Főleg éjjel. Amikor a világ elveszíti a formáit. Nincsenek élek, nincsenek sarkok, nincs eleje és vége. A gondolatok ideális közegben, a semmiben szállnak. Milyen gyermeki hasonlat! Száll. Nem fénynél is sebesebben a gondolat, hanem a fény nélküli térben, határtalanul, korlátlanul.  Ebben a térben valóban nincsenek határok — ez a pillanat az, amikor Paul, Kwisatz Haderachként, eggyé válik mindennel. Bár én inkább úgy fogalmaznék: az idő okozta veszteségsebekben görcsként kavarog a múlt, a megmásíthatatlan, kegyetlen és könyörtelen valóság.

De éjjel, a forma nélküli valóság idején, amikor a világ nagyobbik fele az álmok ködös birodalmában tapogatózik, akkor kelnek életre a nappal láncra vert, hátsó udvarba száműzött régi álmok és vágyak. Hűséges vérebek ezek. És a hű társban az a jó, hogy nem kell félned tőle: nem tudsz neki nem megbocsátani. A fényben ismerem magam. Ismerem a hibáimat. A fényben nem vagyok magas, karcsú, nem vagyok jó ember.  Néha bántok, néha engem bántanak. Néha visszajárok kísérteni, múltbéli, botcsinálta szellemként.  Néha nem tudom kezelni a telefont — várok, kivárok, húzom az időt, mint egy focista, aki még reméli, hogy lesz hosszabbítás. Aztán a fénytelen, hangtalan világban felbotorkálok a színpadra, és bevallom: csak képzeltem a nagyságot, az emberséget, a hősiességet. Képzeltem, hogy jó barát vagyok, hogy példakép tudok lenni.  Mert a valóság az, hogy a semmi ágán vacogok meztelenül, érthetetlenül — és undok módon csak egy varangyként ugrálok. Hallgatom Ranschburg Jenő bácsit, ahogy a nárcisztikus személyiség szerelméről beszél — arról, ami egy életre szól.  Vajon az, aki önmagával vív örök háborút, mert a benne élő szigorú bíró folyton közmunkára ítéli a léha lelket — az micsoda? Az éjszakában az a jó, hogy fel lehet tenni a legégetőbb kérdéseket. Palackba zárni őket, és hinni, hogy lesz valaki, aki megtalálja, és talán meg is válaszolja őket. Legyőzheti az éjszaka a lustaságot? Lehet saját könyvet álmodni? Felhívni minden barátot, akik álmosan szólnak bele a telefonba: „Vazze, nem tudsz aludni?” Most van itt az ideje, hogy minden égető kérdést orvosoljak, minden ablakon benézzek, minden ráncot kisimítsak.  Most van itt az ideje, hogy beleizzadjak a Superman-jelmezbe. Hogy egy kicsit éljek. Hogy ne a könyökvédős, megtűrt, fogyatékkal élő írnok legyek. Ne a fogatlan oroszlán, akit már csak szánalomból etetnek.Ne én legyek Kosztolányi Kulcs című novellájának 578-as zugban robotoló kisembere, aki, mikor a fia betoppan hozzá a kamrakulcsért, rögvest a gyerek ruháját kezdi szidni — csak hogy legalább egyetlen emberke felett gyakorolhassa fölényeskedő hatalmát.

Ne add, Uram, hogy egy béna kisember legyek, akit a nappalaidból az éjszakák elérhetetlen álomvilágába száműzöl.

Add, hogy jusson egy darabka fény — arcot mosni benne. És hidd el: tükörként reményt fogok sugározni belőle. Add, hogy jó véget érjen. Hogy egy kisfiúnak lehessek példakép. Egyetlen kiskrapeknak. Vagy csak el tudjam hitetni vele, belőle lehet "repülő"!

A többi? A többit az éjszaka puha teste úgyis eltakarja...

