A nyolcvanas években még volt tél. Emlékezett rá, ahogy Bálványkövi Pistivel egy szál poliészter köpönyegben szaladtak a nyírbátori nagy ABC felé, a körforgalom szélén álló iskolából. Fáztak. Hullott a hó, s ők nyelvükkel egyenként szedegették össze a pelyheket.

Akkoriban mindig fázott. Nem csoda. Végig kellett bandukolnia a Szabadság téren, majd a Bátori utcán, aztán a végtelenül hosszú Édesanyák útján, míg a József Attila iskola ismerős, biztonságot adó betonkerítése végül be nem engedte. A szél akkoriban nem tréfált: az ereszeken méteres jégcsapok lógtak, és a dermesztő hideget még fokozta benne a tomboló, torokszorító gyermeki félelem. Félt a korai sötétedéstől, a hosszú hazaúttól, és az incselkedő, csapatokba verődött cigánygyerekektől. Vékonypénzű pulya volt, anyámasszony rendíthetetlen katonája, alacsony – a tornasorban hátulról a harmadik.

Az ’87-es roppant telet már a központi fűtés jótékony, egyenletes melege aranyozta be, de jól emlékezett a két cserépkályhára, amelyekhez anyja nekiszorította a takarót, majd könnyedén rálebegtette. Miközben a mindig fázós lábát melengette a termodinamika főtétele, és az édesanyja a 77 népmeséből a Kisgömböcöt olvasta sokadjára. Emlékezett az olajkályhára is, a tüzelőolaj vastag szagára, és arra, hogy tévézni csak akkor lehetett, ha az olajfúrókat idéző kályha már ontotta a meleget. Akkoriban még volt tél.

A református templom dombján szánkóztak, bár mindig tartottak tőle, hogy a nagy lendülettől a domb aljában álló székelykapunak csapódnak. Emlékezett a hó illatára – arra a balzsamos, vízpárától terhes, játékos illatra. El-elsétáltak a víztoronyhoz is, és irigyelte a nyíregyháziakat, akik a misztikus Kabalásra mehettek szánkázni. Volt tél: befagyott a Papok-rétje. Lehetett sikángózni, korcsolyázni, s szerelmesnek lenni az osztály legszebb lányába.

Erzsébet napra rendszerint lehullott a hó, és kitartott március elejéig a hideg – a barátságtalan, taknyos, kesztyű nélkül veres kezű téli hónapok sora. Még a kilencvenes évek elején is akadt olyan halottak napja, hogy hóban lépdelt a nagyapja sírjához. ’94 decemberében Finta Ildivel, Szabó Bettivel és Varga Zolival szakadó hóesésben, dalolva andalogtak a Papok-rétjére. Énekeltek, hógolyóztak, a lányok arcát friss hóval mosdatták, és oly boldogok voltak, mint senki más a földkerekségen. Kicsattantak az egészségtől – tizennyolc tavaszuk súlytalansága tanította repülni őket.

Milyen különös és keserű emlék: néhány év múlva Bettit legyőzte az egyik irgalmat nem ismerő betegség – az átkozott limfóma.

’99 februárja nem várt csodát hozott. Az emberek gyalog jártak a negyven-ötven centis hótakaró miatt, a bokortanyákba pedig helikopterrel dobálták a kenyeret. Bátorban Fekete Gabival kolbászoltak, mint két eszkimó, s minden széparcú lánnyal szóba álltak. Az a tél mint egy profi és profán sminkes szépítette meg a bátori lányok orcáját. Akkora hó esett, hogy a nyíregyházi színház előtt összetolt, roppant hókupac még április elején is emberes méretet öltött. Alig akart elolvadni.

