Egy megújuló jobboldalnak hatalmasat kell visszalépnie az időben, ha tiszta gyökerekre kíván bukkanni

Ha a magyar népi-nemzeti, konzervatív jobboldal egyszer valóban újra akarja gondolni önmagát, nem biztos, hogy új eszméket kell keresnie. Antall Józsefnél is messzebbre érdemes visszanézni, egészen Barankovics Istvánig, aki a háború után egy egészen másfajta keresztény politikát próbált megteremteni Magyarországon. Olyat, amely nem bújik az egyház mögé, nem fél Európától, és a nemzeti gondolkodást sem engedi át a szélsőségeknek. Barankovics nem recept. Inkább iránytű — és talán éppen egy ilyen régi iránytűre lenne ma szükség.

A magyar jobboldal szeret visszafelé nézni. Széchenyi, Tisza, Bethlen, Antall — ismerjük a neveket, idézzük a mondatokat, időnként még vitatkozunk is rajtuk. Barankovics István valahogy mindig kimarad ebből a sorból. Pedig érdemes lenne elővenni. Nem azért, mert mindenre tudta a választ — nem tudta, ráadásul olyan korban politizált, amikor néhány év alatt többször fordult ki sarkaiból a világ. De amit a keresztény politikáról gondolt, abban van valami zavarba ejtően mai.

Már az is különös, hogy pártja végül elhagyta nevéből a „keresztény" szót. 1944 őszén még Keresztény Demokrata Néppártként alakultak; 1945 tavaszára, Barankovics vezetésével, már egyszerűen Demokrata Néppártként jelentek meg a közéletben. Egy keresztény politikus, akiről azt gondolnánk, ragaszkodik a szóhoz — mégsem tette. A vezetés egyetértésével hagyták el a jelzőt, hogy világossá tegyék: el akarnak határolódni a két világháború közötti „keresztény politika" erkölcsi és politikai terheitől. A kereszténységet nem cégérnek tekintette, hanem — talán ez a legjobb szó rá — mércének.

A politikuson ugyanis nem azt kell számon kérni, hányszor mondja ki Istent vagy a kereszténységet. Sokkal érdekesebb, hogyan bánik az emberrel. Mit enged meg magának, amikor hatalma van. Mit gondol arról, aki gyengébb nála. És főleg: hol húzza meg saját maga előtt a határt. Ez már egy másik politikai világ, és nem véletlenül érezzük rokonnak azzal a kereszténydemokráciával, amely a háború után Nyugat-Európában is megszületett — Konrad Adenauerrel Németországban, Alcide De Gasperivel Olaszországban.

Barankovics persze nem „magyar Adenauer". Az ilyen történelmi címkékkel érdemes csínján bánni. De ugyanazt a kérdést próbálták megválaszolni: mit lehet kezdeni Európával azután, hogy a kontinens kis híján elpusztította önmagát? Nem lehetett egyszerűen visszamenni oda, ahol 1938-ban abbahagyták, és Barankovics sem akart. Konzervatívnak lenni ugyanis nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindent meg akarunk őrizni, ami régi. Van, amit éppen azért kell kidobni, mert az ember komolyan veszi a hagyományt.

Barankovics számára a nemzet természetes közösség volt, de ebből nem következett, hogy Európa ellenség. Attól, hogy valaki magyar, még nem lesz kevésbé magyar, ha Európához tartozik. Barankovics nem a nemzeti gondolat feladásában látta az együttműködés árát, inkább azt gondolta, hogy egy magabiztos nemzetnek nincs szüksége arra, hogy minden idegenben veszélyt lásson.