Vajon magyarnak tartott-e magát Janus Pannonius. Vajon magyar altatót énekeltek-e Mátyás bölcsőjénél, szlovák tartotta-e magát Kossuth, Mikszáth? Vajon tudják-e a tót atyafiak, hogy a legtehetségesebb gyermekük magyarul írt, hogy Bethlen Gábor Kassán házasodott, hogy az az ércszobor azért áll a Szent-Mihálynak szentelt csarnoktemplom előtt, mert Mátyás magyar király volt… És volt egyszemélyes igazsága Bécstől-Brassóig egy Máriának ajánlott országnak a Kárpátok alatt…

Mindez akkor jutott eszembe, hogy Kassán a pincér mosolyogva, de csak tallózott szavakkal mondta, magyarok a barátaim és magyar volt a nagymamám. A cipőboltban a hölgy csak akkor beszélt magyarul hozzánk, amikor már nem maradt szlovák a boltban. Csak egy idősebb hölgy mondta nevetve, hogy hatéves koráig azt sem tudta, létezik olyan nyelv, hogy szlovák…

Megy a hülyítés, hogy akkor az anno uhorsko volt, most meg madarsko… Megy a butítás, olvasom a „az igaz dákok” hozzászólásait, hogy micsoda szar nemzet lennénk és a határ egyébként is Nyíregyháza-Debrecen lenne és tépik fel a sebeinket, hogy legyünk hálásak azért, hogy bevonultak a bocskoros „barátaink” Budapestre…  

Olvasom, hogy a romanizált dákok évszázadokik bujkáltak Erdély hegyei között és barlangokban, míg megértve a „Zeitgeist” hívószavát, szép lassan előjöttek majd 1919. december 1-én össze is boronálták azt a nemzetet, amit elsőként Vitéz Mihály egyesített.

Processziós idegem lassan simogatja, hogy három magyarul is beszélő cigányzenész játszott szombat este a Márai Bisztro teraszán és az jutott eszembe, hogy bolondok vagyunk, mi mindannyian. Bolondok! A Duna menti köztársaság álma szólal meg bennem, ahogy a táltos énekli az István a királyban: „Kossuthtal valóra válik…”

Addig meg Ady leveleit olvasom. A Gogához címzetteket és haragon nekiengedem a hortobágyi rónának, addig nyargalásszon, míg le nem csillapodik…     

…Nem esküszöm meg, hogy a romániai katonaság nem veheti el valahogyan, egyszer, tőlünk Erdélyt, de magyarságunkat s ennek termő lélekligetét le nem bocskorolhatja soha. Gyönyörű lehet az a hivatásérzés, amely Romániáé és a románságé lehet, de a mienk se kutya, s szép, nagy emberi passzió valószínűleg, mert idegenektől tud elhódítani magának fanatikusokat. Egyelőre pedig az igazibb román kultúra Magyarországé s Goga is a mienk, malgré lui, és ezt se szabad elfelejteni. Baráti összejövetelünkkor dicsértük volt magunkat: ez se történhetett volna meg tíz évvel ezelőtt - mondogattuk. Szóval nemesen meg kellene becsülnünk egymást, szomszédoknak a Földön s lelkeink útirányában, de ehhez megértés is kell, s amaz ócska, kompromittált, bizonyos szeretet. Ez a szeretet most csak az igazság kedvéért látszik kitérülni Goga és a románság elől, de bennem például megvan s nemcsak megmarad, de Ignotusunk buzdítása szerint s nagy tanulással csak nőni fog… (1913)

Főképpen pedig fáj nekem annyi fájás mellett, hogy Goga Octavian román Déroulede akar lenni. És legfőbbképpen az fáj, hogy e nekem szimpatikus fajtán elhatalmasodtak a lehetetlenül piemontikus célú emberek.

Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki[!] súlyos shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi; hogy embert lásson az emberben… (1915)

Az amerikai szőlőkabóca lehet az új filoxéra – olvasom. Az agrárminiszter vészhelyzetet hirdetett, és tény, hogy az Északi-középhegységen kívül már mindenütt ott lebzsel az aranyszínű sárgaságot hordozó rovar. Azon gondolkodom, milyen lehetett az ország bor nélkül. Írják, hogy 1897-ig a 666 820 kataszteri hold szőlőből 391 217 elpusztult. Milyen szomorú évek lehettek ezek! Milyen merev, józan, katonás évek, amikor még a katolikus papok is vizezték a bort.

Olyan ez, mint jó színház, míves film, klasszikus zene, inspiráló építészet vagy éppen festmények, szobrok, művészfotók, tánc nélkül élni. Tasnádi Csaba mondta annak idején, hogy lehet színház nélkül élni – csak minek…

Sose felejtem el: nem jött össze a statisztika vizsga az álligon, és úgy döntöttem, hogy elmegyek a Nemzeti Galériába vigasztalódni. Bántott, hogy hülye vagyok a matekhoz, de volt időm: decembert írtunk, és éreztem, kell valami, ami felemel. Fillérekbe került a diákbelépő, és sejtettem, hogy egy nyomorult, bukott nyírbátori legény lép be a várbéli galériába, de egy angyalszárnyakat kapott férfi kerül elő, aki eldönti, hogy csakazért is nekidurálja magát, még egyszer.

Talán azért is, mert apám szentül hitte: nem csupán Adyval, hanem Orlai Petrich Somával is rokonság köt össze bennünket.

Mosolygok. Soha annyi szín, soha annyi érzés nem költözött belém, mint akkor. Lebegtem, és mint szűz vászon, vedeltem a látványt, tudva, hogy van valami a láthatón túl, hogy a számban érzem a színek ízét.

Hát most, ezen a szeptember elsején, ez jut eszembe. Lesz-e bor? Lesz-e galéria? Lesz-e színház? Lesz-e még, aki úgy tud filmet álmodni, mint Tornatore? Senki többet? Ez minden? Legalább a filmet nézzétek meg – mentül hamarébb!

Van egy apró település a csonka ország legvégén. Azon túl már csak a szigorú határ, a Kárpátok méla lankái és hegyei. Azon túl már Kárpátalja, Ukrajna meg a háború.

Beregsurányt most elkerüli a világ őrülete, ahogy a kétszámjegyű főút is, pedig azt a csepp világot orvosságként kellene felírni!

Három éve, február–márciusban mégis autóktól, feszült, izgatott, sírással küszködő, elfojtott zokogásoktól volt hangos ez a tenyérnyi tündérkert. Kisbuszokkal hozták a határon átkászálódó gyermekeket, nőket, megriadt férfiakat a surányi kastélyba. Persze túlzás az Uray-kúriát kastélynak nevezni, de a néplélek még a parkját is Bárókertnek becézi – és azt hiszem, azok a gyerekek, akik este a menekülés következtében még sírva hajtották álomra a fejüket, ám az álmos reggelen egy pohár forró teával és reggelivel ébresztették őket, azok megmondhatják, hogy nem túlzás a „nyugalom kastélyának” hívni ezt a térképen is alig fellelhető helyet.

Mert ma már tény, hogy Záhony, Lónya, Barabás és Tiszabecs mellett Beregsurányra hárult a komoly feladat, hogy az Ukrajnából özönlő sokaságot befogadja, megnyugtassa, fekhelyet, ételt, információt biztosítson nekik, és részt vállaljon abban a mérhetetlen fájdalomban, amit egy háború és a megszokott életük hátrahagyása jelent.

Sose felejtem el, hogy egy fiatal pár épp ott, Beregsurányban döntött könnyek és keservek között: a férfi Olaszországba, a nő pedig Csehországba folytatja útját. A hároméves kisgyermekük ebből csak azt értette, hogy apa és anya valami embertelen döntést hozva elválnak egymástól. Apa búcsúzik, anya sír, és a kislány maszatos arcán, hatalmas cseppekben hullanak a könnyek.

