hogy a romanizált dákok évszázadokik bujkáltak Erdély hegyei között és barlangokban, míg megértve a „Zeitgeist” hívószavát, szép lassan előjöttek majd 1919. december 1-én össze is boronálták azt a nemzetet, amit elsőként Vitéz Mihály egyesített.

Processziós idegem lassan simogatja, hogy három magyarul is beszélő cigányzenész játszott szombat este a Márai Bisztro teraszán és az jutott eszembe, hogy bolondok vagyunk, mi mindannyian. Bolondok! A Duna menti köztársaság álma szólal meg bennem, ahogy a táltos énekli az István a királyban: „Kossuthtal valóra válik…”

Addig meg Ady leveleit olvasom. A Gogához címzetteket és haragon nekiengedem a hortobágyi rónának, addig nyargalásszon, míg le nem csillapodik…     

…Nem esküszöm meg, hogy a romániai katonaság nem veheti el valahogyan, egyszer, tőlünk Erdélyt, de magyarságunkat s ennek termő lélekligetét le nem bocskorolhatja soha. Gyönyörű lehet az a hivatásérzés, amely Romániáé és a románságé lehet, de a mienk se kutya, s szép, nagy emberi passzió valószínűleg, mert idegenektől tud elhódítani magának fanatikusokat. Egyelőre pedig az igazibb román kultúra Magyarországé s Goga is a mienk, malgré lui, és ezt se szabad elfelejteni. Baráti összejövetelünkkor dicsértük volt magunkat: ez se történhetett volna meg tíz évvel ezelőtt - mondogattuk. Szóval nemesen meg kellene becsülnünk egymást, szomszédoknak a Földön s lelkeink útirányában, de ehhez megértés is kell, s amaz ócska, kompromittált, bizonyos szeretet. Ez a szeretet most csak az igazság kedvéért látszik kitérülni Goga és a románság elől, de bennem például megvan s nemcsak megmarad, de Ignotusunk buzdítása szerint s nagy tanulással csak nőni fog… (1913)

Főképpen pedig fáj nekem annyi fájás mellett, hogy Goga Octavian román Déroulede akar lenni. És legfőbbképpen az fáj, hogy e nekem szimpatikus fajtán elhatalmasodtak a lehetetlenül piemontikus célú emberek.

Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki[!] súlyos shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi; hogy embert lásson az emberben… (1915)

Az amerikai szőlőkabóca lehet az új filoxéra – olvasom. Az agrárminiszter vészhelyzetet hirdetett, és tény, hogy az Északi-középhegységen kívül már mindenütt ott lebzsel az aranyszínű sárgaságot hordozó rovar. Azon gondolkodom, milyen lehetett az ország bor nélkül. Írják, hogy 1897-ig a 666 820 kataszteri hold szőlőből 391 217 elpusztult. Milyen szomorú évek lehettek ezek! Milyen merev, józan, katonás évek, amikor még a katolikus papok is vizezték a bort.

Olyan ez, mint jó színház, míves film, klasszikus zene, inspiráló építészet vagy éppen festmények, szobrok, művészfotók, tánc nélkül élni. Tasnádi Csaba mondta annak idején, hogy lehet színház nélkül élni – csak minek…

Sose felejtem el: nem jött össze a statisztika vizsga az álligon, és úgy döntöttem, hogy elmegyek a Nemzeti Galériába vigasztalódni. Bántott, hogy hülye vagyok a matekhoz, de volt időm: decembert írtunk, és éreztem, kell valami, ami felemel. Fillérekbe került a diákbelépő, és sejtettem, hogy egy nyomorult, bukott nyírbátori legény lép be a várbéli galériába, de egy angyalszárnyakat kapott férfi kerül elő, aki eldönti, hogy csakazért is nekidurálja magát, még egyszer.

Talán azért is, mert apám szentül hitte: nem csupán Adyval, hanem Orlai Petrich Somával is rokonság köt össze bennünket.

Mosolygok. Soha annyi szín, soha annyi érzés nem költözött belém, mint akkor. Lebegtem, és mint szűz vászon, vedeltem a látványt, tudva, hogy van valami a láthatón túl, hogy a számban érzem a színek ízét.

Hát most, ezen a szeptember elsején, ez jut eszembe. Lesz-e bor? Lesz-e galéria? Lesz-e színház? Lesz-e még, aki úgy tud filmet álmodni, mint Tornatore? Senki többet? Ez minden? Legalább a filmet nézzétek meg – mentül hamarébb!

Van egy apró település a csonka ország legvégén. Azon túl már csak a szigorú határ, a Kárpátok méla lankái és hegyei. Azon túl már Kárpátalja, Ukrajna meg a háború.

Beregsurányt most elkerüli a világ őrülete, ahogy a kétszámjegyű főút is, pedig azt a csepp világot orvosságként kellene felírni!