Aztán ott van Mindszenty — és talán ez mutatja meg legjobban, milyen ember volt Barankovics. Mindszenty József és Barankovics István ugyanahhoz az egyházhoz tartoztak, mindketten gyűlölték a kommunizmust, mégsem értettek egyet abban, milyen szerepet kell játszania az egyháznak a politikában. Mindszenty erősebben ragaszkodott a katolikus egyház hagyományos közéleti szerepéhez, Barankovics viszont azt vallotta: a kereszténydemokrata pártnak a saját lábán kell állnia. Nem a püspök pártja, nem az egyház politikai osztálya, hanem egy világi politikai közösség, amely keresztény alapokon gondolkodik, de a döntéseiért maga felel. Ezért ütköztek össze, és nem kicsit.

Aztán elérkezett az a pillanat, amikor Barankovics könnyen megoldhatta volna a problémát. A kommunisták Mindszentyt ellenségnek nyilvánították. Barankovics elővehette volna a régi vitákat, mondhatta volna: én megmondtam. Nem mondta. Mindszentyvel szembe lehetett menni — elárulni nem. Nekem Barankovics egész politikai karakteréből talán ez a legfontosabb, mert könnyű tisztességesnek lenni akkor, amikor abból semmilyen hátrányunk nincs. A próba akkor kezdődik, amikor az árulás kifizetődő volna. Barankovicsnak pedig lett volna mit nyernie: a kommunisták pontosan tudták, milyen jól jönne nekik, ha a magyar keresztény politika egyik legfontosabb embere Mindszenty ellen fordulna. Megosztani egy közösséget mindig egyszerűbb, mint egyszerre leszámolni vele. Barankovics ezt nem vállalta.

És ez nem egy magányos ember gesztusa volt, akit senki sem követett volna. 1947-ben, amikor a Demokrata Néppárt önálló programmal indult a választáson, a szavazatok alapján a második legerősebb párttá vált Magyarországon — csak a kommunisták előzték meg, mindössze 286 742 vokssal. A mandátumelosztás azonban már nem az ő oldalukon állt: az akkori választási rendszer a négypárti kormánykoalíciót premizálta, így a DNP a nagyobb szavazatszám ellenére is csak a negyedik legnagyobb frakcióként, 60 mandátummal juthatott be a parlamentbe. Barankovics maga hat helyen szerzett mandátumot ugyanekkor, győri listavezetőként.

Ez a szám azért fontos, mert megmutatja, hogy nem egy politikai törpepárt vezetőjéről beszélünk, és nem is egy magányos hősről, akit senki sem támogatott. Volt Magyarországon százezrekben mérhető társadalmi igény arra a gondolatra, hogy egy politikai erő legyen keresztény ihletésű, demokratikus és határozottan antikommunista, miközben nem akarja visszaépíteni a háború előtti Magyarországot. A választási rendszer és — alig két évvel később — Rákosi nyomása azonban elintézte, amit a szavazók nem akartak: 1949 januárjában a párt önfeloszlatásra kényszerült. Ez nem nyugati import, nem egy brüsszeli találmány. A mi történetünk része. Csak nem hagyták végigírni. Barankovics maga emigrációba kényszerült, és soha nem tért haza — 1974-ben New Yorkban halt meg.

Talán ezért kell Antall Józsefnél is tovább visszamenni. Antall továbbra is a magyar mérsékelt jobboldal egyik legfontosabb alakja, de ő sem egy gondolati sivatagból érkezett — volt előzménye annak, amit 1990 után képviselt. Barankovics éppen azért érdekes, mert nála már évtizedekkel korábban összeállt valami abból, amire később modern európai kereszténydemokráciaként tekintettünk. Nem kell tehát feltalálni a meleg vizet — sőt, talán éppen az a baj, hogy folyton fel akarjuk találni. Új jobboldal, új konzervativizmus, új nemzetpolitika, új keresztény politika — közben pedig ott vannak a régi kérdések: mit kezd a hatalom azzal, akinek nincs hatalma? Mennyit ér a hit, ha politikai haszon lesz belőle? Mit ér a nemzet szeretete, ha állandóan ellenségre van szüksége? És van-e olyan pont, ahol egy politikus azt mondja: ezt megtehetném, de nem teszem meg?

