Először is innék az egészségedre. Az égi áldás hetek óta nem érkezik. A Nap hét ágról süt, és porzik a traktor után a Nyírség szaudi mintára gyártott, sivó homokja. Fakadna ebből élet, nőne itt a palánta, ha az éji felleg egyszer megtörölné a nagy kampányban megfáradt homlokát, és az átnedvesedett kendőből végre ránk csöpögne az égi áldás.

Hogy mondja a nóta: esik eső karikába, Kossuth Lajos kalapjára. Csakhogy most nem esik. Állhatna „apánk” Nyíregyháza legszebb terén hajdúnfőn, egyetlen csepp sem áztatná meg a haját.

És ha már a nótáknál tartunk, valahonnan negyven év távlatából felcsendül bennem egy másik dallam is:

"Dús hajába tép a szél,

Kék szemében ott a szenvedély.

Foltos, sokszín ruhája oly sokszor elszakadt,

Álma adja az álmokat..."

Kevés dalnak jut olyan furcsa sors, mint ennek. Varga Miklós eredetileg egy Kék farmerről akart énekelni. Aztán a dési művelődési ház igazgatója, Varga Mihály egy verssel állt elő. A sorok szinte maguktól simultak rá a már megírt dallamra. A többi már történelem: ugyanaz a dal szólt a rádióból Svájcban és a Szovjetunióban is.

Ma pontosan egy ilyen dallam hiányzik.

Egy közös ének. Egy dallam, amelyet Európa népei együtt énekelnek Genftől Moszkváig, Stockholmtól Rómáig. Egy dal, amelyben egyszerre elfér minden európai .

"Mert szeretem őt. A vén Európát. A gyönyörű nőt."

De most valami nagyon félrement.

A szomszédban háború. A délszlávok sem nyugodnak. Brüsszelben értetlenség. A fejekben sértettség, gyanakvás, erőfitogtatás. Mintha az egész kontinens elfelejtette volna, hogy miért is találták ki egykor az együttműködést.

Pedig a páneurópai gondolat nem azért született meg politikai értelemben, hogy veszekedő udvarházak laza szövetsége legyen. Azért született, hogy a történelem legvéresebb földrésze egyszer végre megtanuljon együtt élni.

Most lenne itt az ideje.

Most kellene Európának – a földrajzi értelemben vett Európának – valami felemelő közös himnuszt énekelnie.

Soha nem felejtem el, amikor némettanárunk, a zseniális Szták tanár úr megtanította velünk az unió himnuszát, az An die Freude-t. Schiller és Beethoven olyan örökséget hagyott ránk, amely mellett nem volna szabad közömbösen elmenni.

"Freude, schöner Götterfunken,

Tochter aus Elysium."

Komoly vers. Komoly zene. És egy még nagyobb gondolat: hogy egyszer talán képesek leszünk felülemelkedni a saját viszályainkon.

Érdekes módon a hozzáértők magyar szálakat is sejtenek az Örömódában. Egyesek szerint egy régi, magyar, szüreti dal is hatással lehetett Beethovenre.

És az is ismert történet, hogy Schiller eredetileg nem az örömhöz, hanem a szabadsághoz akart himnuszt írni. Csakhogy a korabeli cenzúra ezt nem tűrte volna.

Így lett az öröm az a szó, amely mögé a szabadság gondolata rejtőzött.

Kétszázkét éve csendült fel először az Örömóda.

És néha az az érzése az embernek, mintha a világ azóta sem tanult volna túl sokat.

Pedig Európa ma is a legszebb nő.

Csakhogy a veszekedésektől maszatos az arca, kisírt a szeme.

Talán ideje volna végre nem egymással harcolni.

Hanem hagyni, hogy ez a büszke, sokat látott nő újra ragyogjon!

Két ember jut ma eszembe ebben a szemerkélő esőben.