Mások arról beszéltek, hogy a házuk helyén már csak egy bombatölcsér maradt. Aztán arra a kisfiúra is jól emlékszem, aki a márciusi fagyos este ellenére mezítláb érkezett a határra. Anyukájának arra sem volt ideje, hogy egy lábbelit húzzon apró tappancsára. Surányban vadonatúj kiscsizmát kapott az elkékült lábikó.

Mások azt mesélték, hogy Mariupolban másztak vonatra éjjel – ott azonban lekapcsolták a fényeket, nehogy feltűnő legyen a béke felé pöfögő szerelvény. Sokszor elképzeltem, ahogy robog a vonat, a távolban bombák robbannak, senki sem szól egymáshoz, fogják egymás remegő kezét, és remélik: nem most, nem abban a pillanatban éri találat a kocsikat…

Beregsurányban, aki élt és mozdulni bírt, beállt segíteni. A polgármesterrel, Herka Istvánnal sokáig egyeztettünk egy interjú végett, mert úgy döntött: az egyik kisbuszt majd ő maga vezeti. És megállás nélkül hozta-vitte a menekülteket, hogy a határ és a falu közötti néhány kilométeren ne a vaksötétben kelljen kutyagolni – egyébként is nehéz szívvel, és sok esetben bőröndökbe szuszakolt értékekkel.

Az önkormányzati tulajdonban lévő kastély pedig megtelt élettel. Szorgos, segíteni akaró kezek szó szerint éjjel-nappal készítették a szendvicseket, fordítottak, tolmácsoltak, keresték a lehetőségeket, hogy akinek nincs, annak a következő hetekre legyen szállása, állása Magyarországon vagy szerte Európában.

Mert bárki, bármit is mondjon: olyan összefogást váltott ki a magyarokból az ukránok sorsa, hogy félóránként futottak be a segélycsomagok a kastély udvarára. Hoztak magukkal élelmiszert, egészségügyi felszereléseket, gyógyszereket, takarót, sőt még játékokat is.

Megható volt látni, hogy a beregsurányiak mellett szerte a megyéből jöttek önkéntesek és hivatalnokok – s persze az ország számos pontjáról is: nem csupán Pestről, hanem még a Balaton-parti Ábrahámhegyről is. Sose felejtem el, hogy egyébként hazalátogató, Angliában élő magyarok borítékba raktak egy-egy 20 fontos bankjegyeket, és addig osztották a nagy halom borítékot, amíg csak el nem fogyott.

Bár a világ sokszor nem túl kedves az emberhez, és tudjuk: ember embernek farkasa – ám Beregsurányban megtanultam, a csoda bennünk lakik. Az önzetlenség, az összefogás, a segíteni akarás hatalmas dolgokra képes!

És akkor még nem beszéltem a külföldiekről: többek között Németországból, Olaszországból érkező segélyakciókról. Azokról az emberekről, akik a saját autóikkal, kérés és szervezés nélkül, csak a híradásokat látva úgy döntöttek: összefognak, felpakolnak, és ajándékba csomagolják a szeretetüket, empátiájukat. És jó volt tudni, a híradások egy részét, mi készítjük…

Bevallom, volt abban valami hihetetlenül felemelő, hogy két élő bejelentkezés között részt vehettem pakolásban, tolmácsolásban – hogy ott lehettem, ahol szükség volt a tudásomra és a két karomra.

Sokszor elképedve néztem, hogy a surányiak éjjel-nappal segítenek. Fiatalok, asszonyok, férfiak serénykedtek, hogy mindennek meglegyen a helye, senki ne maradjon éhes, szomjas vagy elveszett. Kellett ehhez az is, hogy a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai is jelen legyenek – tudásukkal, felkészültségükkel, információikkal segítették a bajbajutottakat.