Barankovicsnak volt válasza. Nem biztos, hogy mindig jó válasza volt — tévedett is, egy ideig például többet remélt a kommunistákkal való politikai mozgástértől, mint amennyi valójában létezett. De volt erkölcsi iránya, és ez sokkal több, mint egy ügyes politikai program. A konzervativizmus ugyanis nekem nem a múlt konzerválását jelenti — a romlottat minek őriznénk? A hagyományból azt kell továbbvinni, ami túléli a saját korát. Barankovicsból pedig meglepően sok minden túlélte: a gondolat, hogy a kereszténység nem pártlogó; hogy Európa és Magyarország nem két szemben álló világ; hogy az ellenféllel lehet vitázni anélkül, hogy meg akarnánk semmisíteni; hogy a politika végén mégiscsak marad valami, amit tisztességnek nevezünk.

Egy megújuló magyar jobboldalnak ezért talán nem előrefelé kellene rohannia. Hatalmasat kellene visszalépnie — Antallon túl, a kommunizmuson túl, egészen addig a rövid történelmi pillanatig, amikor Magyarországon még esélye volt megszületni egy saját, modern kereszténydemokrata hagyománynak.

Ott van Barankovics István. Nem kell belőle szentet csinálni. Elég lenne elolvasni.

– A kurva anyjukat! Azt az utolsó kurvát is!

A férfi a kocsija mellett áll, és hozzá képest egy kocsis kifinomult nyelvművelő. Magas ember. Lábán régimódi szandál, bokazoknival. A sportos halásznadrághoz alkalmi inget húzott, amelynek hónalján sötét foltok árulkodnak: pamut aligha van benne.

A régi Suzukiban egy nő ül. Feltehetően a felesége. Aprólékosan olvassa a csekkhez mellékelt hosszú tájékoztatót, majd halkan megszólal:

– Itt nem lett volna szabad megállnod. Ezen az oldalon. Állítólag tábla is van.

– A kurva anyjukat! Azért keltek fel reggel, hogy valakit megbüntessenek. Csak azért! Hétfő reggel tiszteletére! Biztos itt bujkálnak a fák között, és szerencsétlen autósokat néznek ki maguknak!

– Csak te parkolsz itt... – csitítja az asszony.

– Hát nem mindegy ezeknek? Nem mindegy, hol parkolok? Szorultak volna az anyjukba! Itt volt hely!

A méreg szétárad az ereiben. Már észre sem veszi, hogy a cigaretta a körméig égett. A csikket a száraz fű közé pöcköli. A parázs szikrát hányva csíkot húz, a fűben landol.

– Hogy rohadnátok meg, az erdőtökkel együtt! Hogy égne porig a városháza is! Mocskosak vagytok! Minden politikus mocskos. Kár itt bárkire szavazni!

Az asszony összehajtja a papírt. Néz maga elé. Hallgat. Még a gondolataival is spórolni kezd. Kell a büntetésre.

Kívülről figyelem a vért, amely az ereimben csörgedezik. Ez a vér követelte ki, hogy újságíró legyek, és ez a vér borította el az agytekervényeimet, hónapokra vízszintesbe kényszerítve.

Ez a vér tett újra meg újra gyermekké. A könnyek és a keservek keringőjére tanított meg ismét táncolni. Ez a vér nemcsak az enyém. Nagyapám sorsa és öröksége is ott csörgedezik benne. Ahogy kapatosan rütyőzik, énekel, sír, majd egy disznóvágás után csaknem belehal abba, hogy szereti az életet. Imádja, és tudja – vagy talán csak sejti –, hogy már nincs belőle sok hátra.

– Kutya ember vagyok! – mondja határozottan.

És nem a bor beszél belőle, hanem valami mélyről feltörő öntudat. Az a nyers, régi iskolákat megszégyenítő bölcsesség, amely egyszer csak aforizmává sűrűsödik.