Az egyik szamárháton érkezik Jeruzsálembe. A poros úton pálmaágak zöldje hullámzik. Az emberek felismerni vélik benne azt, akire hosszú ideje vártak. Egy tiszta embert. Egy embert, aki feltétel nélkül szeret. És a szeretete nem passzív. Ösztönöz, felszólít, és fel is oldoz.

Arra kér: tégy! Tégy jót! Légy az, aki bíztat, aki megtart, aki képes hinni a másik emberben.

Ma csak a moziban látunk ilyet. Szuperhősnek neveznénk. Pedig nem az. Csak a szeretet makacs, fáradhatatlan tanúja. Olyan, mint a rügyek fakadása: nem számít neki az éjjel és a nappal sem.

A másik ember a lócsiszár.

Kleist történetében Michael Kohlhaas „a legderekasabb, de legszörnyűbb ember a világon”. Míg a körmondatok sziszegve kígyóznak, a történet közepén ismét ott áll egy ember, akit az igazságérzete nem hagyja nyugodni. Egy sérelem, egy megaláztatás, egy jogtalan döntés — és ez az ember azt állítja, hogy az egész rendszer hibás.

Kohlhaas ezért indul el a maga kegyetlen igazságáért. És közben a pusztítás eszközévé válik.

Mind a mai napig nem tudom, mit kellene éreznem iránta. Empátiát a sérelmei miatt? Vagy félelmet attól, amikor az igazság vágya bosszúvá komorul?

A K–PAX című kultfilmben a főszereplő, Prot egyszer azt mondja: az emberi társadalom még mindig olyan kezdetleges, hogy csak a „szemet szemért” törvényét érti. Jézus hiába mondta, hogy ennek nincs értelme.

Talán ezért olyan különös Virágvasárnap.

A harangok hangja, a tömeg lelkesedése, az igazságért kiáltó emberek indulata és a bizonytalanságtól szenvedő tömegek halk, de egyre erősödő sustorgása egyszerre szól bennünk.

És mi már tudjuk azt, amit az akkori ünneplők még nem tudtak.
A pálmaágak útja a Golgotán át vezet.

Két ember jut ma eszembe ebben a szemerkélő esőben.

Az egyik szamárháton érkezik Jeruzsálembe. A poros úton pálmaágak zöldje hullámzik. Az emberek felismerni vélik benne azt, akire hosszú ideje vártak. Egy tiszta embert. Egy embert, aki feltétel nélkül szeret. És a szeretete nem passzív. Ösztönöz, felszólít, és fel is oldoz.

Arra kér: tégy! Tégy jót! Légy az, aki bíztat, aki megtart, aki képes hinni a másik emberben.

Ma csak a moziban látunk ilyet. Szuperhősnek neveznénk. Pedig nem az. Csak a szeretet makacs, fáradhatatlan tanúja. Olyan, mint a rügyek fakadása: nem számít neki az éjjel és a nappal sem.

A másik ember a lócsiszár.

Kleist történetében Michael Kohlhaas „a legderekasabb, de legszörnyűbb ember a világon”. Míg a körmondatok sziszegve kígyóznak, a történet közepén ismét ott áll egy ember, akit az igazságérzete nem hagyja nyugodni. Egy sérelem, egy megaláztatás, egy jogtalan döntés — és ez az ember azt állítja, hogy az egész rendszer hibás.

Kohlhaas ezért indul el a maga kegyetlen igazságáért. És közben a pusztítás eszközévé válik.

Mind a mai napig nem tudom, mit kellene éreznem iránta. Empátiát a sérelmei miatt? Vagy félelmet attól, amikor az igazság vágya bosszúvá komorul?

A K–PAX című kultfilmben a főszereplő, Prot egyszer azt mondja: az emberi társadalom még mindig olyan kezdetleges, hogy csak a „szemet szemért” törvényét érti. Jézus hiába mondta, hogy ennek nincs értelme.

Talán ezért olyan különös Virágvasárnap.

A harangok hangja, a tömeg lelkesedése, az igazságért kiáltó emberek indulata és a bizonytalanságtól szenvedő tömegek halk, de egyre erősödő sustorgása egyszerre szól bennünk.