2002-ben már kezdő tévésként zarándokolt el a Robinson-dombra, hogy megértse a józsavárosi január misztikumát. Utoljára a 2016/17-es tél sikeredett átkozottul hidegre. Hó ugyan nem hullott, de úgy befagytak a folyók, hogy a Tisza jegéről köszöntötte a nézőket a közmédiában. Miló Misivel pedig a Sóstói-tó jegén sétált be a készülő igluhoz. Szilveszterkor három kabátban botorkált át a Vasvári Pálra a Bujtósról. Mínusz 25-öt mutatott a telefonja.

Most meg az ablakon bámulja novemberi Nyíregyházát. Dániel elaludt. Ő pedig rótta a sorokat. A köd szitál, a világ most apró lett, mint egy összegombolyodott sündisznó a vastag avar alatt.

A köd és a tél leheletét fújó november eszébe juttatta, hogy egyszer a bátori katolikus templom előtt levette a cipőjét, és mezítelen lábbal lépdelt az Isten háza előtt álló feszületig. Vezekelt. Bolond szerelem miatt. Aztán mondogatni kezdte a Weöres-féle mondókát;

Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltünik a szél,
zsákban Benedek
hoz majd meleget,
nincs több fázás, boldog aki él.

Sose szerette a telet. Hosszú volt, hideg, barátságtalan. Ám míg idáig ért a sorokkal, egyszerűen megértette, a tél tanította meg élni. Túlélni. A tél.

Pénteken, a ragyogó időben, kilátogattam az apai nagyszüleim sírjához.

Nagymama 1988-ban hunyt el. Emlékszem, ahogy halad a gyászmenet, a nagynéném vigasztalhatatlanul sír, testvére, apám pedig rendületlenül néma. Nekem Nagymamámból csak egy-egy pillanat maradt meg: ülünk a Sóhórdó utcai „öregház” tornácán, és olvas nekem — hol mesét, hol szépirodalmat, hol éppen a Raketa Regényújság egy-egy izgalmasabb cikkét. Aztán a konyhában süt, főz, tésztát gyúr. Hallom a hangját, emlékszem az illatokra, ízekre. Milyen különös, hogy a látást tartjuk a legfontosabb érzéknek, pedig az ember orra hosszú évtizedekig őriz illatokat, a nyelve hegye pedig ízeket…

A nagyapámról nincs, és nem is lehet emlékem: a születésem előtt két évvel elhunyt — akkor még tervben sem voltam. Apám rajongásig szerette. Azt az embert, akit 1919-ben már besoroztak, hogy a méltatlanul összetöpörített ország hadseregében akár fegyverrel is megpróbáljon elégtételt venni. Milyen különös, hogy harmincnyolc éves, amikor az első bécsi döntés idején visszakapja az ország azt a Felvidéket és Kárpátalját, amiért ő akár a vérét is adta volna.

Nagyapa határvadászként szolgált a II. világháborúban is, századírnokként, s kalandos körülmények között került haza a feleségéhez, majd folytatta malomipari vállalkozását. Papát aztán 1948-ban már nem a háború, hanem az őrült, szédült Rákosi-rendszer fektette két vállra. Munkásellenesnek nyilvánították, és a Zempléni Népújság hosszan, csámcsogva számolt be a kirakatperéről:
„Így járnak azok a magukat ‘vállalkozóknak’ nevezők, akik nem a dolgozó népet szolgálják.”

Két évig raboskodott a szegedi Csillagban — akkor, amikor köztörvényesek igencsak alacsony számban hajtották fejüket a priccsre. Ha a családi legendárium nem téved, hasonlóan Pelikán elvtárshoz, ő is papokkal — talán még egy püspökkel is —, de számos politikai elítélttel és a rendszer által üldözött „vállalkozóval” osztotta meg a celláját.

Ők ketten, valamint a nagynéném is a nyírbátori, régi görögkatolikus temetőben alusszák örök álmukat a feltámadásig. A „történtek” következtében három éve nem jártam ebben a temetőben. Csodavilág ez: az elhagyott sírokkal, a letűnt világ emlékeivel és az egyre inkább terjeszkedő természet erejével.