Három éve, február–márciusban mégis autóktól, feszült, izgatott, sírással küszködő, elfojtott zokogásoktól volt hangos ez a tenyérnyi tündérkert. Kisbuszokkal hozták a határon átkászálódó gyermekeket, nőket, megriadt férfiakat a surányi kastélyba. Persze túlzás az Uray-kúriát kastélynak nevezni, de a néplélek még a parkját is Bárókertnek becézi – és azt hiszem, azok a gyerekek, akik este a menekülés következtében még sírva hajtották álomra a fejüket, ám az álmos reggelen egy pohár forró teával és reggelivel ébresztették őket, azok megmondhatják, hogy nem túlzás a „nyugalom kastélyának” hívni ezt a térképen is alig fellelhető helyet.

Mert ma már tény, hogy Záhony, Lónya, Barabás és Tiszabecs mellett Beregsurányra hárult a komoly feladat, hogy az Ukrajnából özönlő sokaságot befogadja, megnyugtassa, fekhelyet, ételt, információt biztosítson nekik, és részt vállaljon abban a mérhetetlen fájdalomban, amit egy háború és a megszokott életük hátrahagyása jelent.

Sose felejtem el, hogy egy fiatal pár épp ott, Beregsurányban döntött könnyek és keservek között: a férfi Olaszországba, a nő pedig Csehországba folytatja útját. A hároméves kisgyermekük ebből csak azt értette, hogy apa és anya valami embertelen döntést hozva elválnak egymástól. Apa búcsúzik, anya sír, és a kislány maszatos arcán, hatalmas cseppekben hullanak a könnyek.

Mások arról beszéltek, hogy a házuk helyén már csak egy bombatölcsér maradt. Aztán arra a kisfiúra is jól emlékszem, aki a márciusi fagyos este ellenére mezítláb érkezett a határra. Anyukájának arra sem volt ideje, hogy egy lábbelit húzzon apró tappancsára. Surányban vadonatúj kiscsizmát kapott az elkékült lábikó.

Mások azt mesélték, hogy Mariupolban másztak vonatra éjjel – ott azonban lekapcsolták a fényeket, nehogy feltűnő legyen a béke felé pöfögő szerelvény. Sokszor elképzeltem, ahogy robog a vonat, a távolban bombák robbannak, senki sem szól egymáshoz, fogják egymás remegő kezét, és remélik: nem most, nem abban a pillanatban éri találat a kocsikat…

Beregsurányban, aki élt és mozdulni bírt, beállt segíteni. A polgármesterrel, Herka Istvánnal sokáig egyeztettünk egy interjú végett, mert úgy döntött: az egyik kisbuszt majd ő maga vezeti. És megállás nélkül hozta-vitte a menekülteket, hogy a határ és a falu közötti néhány kilométeren ne a vaksötétben kelljen kutyagolni – egyébként is nehéz szívvel, és sok esetben bőröndökbe szuszakolt értékekkel.

Az önkormányzati tulajdonban lévő kastély pedig megtelt élettel. Szorgos, segíteni akaró kezek szó szerint éjjel-nappal készítették a szendvicseket, fordítottak, tolmácsoltak, keresték a lehetőségeket, hogy akinek nincs, annak a következő hetekre legyen szállása, állása Magyarországon vagy szerte Európában.

Mert bárki, bármit is mondjon: olyan összefogást váltott ki a magyarokból az ukránok sorsa, hogy félóránként futottak be a segélycsomagok a kastély udvarára. Hoztak magukkal élelmiszert, egészségügyi felszereléseket, gyógyszereket, takarót, sőt még játékokat is.

Megható volt látni, hogy a beregsurányiak mellett szerte a megyéből jöttek önkéntesek és hivatalnokok – s persze az ország számos pontjáról is: nem csupán Pestről, hanem még a Balaton-parti Ábrahámhegyről is. Sose felejtem el, hogy egyébként hazalátogató, Angliában élő magyarok borítékba raktak egy-egy 20 fontos bankjegyeket, és addig osztották a nagy halom borítékot, amíg csak el nem fogyott.

Bár a világ sokszor nem túl kedves az emberhez, és tudjuk: ember embernek farkasa – ám Beregsurányban megtanultam, a csoda bennünk lakik. Az önzetlenség, az összefogás, a segíteni akarás hatalmas dolgokra képes!

És akkor még nem beszéltem a külföldiekről: többek között Németországból, Olaszországból érkező segélyakciókról. Azokról az emberekről, akik a saját autóikkal, kérés és szervezés nélkül, csak a híradásokat látva úgy döntöttek: összefognak, felpakolnak, és ajándékba csomagolják a szeretetüket, empátiájukat. És jó volt tudni, a híradások egy részét, mi készítjük…

Bevallom, volt abban valami hihetetlenül felemelő, hogy két élő bejelentkezés között részt vehettem pakolásban, tolmácsolásban – hogy ott lehettem, ahol szükség volt a tudásomra és a két karomra.