És mi már tudjuk azt, amit az akkori ünneplők még nem tudtak.
A pálmaágak útja a Golgotán át vezet.

Van egy pillanat az ember életében, amikor már nem akar győzni. Nem akar bizonyítani. Nem akar visszavágni. Nem akarja megmutatni a világnak, hogy igaza van. Csak ül csendben valahol egy félhomályos szobában, talán egy pohár „Bárka” mellett, és halkan azt mondja: halleluja! És ekkor történik valami furcsa. Mert a Jóisten – ha figyel egyáltalán ránk ebben a csörtető-törtető univerzumban – gyanúsan gyakran éppen ezt a halk, megtört dicséretet hallgatja meg.

A vesztesek hallelujáját.

Van egy dal. A titokzatos dal. Ismeritek. Éneklitek. Gyakran. Túl gyakran is. Talán mégsem értitek. Leonard Cohen írta valamikor a nyolcvanas években. Öt évig gyötörte magát vele. Állítólag nyolcvan versszakot írt, majd a felét kidobta. Ismeritek, ez a Hallelujah.  A szó héber. Azt jelenti: dicsérjétek az Urat. De Cohen csavart egyet a történeten. Azt mondta: nem csak egy halleluja létezik. Van az a halleluja, amit a győztesek énekelnek. Amikor minden sikerül. Amikor a zászlók lobognak, a pezsgő pukkan, és a történelemkönyvek éppen rólunk írnak. És van a másik.

A hideg.
A törött.
A suttogva kimondott halleluja.

A dalban ott bujkál Dávid király árnya. A Biblia szerint hárfán játszott Istennek. A legenda szerint volt egy titkos akkord, amely különösen tetszett az Úrnak.  De a Biblia másról is mesél. Dávid király nem volt makulátlan hős. Szeretett, hibázott, elbukott. Megkívánt egy asszonyt, Betsabét, amikor az a tetőn fürdött a holdfényben.  A történet nem diadalmenet. És talán éppen ezért hiteles.

Leonard Cohen egy interjúban egyszer azt mondta: sokféle halleluja létezik. A tökéletes és a megtört dicséret ugyanannyit ér.  Ez az a mondat, amelynél az ember egyszer csak megáll. Mert a világban minden arra tanít bennünket, hogy győzzünk.

Győzzünk a munkahelyen.
Győzzünk a vitákban.
Győzzünk a szerelemben.
Győzzünk az életben.

A menny azonban gyanúsan gyakran a vesztesekkel van tele.

Gondolj bele. Az evangéliumok főszereplői sem diadalmas figurák. Egy ács fia egy poros provinciából. Egy tagadó apostol. Egy bűnbánó vámos. Egy kereszten haldokló ember. Nem éppen a győztesek klubja. És mégis ott hangzik fel a történelem egyik legerősebb hallelujája.

Talán ezért van az, hogy a legszebb dicséret nem a templomok kupolája alatt születik.

Hanem egy konyhaasztal mellett. Egy szubintenzív ágyban. Egy darabjaira hullott szerelem romjai között.

Amikor az ember azt mondja:

Uram, nem értem, nem így akartam…
De mégis… halleluja.

Mert a Jóisten – és ebben van a történet legnagyobb titka – nem a tökéletes hangokat keresi.

Hanem a valódiakat.

A repedteket.
A rekedteket.
A szívből jövőket.

Azokat, amelyeket a vesztesek énekelnek. És lehet, hogy amikor az ember azt hiszi, mindent elveszített, a mennyben valaki éppen akkor hajol közelebb.

És azt mondja halkan: Na végre! Ez az igazi halleluja!