Már három éve is azt gondoltam, hogy nekünk, görögkatolikusoknak össze kellene fognunk, és egy kicsit rendbe kellene hoznunk a temetőt. Nem ártana egy új kapu, s az sem lenne baj, ha két-három parkoló is lenne a bejárat előtt. Akkor talán barátomat, az „új” görögkatolikus papot, Kocsis Dánielt is megkérhetnénk, hogy a mi hitünk szerint, pünkösd utáni első vasárnapon — azaz a görögkatolikus mindenszentekkor — tartson egy rövid liturgiát az itt eltemetett szeretteinkért.

Remélem, ez az elképzelés nem csupán álom marad…

Bodnár tanár úr ott volt Pesten 1956. október 23-án, egyetemistaként. Övé lett a pesti utca, övé a szabadság reménye, de bevallotta: ember nem volt, aki akkor, abban az őszi, fiatalos menetben forradalomra és szabadságharcra gondolt.

"Egyszerűen csak vitt bennünket a lendület! Nem akartunk mi rendszert dönteni, mert akkor arra gondolni sem mertünk. Mindenkire jutott egy spicli, mindenki tudta, mi az az ÁVÓ, és szüleim is óva intettek mindenféle szervezkedéstől"

– vallott a korról és arról a ragyogó, napos délutánról.

Csak éppen mindaz, ami évek óta a mélyben fortyogott – a kommunista diktatúra alatt nyögő ország kínjai – megáltoztatták a dolgok menetét.

1991 vagy 1992 őszén a Báthory István Gimnázium vezetése Bodnár tanár úrra bízta az október 23-i iskolai műsor megszervezését. Állítólag nehezen állt rá. Visszakozott, hogy talán mégsem kéne, hánykolódott néhány napig az ágyban esténként, aztán elővette a lelke legszebb verseit.

Számomra pedig kinyílt a világ. Akkor tanultam meg Illyés Gyulától, hogy:

„Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy…”

És a próbáról hazafelé menet Nyírbátorban (!) ezt mondogattam Tamás Lajossal:

„Zászlóink föl, újjongva csapnak, kiborulnak a széles útra, selyemszínei kidagadnak: ismét mienk a pesti utca!”

A középiskolás lelkem akkor, ott ’56-é lett. Bodnár tanár úr két évvel később mesélte, amikor egy szavalóversenyre kísért, hogy november 4-e után félt. Pedig már 28-án hazaparancsolták a szülei. Félt a megtorlástól, hogy minimum kicsapják, hogy soha nem lesz belőle magyartanár.

Még akkor, ott a vonaton is – csöndben, összehajolva – mondta: ott volt, amikor Veres Péter, a Magyar Írók Szövetsége elnöke felolvasta a szervezet kiáltványát a tömegnek a Bem-szobornál, és ragyogó arccal rácsodálkozott, a diákok a tizenhat pontjára.

Azt mondta, hogy soha senki nem tudta úgy szavalni a Nemzeti dalt, mint Sinkovits, és döbbenten bámulta, ahogy a gyűlölt Rákosi-címert kivágják a lobogóból.

„Hallottam, ahogy szakad a szövet, és láttam, hogy majdnem szétszakad a zászló, és hallottam zúgni az elégedett, lelkes tömeget!”

 – tette hozzá és megfigyelhettem, ahogy a szeme ismét egy 20 évesé lett.

Ott volt a Kossuth téren, és jóízűen sóhajtott, ahogy a Sztálin-szoborból már csak a csizma marad…

2006 őszén, a néhány napja indult Retro Rádióban, második apukámmal, Jónás Tibivel az East – 1956 című dalával idéztem fel Bodnár tanár úr számomra halhatatlan alakját.

Még a halálos ágyán is azt üzente: „Írj!”

Minden évben meghallgatom az East dalát, és minden évben lejátszom Ákos ’56-os opusát.