– Nem ismertek engem. Csak láttok.

Valahol ezekből a mondatokból sarjad az én világom is. Cigányzenész nélkül Szabolcsban mulatni nem lehet: a Nem kell nékem a pogácsa Horváth Pistától a kezdet. Innen indul minden, és Holnap hajnalig tart, de azt már a Neoton énekli. Operettben íródott vallomások és habkönnyű slágerek között.

Lehetek akár mesterpedagógus is, végül úgyis belehalok egy könnyű nótába, mint nagyapám. Belefeledkezem a giccstűzijátékába, a lefejezett szerelmekbe, a bombasztikus hanggesztusokba, aztán jóízűen kinevetem a bennem élő szabolcsi parasztot.

– Mama! – szólok nagyanyám után. – Kellene egy kis élet...

A mama komolyan veszi a semmiből odavetett lázadást.

– Fiam! Ott a betétkönyv. Vegyél ki belőle egy öltözetre valót...

És hagyom, hogy Niceforo énekelje a Winner Takes It All-t. Mert csak attól lesz könnyes a szemem sarka.

Mekkora különbség lakik a pogrom és a program között. Néhány betű. Az egyiket az élettel szorozták, a másikról beszélni sem merek.

Nádasdy egyébként a téma legjobb reklámarca volt. Amikor arról kérdezték, minek vallja magát a nem bináris koordinátarendszerben, csak ennyit felelt:

– Én csak egy sima buzi vagyok.

Nevettünk. Mi, a többség. A heterotudat kényelmes fellegvárában. Nem a mondatán nevettem a legtöbbet, hanem azon a természetességen, ahogyan kimondta.

Az emberek mindig falakat építenek. Hol ember, hol eszme ellen, elkerítjük a világot, és rászólunk a gyerekre: „Ne nézz oda!” A falak azonban többnyire túlélik azt, amitől féltünk. Ami valóban jönni akar, azt nem állítják meg. Az eszmék pedig irthatatlan gyomnövények.

A falak mögött végül ugyanaz marad: a kétség. A rettegés. A kérdés, amelyet talán minden ember feltesz legalább egyszer az életben: el lehet engem fogadni?

Bennem mégsem az öröm szólal meg, hanem valami más. Inkább a kegyelem. Az a bizonyosság, hogy minden ember arcában ott van Krisztus arca. Akkor is, ha másként szeret. Akkor is, ha másként gondolkodik. Akkor is, ha nem értem.

Aztán elhallgatok.

Van bennem szégyen is. Hányan tudjuk egyáltalán, ki volt Nádasdy? Hogy nem csupán nyelvész volt, hanem olyan ember, aki egész életében tanított, hidakat épített és emberségre nevelt.

Távol Budapesttől a melegség felénk hőséget jelent. Azon mesterkedünk, hogy kibírjuk, nem hajbókolunk előtte. A gyermek a kőporcelánon csattog, az asszony készíti a reggelit, és reméljük, a gyerek továbbviszi az örökséget és az elfogadás nehézvizét.

És ha egyszer oda jutunk, csak ennyit szeretnék mondani:

Ne ítélj. Ne fentről mondd meg, mi történjen mások hálószobájában. Ne játssz embertelen bírót.

A világnak ma van vége. Végérvényesen. Megírta a közlöny.

Az emberek elmentek dolgozni, de senki nem ment haza. A gyerekekért nem mentek a szülők, a bölcsődések hiába várták anyát, apát, csak egy vaksötét estét kaptak. Az uránbányász mélyről jött fel. Zuhanyzott. Ahogy szokott. Aztán hiába várta a buszt. Nekivágott gyalog. A méhészekhez nem mentek haza a méhek. Árván, némán nagyokat reccsentek a kaptárak, ahogy az este hűvöse megszorongatta őket. Nem jött friss Túró Rudi a gyárból, és az irodisták egyszeriben elfelejtették, merre kell hazamenni.