Sokszor elképedve néztem, hogy a surányiak éjjel-nappal segítenek. Fiatalok, asszonyok, férfiak serénykedtek, hogy mindennek meglegyen a helye, senki ne maradjon éhes, szomjas vagy elveszett. Kellett ehhez az is, hogy a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai is jelen legyenek – tudásukkal, felkészültségükkel, információikkal segítették a bajbajutottakat.

Február volt, amikor naponta jártunk Surányba tudósítani. Aztán láttam, hogy tavaszodik a Beregben. Milyen az, amikor a focipályát pitypangok borítják, és csupa „űrhajós-búra” lengedezik a szélben – míg egy erősebb fuvallat szét nem szórja a magocskákat. Aztán nyár lett, és a sárgarigó sejtelmes, fojtott hangján énekelte: boldog, aki él.

Aki látta, az tudja: felváltva a Pálffy Andi vezette debreceni stábbal, addig jártunk a „határra”, míg már csupán az ingázók fordultak meg Beregsurányban.

– Nagy menet volt! – teszik hozzá a beregsurányiak.

Körbenézek, és lelki szemeim előtt látom, hogy a kastély mellett az iskola tornaterme színültig volt menekültekkel. Aztán érkeztek a konténerek – legyen elég WC, mosdó, fekhely. Egy pesti hamburgeres jött el a saját „szerelvényével”, és kézműves finomságokat sütött az éhes menekülteknek. Látom a „tejjel-mézzel folyó Kánaánt”: a szeretetszolgálat konténerét, ahol mindig frissen kínálta magát a szendvics, és forrón a kávé, meg a tea.

***

Néhány hete aztán levelet kaptam Beregsurányból. Azt írták, hogy térjek vissza hozzájuk, és „kiemelkedő munkám elismeréseként” vegyem át a Beregsurány Községért Díjat.

Bevallom, meghatódtam. A surányiak nem felednek. Nem feledik, hogy túl a munkán, a napi feladatokban is részt vállaltunk. Mondják, hogy Pálffy Andi két bejelentkezés között rekordszámú szendvicset állított össze. Nekünk, nyíregyháziaknak pedig – ha már ott voltunk –, sikerült bemutatni a falu életét is egy rövidfilm segítségével.

Ez a díj persze nem csupán az enyém. Benne van Tudja Zsolti, Nádasi Zoli, Késmárki Zoli és Szepesvári Gáza operatőr kollégáim munkája, és az is, hogy az M1 nem hagyott bennünket békén: „menjetek, és tudósítsatok”.

Már csak egyetlen dologra vágyunk: ott lehessünk, amikor boldog ukránok özönlenek haza – mert lehet, mert kitört a béke, és a haza újra hazavárja őket.

Köszönöm Beregsurány képviselő-testületének az elismerést.

Korábbi írásaim és helyzetjelentéseim Beregsurányból:

https://cardinalis.blog.hu/2022/03/16/haboru_es_beke_577

https://cardinalis.blog.hu/2022/04/02/az_en_hoseim_704

Pünkösd reggele 06.38 - A Bujtosi városrész sűrűn tűzdelt házain túl, a kései pünkösd első, ragyogó hajnaláról festett mesés akvarellt, mert tudja, hogy senki sem zavarja meg; az emberek többsége még az álmok világába kapaszkodik. A világ ezen apró, nyíregyházi szeglete is bezárt, a magára hagyott boltokban megállt az idő. Még a lakat is alszik az üzleteken. Üresek a parkolók, az autók utas és úrvezetők híján szenderegnek csak a körút csőszei köröznek álmos, kifejezéstelen és boldogtalan tekintettel. És akkor a gerlék, különféle pintyek, rigók hajnali kórusában fojtott hangon egy különös szólista követel figyelmet. Valaha ez a hang azt jelentette számomra, hogy irány a Leveleki-víztározó! Kapjuk magunkat, nagyanyám bordó Csepeljét és fürödjünk egy nagyot a tilosban, a zsilip környékén... És míg mi a "műtárgy" lépcsőit koptatjuk valahonnan egy kakukk szava hallszik... Ugyanaz a sejtelmes szólista. Feküdtem az ágyban és régi palacsinta és tejfölös uborkasaláta illatú nyarak íze szaladt össze a számban. Mert szólt a kakukk a Bujtoson. Szólt ő korábban is. Itt lakhat a kiserdőben, és tudom, hogy ő a legnagyobb svindler, mégis a hangja megsimogatta az ébredező lelkem. A sárgarigó és a kakukk. Ők ketten a nyár különös, alternatív énekesei. Ők azok, akik képesek visszaadni valamit a lassan hömpölygő gyermekkor és a lázas kamaszkor sistergő petárdaéveiből. A bicikli nyög a fenekünk alatt, nagyokat kottyan a lánc a hepehupás földúton. A nyár, mint a kocsival járó tollfelvásárló bekiált az udvarokba; boldogságot vennék, kilóra!