A fiataloknak sokszor ajánlom, hogy nézzék meg a Szamárköhögést Gárdostól és az Eldorádót Bereményitől.

Eszembe jut az is, hogy ’56 emlegetése annyira tiltott volt, hogy a középiskolás apámat az ’56-ra utaló verssorai miatt beidézték a kerületi rendőrkapitányságra, és egy október 23-ról 24-re virradó éjszakát ott kellett eltöltenie. A diákoktól még akkor is tartottak.

Ez az én ’56-os örökségem. Nem túl sok. Talán hozzátehetem, hogy volt alkalmam interjút készíteni Nagy Imre unokájával, Jánosi Katalinnal, és november 4-én minden évben egy betört üvegű okulárén keresztül olvasom el Márai Mennyből az angyalát.

Éljen a magyar szabadság!

Tegnap éjjel a holnap kínjai nyomasztottak. Tudtam, hogy abba a keretbe, amit a teendők prédikátori szigorral szabtak rám, csak szerencsével lehet beleférni. A változékony időjárás, éles karddal csapott le rám, és kiszakított belőlem egy fél kilónyi, nyers, friss darabot. Egy fél kiló színtiszta szorongást.

A kórházi vesszőfutás és a lassú felépülés után döbbenetesen rosszul reagálok az izgalomra. A megnövekedett adrenalinra. Amikor a mellékvesék dolgozni kezdenek, feszül a jobb oldalam, darabossá válik a kezem, a lábam, a nyakam megmerevedik. Hüllővé válok. És hallom, ahogy a szívem nem ver – harangozik, valahol a bordák mögött.

Aki egész életében az órával, a sietséggel és a lehetetlennel küzdött, az egy ponton már csak csendre vágyik. Halk, nyugtató klasszikus zenére, egy éjszakára, és az illúzióra, hogy az élet szép, és nem kell megbolondulni a hétköznapok nyomasztó elvárásai, megfelelési kényszerei alatt. Nem akarok többé a kegyessé szelídült határidőkhöz imádkozni...

A szoba magányában küzdeni kezdtem a félelmeimmel. Vajon hogyan oldok meg holnap mindent, amit meg kell? Kinyitottam az ablakot. Az éj annyira fázott, hogy jéghideg lehelettel próbált betódulni. Megborzongtam. És hagytam, hogy a rettegés átjárjon. Jöjjön, aminek jönnie kell – gondoltam. Legyen enyém a jussa. Legyek a húsa, csontváza, kötőszövete, zsírja, legyek a szája, füle, szeme, orra. Hadd legyek maga a félsz.

Aztán bezártam az ablakot. Bevettem egy magnéziumtablettát. És elővettem a rég elfeledett görögkatolikus imádságokat. Nem tudom miért, de a „Mennyei Király” hallatán mindig elérzékenyülök. Talán azért, mert amikor újra kellett tanulnom beszélni, ez volt az első, amit hibátlanul végig tudtam mondani. A memoriter segít. El sem hinnék, mennyire. Segítettek a középiskolai versek is, vagy a németórán magolt Heine-sorok:

„Ich weiß nicht, was soll es bedeuten, dass ich so traurig bin…”

Mondani kezdtem az Élők Megadójának szózatát. És a belém költözött, harapós iszonyat lassan, nagyon lassan illatos, nagyanyám-féle bejglivé változott. Tényleg éreztem az illatát. Hallottam, ahogy édesanyám és nagymamám beszélgetnek a szobában, a tűz pattog a cserépkályhában. Nagyapám a konyhában horkol. A játékkatonáim pedig a bejárati ajtó felé fordulva, fegyverrel a kezükben őrködnek.

Bár megéheztem, a csodás bejgli látványa mégis álmot hozott a szememre. A feszültség elpárolgott, a félelem süteménnyé sült – mákos bejglivé –, és már csak a mákszemek emlékeztettek arra, hogy egy fél órája meg szurkos sötétségből gyúrták a holnapra szabott rettegést.