UGYANAZ (másképp):

Van az a pont, amikor már tudsz örülni a csendnek. A legmélyebb alvó csendnek. Amikor már nem akarsz győzni, nem akarsz lázasan bizonyítani, és legfőképpen: nem akarsz visszavágni. Csak ülsz a félhomályban egy pohár Zelna féle „Bárka” mellett, és a csendben valahogy kicsúszik a szádon: halleluja. Furcsa ez, mert a Jóisten – ha egyáltalán figyel ránk ebben a csörtető-törtető zajban – gyanúsan gyakran éppen erre a halk, vereséget szenvedett hangra kapja oda a fejét.

Ez a vesztesek dicsérete.

Ott van Leonard Cohen dala. Ismeritek, unásig éneklitek, de talán pont ezért nem értitek. Cohen öt évig gyötörte magát vele, tucatnyi versszakot dobott ki a szemétbe, mire rájött a titokra: nem csak egyféle halleluja létezik. Van az, amit a győztesek énekelnek, amikor a zászlók lobognak, és a pezsgő pukkan. Ezt ismerjük. Ami a Holdról is látszik.

És van a másik. A jéghideg. A törött. A suttogva kimondott.

A dalban ott bujkál Dávid király árnya. A legenda szerint létezett egy titkos akkordja, ami embernek és az Úrnak is a fülébe mászott, de a Biblia nem csak egy makulátlan hőst mutat be. Dávid hibázott, elbukott, és amikor megkívánta a tetőn fürdő Betsabét, engedett a kísértésnek. Mégis, éppen ettől a hibájától és bűnbánattól vált hitelessé a hárfája.

Cohen rájött: a tökéletes és a megtört dicséret ugyanannyit ér. Talán a megtört még egy picivel többet is.

Mert a világ folyton azt várja tőled, hogy győzz: a munkában, a vitákban, a szerelemben. De ha körülnézel az evangéliumokban, alig látsz tökéletes embert, csak egy ács fia egy eldugott provinciából, egy gyáva, tagadó apostolt, egy korrupt vámost, meg egy kereszten megfeszített embert. Nem egy elit klub ez, mégis itt született meg a történelem legerősebb válasza a világra.

A legszebb dicséret ritkán születik el a templomok aranyozott kupolái alatt. Sokkal inkább könnyektől nedves konyhaasztal mellett, a szubintenzív gépritmusában vagy egy romokban heverő kapcsolat kulisszái között. Ott, ahol az ember már nem tud szépen fogalmazni, csak annyit mond: „Uram, nem értem, nem így terveztem... de mégis... halleluja.”

A titok ugyanis ennyi: Isten nem a tiszta hangokat keresi. Nem a tökéletesen profi kórust várja. Hanem a valódiakat. A repedteket, a rekedteket, a szívből jövőket. Azokat, amiket akkor mondunk ki, amikor már semmink, de végépp semmink nem maradt. Mert lehet, hogy amikor azt hiszed, mindent elveszítettél, a mennyben valaki éppen akkor hajol közelebb, hogy végre meghallja a hangodat…

Egy februári reggelen, amikor már csak jó tíz nap van hátra hamvazószerdáig, az ember óhatatlanul is eljátszik a böjt gondolatával. Nem komolyan, csak úgy, mint amikor az ablakon kifelé nézve arra gondol, milyen lehetett valaha másutt, lent délen, Kefalónián vagy még távolabb, Krétán Istennel kelni és vele is elaludni. Ott, ahol a semmi is messzebb lakott, ahol a gyomor korgása nem panasz volt, hanem parancsolat, és a kopogó szemek talán könnyebben vették észre a Mindenhatót, aki reggelenként nem sietett sehová.

Ez a felvezetés mégsem az aszkéták világát akarja visszahozni, nem barlangokat és kopogó szemű zsákruhákat idéz meg, hanem egy kencét, amelyhez nem illik sietni, és amelyet nem lehet harsány szavakkal dicsérni. Ez a kence maga kezdi el a hozsannát.