Csak kevesen sejtették, hogy mindez azért alakult ki, mert a Magyar Közlönyt rosszul nyomtatták ki. Csupa téves törvény és rendelet vette át a hatalmat az országban.

– Ha hazamegyek, megkenek egy zsíros kenyeret, lilahagymát és Piros Aranyat teszek rá – gondolta a bányász menet közben.

De a közlöny kimondta, hogy a bányászok nem is vacsorázhatnak. Karcsúsítás miatt. A bányász erről semmit sem tudott. Hazavánszorogva, hótéhesen pontosan ezt is tette. Megkente a kenyeret vastagon, rászelte a lilahagymát, és rányomta a Piros Aranyat. A bányászt egyébként sem érdekelte a politika.

A vacsora nagyon.

Két nagy harapással eltüntette a zsíros kenyér felét, aztán még egyet kent magának. Közben az udvaron megnyikordult a kisajtó.

– Ki jön ide este? – merengett.

Kinézett az ablakon.

A postás állt a kerítésnél.

– Jó estét! – kiáltotta ki a bányász az ablakon.

A postás zavartan megvakarta a fejét a sötétben.

– De ezt nem is lehet.

– Mit nem lehet? – lépett ki a bányász a tornácra.

– A jó estétet kívánni. A mai naptól a „jó estét” helyett a „vonatkozó jogszabályok szerinti megfelelő napszakot kívánok” kifejezést kell használni.

– Az meg micsoda?

– Nem tudom. Nekem is csak mondták a főnökök. Azok mindent tudnak. Itt van benne.

A postás felmutatott egy vaskos füzetet. A borítóján ez állt:

MAGYAR KÖZLÖNY

A bányász vállat vont.

– Akkor jó estét.

– De mondom, hogy nem szabad! – sápadt el a postás. – Megbüntetnek. És tulajdonképpen én nem is jöhettem volna ide.

– Miért?

– A közlöny szerint a postai kézbesítők kizárólag páros házszámú ingatlanokra kézbesíthetnek.

A bányász a ház falára nézett. Bár kókadozva, de ott díszelgett a 47-es szám.

– És?

– És idehoztam ezt. Mert ezt ki kellett hoznom.

A postás remegő kézzel átnyújtott egy másik, még friss füzetet.

A borítón ez állt: MAGYAR KÖZLÖNY – KÜLÖNLEGES HELYREIGAZÍTÁS

– Na, mi van benne? – kérdezte a bányász.

– Kiderült, hogy az előző közlönyt rosszul nyomtatták ki – suttogta a postás. – Azért van ez a mai kalamajka. Azért nem mentek haza az emberek, és a rendelet szerint magának sem szabadna vacsoráznia.

– Miért?

– Karcsúsítás miatt.

– Értem – mondta a bányász, és bekapott egy falat hagymát.

Aztán belelapozott a füzetbe. Az első oldalon egyetlen mondat állt:

„A korábban megjelent Magyar Közlöny téves tartalmú intézkedései hatályon kívül helyeztetnek. A mindenkori valóság haladéktalanul, visszamenőleges hatállyal az eredeti, rendelet előtti állapotába visszaállítandó.”

– Na, akkor minden rendben – rágott egyet a bányász.

– Nem egészen – felelte a postás.

– Miért?

– Mert a helyreigazítás is hibás.

Lapozott egyet. Ott már ez szerepelt apró betűvel:

„A valóság az eredeti állapotába visszaállítandó, kivéve azokat a dolgokat és hivatali eljárásokat, amelyeket időközben vagy véletlenszerűen megszoktak az állampolgárok.”

A bányász sokáig bámulta a szöveget.

– És mely dolgokat szokták meg az állampolgárok öt perc alatt? Én a bányában voltam, nem szoktam meg semmit.

– Nem tudni. Senki sem tudja.