Elaludtam. Időm sem volt hálát mondani. A nap nem falt fel. A világ lassan dobogott, mint egy jól ismert könnyed ritmus. A perceket értelemmel, és boldogsággal töltöttem meg, mint régen a hurkát, sok-sok évvel ezelőtt.

A hála – a legtisztább nyugtató.

Volt néhány pillanat, amikor megállt az idő. Nem úgy, mint a hatvanas években, és nem is a Gothár-film parafrázisaként. Csak megállt. Furcsán. Mágikusan.

Rakonczay meséli, hogy amikor már kétszáz kilométerre vagy a szárazföldtől, és a tökéletes éj zuhan rád, akkor a Tejút úgy ragyog fel, hogy szinte hozzá lehet érni. Bámulod az eget, és amikor lepillantasz az alattad ringatózó sötét óceánra, végigfut rajtad az őszinte borzongás. A végtelen sós vízben foszforeszkálva táncolnak a planktonok, mintha az égi színjátékot tükröznék vissza. És amikor rádöbbensz, néhány nap múlva, hogy ezer kilométeres körben senki sincs rajtad kívül, a külső és a belső utazás összeér.

Összesimul. Eggyé lesz. A lét súlya alatt, mint a pálma, megnő benned a létezés öröme.

Istenem, milyen csoda az, ha valaki vár rád... Ha nyugtalanul alszik, mert nem vagy ott. Ha imádkozik érted, és hiszi, érzi: attól teljes, hogy ott vagy vele. Az a pillanat, amikor a sorsa alkatrészévé válsz. Szabó Lőrinc kacsint a vászonról, és tudod: ez már nem pusztán vágy, hanem sors.

 Azt hiszem, amikor egy férfi és egy nő egy teljesen idegen ágyban egymáshoz bújik — száz vagy ezer kilométer távolban —, egymásban bízva, egymás gondolatait, szavait, érintését szomjazva, és meghódítják az idegen ágyat, váll a vállhoz, test a testhez simulva, akkor valóban megáll az idő.

A Naphoz, a Holddal; érintések és csintalan remegések között. Egy vers, amit az egyik elkezd, a másik meg folytat. Egy zene, melynek üteme túlmutat a testiségen, és a szövegben, ritmusban, lélegzetben is összeolvad. Amikor a vágy sóhajt bele az éjszakába, nem lehet egymás nélkül. A kéz csak a kézben tud megnyugodni, megpihenni, elcsendesülni.

Megáll az idő, megmerevedik a pillanat. Egy csónak leng a kék víz felett, az este pedig végtelen. Izzad a hűtőből kivett balatoni bor, a közös filmet két ember rendezi, és ketten nézik végig, mintha nem is sejtenék a történet szigorú végét. Mert hit nélkül a szerelem csak hideg matematika. Az igazi pedig olyan, mint a „Pí”: soha, de soha nem lesz kerek szám, mert az a vágy elvarázsolt száma. Ilyenkor a percekbe csomagolva minden mosoly szelet, minden édesség egy közös fánk, csupa mogyorókrém, egy konyhai randevú, ahol egymásnak vagytok kuktái és séfjei. Ahol ti vagytok a fűszer, és egymás titkos receptjei.

Megáll az idő… Az égen némán ragyognak a csillagok, a Földön csak te és én vagyunk.Vissza Ádám és Éva szerelméig, vissza odáig, ahol nincs bűn és bűntudat. Vissza a kígyók nélküli világba, a tökéletes kertbe, ahol nincs se túl sok, se túl kevés napfény, eső vagy kánikula — csak a zavartalan, nemes harmónia.

Feküdni egy pléden, és nézni, ahogy egy katicabogár könnyedén jut át a tű fokán, a fűszál élén.

Megáll az idő.