El kell képzelni a jámbor magyar tarka friss tejét, amely még emlékszik a rétre, amint jó minőségű túróval és vajjal találkozik egy tálban. Kap mellé egy kiskanálnyi dijoni mustárt, csak annyit, amennyi már gondolatot ébreszt, vérpiros fűszerpaprikát, amely szinte kiugrik a dobozból, és minden tiltakozás, minden könnycsepp ellenére egy kis fej lilahagymát, amelyet nem kérdezünk a fájdalmáról, csak lereszelünk. Só kerül bele, bors is, aztán a hűtő hideg csöndje, ahol az ízeknek idejük van megismerni egymást. És ekkor derül ki, hogy a köménymag eddig hallgatott. Ha rusztikus kedvünk van, egészben marad, ha finomabb lelkűek vagyunk, csak jelzésként őrölve.

Ha így járunk el, akkor elkészült a körözött, amelynek leánykori neve liptói, és amely nem szereti, ha túl sokat kérdeznek tőle.

A tatárlelkűek ilyenkor nem szégyellősek. Csípős paprikát tesznek bele, néhány csepp Worcestershire-szószt pötyögtetnek hozzá, és friss kovászos kenyérre kenik, amelynek héja hangosan roppan, mintha jóváhagyná az egészet.

Nyíregyháza akár a liptói magyar fővárosa is lehetne, ha a tót hagyományok eleventartásához lenne elég bátorságunk. Ha a bokortanyák tejét és tejfölét nem féltve őriznénk, hanem hazai snidlinggel és újhagymával bolondítanánk, ha a paprika Kárpátaljáról, Nagydobronyból érkezne, és ha az irodalomtörténészeket megbíznánk azzal, hogy derítsék ki végre, igaz-e, hogy Krúdy reggelijéből a kisüsti pálinka mellett soha nem hiányozhatott a liptói.

Aztán lehet fokozni is, mert vannak reggelek, amikor az ember nem vitatkozik az élvezettel. Ilyenkor nádudvari, huszonöt százalékos tejföllel keveri ki a kencét, és a görögkatolikusok háromszor is keresztet vetnek utána, nem babonából, hanem hálából, mert ilyenkor a Jóisten jósága kézzelfogható valóság.

A tisztességes recept erdélyi sót tartalmaz és no meg jó étvágyat. Jóízűen emlékezik és emlékeztet. És miközben hallgatja a kenyér roppanását, felveti a kérdést, amelyre nincs pontos felelet: hol lakik a nyíregyházi körözött?

Hatalmas versenyzongora, a polcon Metagalaktikák, a falon sci-fi képek, és egy sztereó lemezjátszó végtelen sok lemezzel. Jól emlékszem a tíz évvel idősebb unokatestvérem szobájára. Akkor még nem tudtam, hogy ez a szoba, ez a pár tárgy és néhány bakelit egy életre összeköt majd egy hanggal és egy korszakkal.

Amikor 1985-ben férjhez ment egy német sráchoz, és Dortmundban kötött ki, sok kincsét szétosztogatta. Nekem a lemezek jutottak. Két korong lett a csomagból a kedvencem. Két színes, különös világot rejtő bakelit. Az egyiknek az volt a címe, hogy Hotel Mentol, hívogató zöld színben pompázott, a másik pedig a Rock and Roll Party nevet kapta.

Otthon egy orosz, fadobozos lemezjátszó kezdte el pörgetni azt a világot, amely felnyitotta a szemem, és körvonalazni kezdte bennem mindazt, amit a Nyugat jelenthet. Írtó menő dallamokon egy sohasem volt álomvilág szólalt meg. Egy kilencéves pulyának mindez annyit jelentett, hogy Isztambulból felszálltunk egy álomjáratra, amely Olaszországban leszállt Marináért, majd egy bérelt Buickban szeli át Amerikát, hogy végül a tengerpartra érjünk, ahol a Hotel Mentolban töltjük a napokat az idők végtelenségéig.

Már nagyobbacska srác voltam, amikor a Várni rád egy éjen át és az Eszelős szerelem segített megélni az első love storyk fergeteges érzéseit. És miközben ezt a sort írom, hallom, ahogy Fenyő énekli:

Ne kérdezd, miért szorítja

a torkom a fájdalom.