Abban a pillanatban furcsa zümmögés hallatszott.

Hazajöttek a méhek.

Sötét volt, rég aludniuk kellett volna, de most mégis repültek. Tanácstalanul, ijedten köröztek a házak felett. Nem találták a sötétben az apró kaptárakat, mert a közlöny szerint már nem ott volt a helyük.

A postás sóhajtott.

– Azt hiszem, elkéstünk.

– Miről?

– A világ végéről. Itt marad a nyakunkon ez a félrenyomtatott katyvasz.

A bányász elmosolyodott.

– Maga nem kér egy zsíros kenyeret? Éhesnek tűnik...

– Nem – válaszolta a postás, és nagyot nyelve továbbtekert a páros számú házak felé.

A bányász jóízűen falta a kenyeret, és nézte a kezében lévő füzetet. Aztán lassan összehajtotta. Kinyitotta a sparhelt ajtaját, bedobta a papírt a parázsra, és rácsukta az ajtót. A habkönnyű papír egy pillanat alatt lángra kapott. Odabent megsemmisült az utolsó bekezdés, az utolsó pont és az utolsó hivatali pecsét is. Aztán megjött a busz. Az, amelyik haza szokta hozni. Tele volt fáradt felnőttekkel. A méhek a verandán éjszakáztak. Bíztak a holnap reggelben.

Reggelre a nyomdában újabb rendelet készült, immár hibátlanul:

A nyomdászok szégyelljék el magukat, legalább öt percig.

Nem tudott írni. Az összes szó elmászott előle. Félős pókok. A szavak szétgurulnak. Kígyófészek ez, amit megzavarva sziszegve rebbennek szét a csúszómászók.

Itt ül egyetlen komolyan vehető gondolat nélkül. Tételt húzott, a tanár várta, hogy mondjon valamit. Ül, forgatja az ujjai között az összesodort papírfecnit. A tanár rosszallóan nézte az ideges ujjakat. Dermedt másodpercek, szétfagyott agysejtek.

Téli nap. A varjak már kirepültek a városból. Csak az üresség maradt. Egy ágról dér hull az aszfaltra. Nincs hangja. Csak belül tört össze egy kristálypohár.

Meg kellene írni az életét. Hogy négyütemű Trabantban is lehet boldog lenni. Miközben az egyik lány azt mondta:

– Én ilyen autóba be nem ülök!

A fruska nem okos, de szép. És akkor ott fáj neki, hogy a szép arc lefitymálja. Pedig Trabanton szállni élvezet. Főleg, ha négy ütem püffen.

Szív. Sűrít. Bent tart. Kipufog.

Fehérmájú lányok jöttek és kinevették a benne lakó költőt, meg a nyamvadt hadvezért. A nyírségi Periklész koravén. A lelke borostás. A lelke őszül.

Szavak nélkül maradni egy férfinak botrány.

Egy westernfilmben lehet csak úgy hódítani. A szél fúj, az ajtó nyikorog. A férfi a semmibe néz. Aztán a kamera kinyit. Már nem csupán a szeme látszik, hanem az arc, a test, a revolver felett lebegő kéz.

Lőni kellene.

Valakire.

A lánynak bizonyítani, hogy ő lő a legjobban. Trabantból is.

A Homokkerti házak szépek, nagyok. Ő a vasúton túlról álmodja ide magát. Szép házak és szép lányok közé.

Most kellene valami nagyot mondani.

„Leszek én iskolaigazgató. Vagy mit tudom én, tanfelügyelő. Leszek én szociális hatalom.”

Tessék elhinni.

A lány közben a szobájában meztelenre vetkőzik. Még várja. Nem sokáig. Jön más a helyére. Az apósjelölt sok füstölttel főzi a lecsót. Ő pedig arról papol, hogy az 1,1-es VW-motor egy álom.

Szavak nélkül marad.

A következő harminc évre.