Mint egy októberi reggelen, amikor a tökéletes szélcsendben lassan pirulnak a készülő falevelek, és ha figyelsz, hallhatod, ahogy őszinte fájások között kezd virulni a súlyosan őszbe forduló kiserdő…

Főleg éjjel. Amikor a világ elveszíti a formáit. Nincsenek élek, nincsenek sarkok, nincs eleje és vége. A gondolatok ideális közegben, a semmiben szállnak. Milyen gyermeki hasonlat! Száll. Nem fénynél is sebesebben a gondolat, hanem a fény nélküli térben, határtalanul, korlátlanul.  Ebben a térben valóban nincsenek határok — ez a pillanat az, amikor Paul, Kwisatz Haderachként, eggyé válik mindennel. Bár én inkább úgy fogalmaznék: az idő okozta veszteségsebekben görcsként kavarog a múlt, a megmásíthatatlan, kegyetlen és könyörtelen valóság.

De éjjel, a forma nélküli valóság idején, amikor a világ nagyobbik fele az álmok ködös birodalmában tapogatózik, akkor kelnek életre a nappal láncra vert, hátsó udvarba száműzött régi álmok és vágyak. Hűséges vérebek ezek. És a hű társban az a jó, hogy nem kell félned tőle: nem tudsz neki nem megbocsátani. A fényben ismerem magam. Ismerem a hibáimat. A fényben nem vagyok magas, karcsú, nem vagyok jó ember.  Néha bántok, néha engem bántanak. Néha visszajárok kísérteni, múltbéli, botcsinálta szellemként.  Néha nem tudom kezelni a telefont — várok, kivárok, húzom az időt, mint egy focista, aki még reméli, hogy lesz hosszabbítás. Aztán a fénytelen, hangtalan világban felbotorkálok a színpadra, és bevallom: csak képzeltem a nagyságot, az emberséget, a hősiességet. Képzeltem, hogy jó barát vagyok, hogy példakép tudok lenni.  Mert a valóság az, hogy a semmi ágán vacogok meztelenül, érthetetlenül — és undok módon csak egy varangyként ugrálok. Hallgatom Ranschburg Jenő bácsit, ahogy a nárcisztikus személyiség szerelméről beszél — arról, ami egy életre szól.  Vajon az, aki önmagával vív örök háborút, mert a benne élő szigorú bíró folyton közmunkára ítéli a léha lelket — az micsoda? Az éjszakában az a jó, hogy fel lehet tenni a legégetőbb kérdéseket. Palackba zárni őket, és hinni, hogy lesz valaki, aki megtalálja, és talán meg is válaszolja őket. Legyőzheti az éjszaka a lustaságot? Lehet saját könyvet álmodni? Felhívni minden barátot, akik álmosan szólnak bele a telefonba: „Vazze, nem tudsz aludni?” Most van itt az ideje, hogy minden égető kérdést orvosoljak, minden ablakon benézzek, minden ráncot kisimítsak.  Most van itt az ideje, hogy beleizzadjak a Superman-jelmezbe. Hogy egy kicsit éljek. Hogy ne a könyökvédős, megtűrt, fogyatékkal élő írnok legyek. Ne a fogatlan oroszlán, akit már csak szánalomból etetnek.Ne én legyek Kosztolányi Kulcs című novellájának 578-as zugban robotoló kisembere, aki, mikor a fia betoppan hozzá a kamrakulcsért, rögvest a gyerek ruháját kezdi szidni — csak hogy legalább egyetlen emberke felett gyakorolhassa fölényeskedő hatalmát.

Ne add, Uram, hogy egy béna kisember legyek, akit a nappalaidból az éjszakák elérhetetlen álomvilágába száműzöl.

Add, hogy jusson egy darabka fény — arcot mosni benne. És hidd el: tükörként reményt fogok sugározni belőle. Add, hogy jó véget érjen. Hogy egy kisfiúnak lehessek példakép. Egyetlen kiskrapeknak. Vagy csak el tudjam hitetni vele, belőle lehet "repülő"!