Egy elhagyott stégen ülve

a lábam lógatom…

Ha volt amerikai értelemben vett „sztár” Magyarországon, Fenyő Miklós annak számított. A Csókkirályt most a legnagyobb égi sztárok ölelik magukhoz, és limbóhintón hordozzák végig a Tejútrendszer legfényesebb sugárútjain. Mi pedig sűrűn babráljuk a szemünket, mert a halálával nem csupán egy zseniális művész távozott közülünk, hanem magával vitt valami mást is; egy kisszobát, meg egy lemezjátszót. A kilencéves gyereket, aki még elhitte, hogy a világ végtelen.

És most, amikor megszólal egy dal, már nem csak emlékezem. Számolok is. Hogy hány karácsony maradt nélküle. Fenyő nélkül. A hangja persze ott marad minden lemezbarázdában, ahol egy álom még tovább forog.

David Curtis az Igazából szerelem elején a képzeletbeli brit miniszterelnök szájába adja a sort, hogy a szeretet mindenütt körbevesz bennünket. Óv, véd, erőt ad – csak észre kell venni.

Most veszek egy nagy levegőt, és arra gondolok, hogy Oxfordban, Cambridge-ben és Londonban is vittem magammal magyar kultúrát. Szabó Lőrinc segítségével mondtam magyarul a William Shakespeare-szonettet, és magyarul rikkantottuk a blődli mondatot a Buckingham-palota kerítése tövében: „Bözsi néni, itt a tyúk!”

Nyírbátorban, a József Attila utcában, a síneken túl édesapám minden reggel Arany-balladákat, Petőfi-verseket olvasott fel nekem reggeli közben. Édesanyám népmesékkel altatott, magyarul surrogta a magnó A kis herceget, magyarul sercegte a lemezjátszó a kétlemezes, zseniális Óz, a nagy varázsló-feldolgozást.

Sírtam Nemecsek halálán, és fájt, hogy Nyilas Misi elhagyta a sapkáját, hogy a cipőkenőcsöt is befalták Böszörményiék…

Pócsfalvi tanár úrnál a napköziben minden áldott délután két versszakot kívülről kellett megtanulni a házi feladaton túl. Ma is tudom, hogy Hunor és Magor két dalia, két egytestvér, Ménrót fiai.

Az István, a királyt a bátori Szabadság Moziban néztem apával, és már akkor feltűnt, milyen szimpatikus ez a Koppány bácsi…

Mondtam népmesét zsűri előtt, verset március 15-én. A Szózatot a gimnáziumi ballagáson és a diplomaosztón. Az agyvérzés után ezt a verset mondtam fel először, és rájöttem: ezt még a vérzivatar sem tudta kimosni belőlem – ahogy a világ legszebb Himnuszát sem.

Most Ottlik Gézara alszom el. Hangoskönyv formában újrahallgatom az Iskola a határont.

A világ legnehezebb nyelve édesanyám nyelve. Az ország egyik legvilágtalanabb vidékén, a napok egykedvű szomorúságával küzdve mondom: a titok éppen ebben a kincsben, a magyar kultúrában lakozik.

A gyermekien játékos Kosztolányi Dezső karcolja a pátoszt; halkan felolvasom a verset– nehogy felébredjen magyar álmából a két és féléves nagylegény:

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,

És nagyapám, a régi katona

hallgatja mosolyogva, boldogan,

sebforradástól lángol homloka

s én térde közt, hadarva szavalok,

hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csak a szeme borul el néha kissé:

Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,

hogy vannak messze, különös világok,

s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,

jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,

ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,

a magyar szó a hét szilvafa alján

körötte most még mint tengermoraj zúg.

Óvjátok édesen az édes álmát,

mint álmát a szegény beteg gyereknek,

hogy meg ne tudja, élete nem élet,

és meghalt már, bár alig született meg.

Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,

ha dalol és ha a távolba lát,

mert néma gyermek minden kismagyar,

s a Nagyvilág nem érti a szavát.