A többi? A többit az éjszaka puha teste úgyis eltakarja...

Vajon magyarnak tartott-e magát Janus Pannonius. Vajon magyar altatót énekeltek-e Mátyás bölcsőjénél, szlovák tartotta-e magát Kossuth, Mikszáth? Vajon tudják-e a tót atyafiak, hogy a legtehetségesebb gyermekük magyarul írt, hogy Bethlen Gábor Kassán házasodott, hogy az az ércszobor azért áll a Szent-Mihálynak szentelt csarnoktemplom előtt, mert Mátyás magyar király volt… És volt egyszemélyes igazsága Bécstől-Brassóig egy Máriának ajánlott országnak a Kárpátok alatt…

Mindez akkor jutott eszembe, hogy Kassán a pincér mosolyogva, de csak tallózott szavakkal mondta, magyarok a barátaim és magyar volt a nagymamám. A cipőboltban a hölgy csak akkor beszélt magyarul hozzánk, amikor már nem maradt szlovák a boltban. Csak egy idősebb hölgy mondta nevetve, hogy hatéves koráig azt sem tudta, létezik olyan nyelv, hogy szlovák…

Megy a hülyítés, hogy akkor az anno uhorsko volt, most meg madarsko… Megy a butítás, olvasom a „az igaz dákok” hozzászólásait, hogy micsoda szar nemzet lennénk és a határ egyébként is Nyíregyháza-Debrecen lenne és tépik fel a sebeinket, hogy legyünk hálásak azért, hogy bevonultak a bocskoros „barátaink” Budapestre…  

Olvasom, hogy a romanizált dákok évszázadokik bujkáltak Erdély hegyei között és barlangokban, míg megértve a „Zeitgeist” hívószavát, szép lassan előjöttek majd 1919. december 1-én össze is boronálták azt a nemzetet, amit elsőként Vitéz Mihály egyesített.

Processziós idegem lassan simogatja, hogy három magyarul is beszélő cigányzenész játszott szombat este a Márai Bisztro teraszán és az jutott eszembe, hogy bolondok vagyunk, mi mindannyian. Bolondok! A Duna menti köztársaság álma szólal meg bennem, ahogy a táltos énekli az István a királyban: „Kossuthtal valóra válik…”

Addig meg Ady leveleit olvasom. A Gogához címzetteket és haragon nekiengedem a hortobágyi rónának, addig nyargalásszon, míg le nem csillapodik…     

…Nem esküszöm meg, hogy a romániai katonaság nem veheti el valahogyan, egyszer, tőlünk Erdélyt, de magyarságunkat s ennek termő lélekligetét le nem bocskorolhatja soha. Gyönyörű lehet az a hivatásérzés, amely Romániáé és a románságé lehet, de a mienk se kutya, s szép, nagy emberi passzió valószínűleg, mert idegenektől tud elhódítani magának fanatikusokat. Egyelőre pedig az igazibb román kultúra Magyarországé s Goga is a mienk, malgré lui, és ezt se szabad elfelejteni. Baráti összejövetelünkkor dicsértük volt magunkat: ez se történhetett volna meg tíz évvel ezelőtt - mondogattuk. Szóval nemesen meg kellene becsülnünk egymást, szomszédoknak a Földön s lelkeink útirányában, de ehhez megértés is kell, s amaz ócska, kompromittált, bizonyos szeretet. Ez a szeretet most csak az igazság kedvéért látszik kitérülni Goga és a románság elől, de bennem például megvan s nemcsak megmarad, de Ignotusunk buzdítása szerint s nagy tanulással csak nőni fog… (1913)

Főképpen pedig fáj nekem annyi fájás mellett, hogy Goga Octavian román Déroulede akar lenni. És legfőbbképpen az fáj, hogy e nekem szimpatikus fajtán elhatalmasodtak a lehetetlenül piemontikus célú emberek.

Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki[!] súlyos shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi; hogy embert lásson az emberben… (1915)