Február volt, amikor naponta jártunk Surányba tudósítani. Aztán láttam, hogy tavaszodik a Beregben. Milyen az, amikor a focipályát pitypangok borítják, és csupa „űrhajós-búra” lengedezik a szélben – míg egy erősebb fuvallat szét nem szórja a magocskákat. Aztán nyár lett, és a sárgarigó sejtelmes, fojtott hangján énekelte: boldog, aki él.

Aki látta, az tudja: felváltva a Pálffy Andi vezette debreceni stábbal, addig jártunk a „határra”, míg már csupán az ingázók fordultak meg Beregsurányban.

– Nagy menet volt! – teszik hozzá a beregsurányiak.

Körbenézek, és lelki szemeim előtt látom, hogy a kastély mellett az iskola tornaterme színültig volt menekültekkel. Aztán érkeztek a konténerek – legyen elég WC, mosdó, fekhely. Egy pesti hamburgeres jött el a saját „szerelvényével”, és kézműves finomságokat sütött az éhes menekülteknek. Látom a „tejjel-mézzel folyó Kánaánt”: a szeretetszolgálat konténerét, ahol mindig frissen kínálta magát a szendvics, és forrón a kávé, meg a tea.

***

Néhány hete aztán levelet kaptam Beregsurányból. Azt írták, hogy térjek vissza hozzájuk, és „kiemelkedő munkám elismeréseként” vegyem át a Beregsurány Községért Díjat.

Bevallom, meghatódtam. A surányiak nem felednek. Nem feledik, hogy túl a munkán, a napi feladatokban is részt vállaltunk. Mondják, hogy Pálffy Andi két bejelentkezés között rekordszámú szendvicset állított össze. Nekünk, nyíregyháziaknak pedig – ha már ott voltunk –, sikerült bemutatni a falu életét is egy rövidfilm segítségével.

Ez a díj persze nem csupán az enyém. Benne van Tudja Zsolti, Nádasi Zoli, Késmárki Zoli és Szepesvári Gáza operatőr kollégáim munkája, és az is, hogy az M1 nem hagyott bennünket békén: „menjetek, és tudósítsatok”.

Már csak egyetlen dologra vágyunk: ott lehessünk, amikor boldog ukránok özönlenek haza – mert lehet, mert kitört a béke, és a haza újra hazavárja őket.

Köszönöm Beregsurány képviselő-testületének az elismerést.

Korábbi írásaim és helyzetjelentéseim Beregsurányból:

https://cardinalis.blog.hu/2022/03/16/haboru_es_beke_577

https://cardinalis.blog.hu/2022/04/02/az_en_hoseim_704

Pünkösd reggele 06.38 - A Bujtosi városrész sűrűn tűzdelt házain túl, a kései pünkösd első, ragyogó hajnaláról festett mesés akvarellt, mert tudja, hogy senki sem zavarja meg; az emberek többsége még az álmok világába kapaszkodik. A világ ezen apró, nyíregyházi szeglete is bezárt, a magára hagyott boltokban megállt az idő. Még a lakat is alszik az üzleteken. Üresek a parkolók, az autók utas és úrvezetők híján szenderegnek csak a körút csőszei köröznek álmos, kifejezéstelen és boldogtalan tekintettel. És akkor a gerlék, különféle pintyek, rigók hajnali kórusában fojtott hangon egy különös szólista követel figyelmet. Valaha ez a hang azt jelentette számomra, hogy irány a Leveleki-víztározó! Kapjuk magunkat, nagyanyám bordó Csepeljét és fürödjünk egy nagyot a tilosban, a zsilip környékén... És míg mi a "műtárgy" lépcsőit koptatjuk valahonnan egy kakukk szava hallszik... Ugyanaz a sejtelmes szólista. Feküdtem az ágyban és régi palacsinta és tejfölös uborkasaláta illatú nyarak íze szaladt össze a számban. Mert szólt a kakukk a Bujtoson. Szólt ő korábban is. Itt lakhat a kiserdőben, és tudom, hogy ő a legnagyobb svindler, mégis a hangja megsimogatta az ébredező lelkem. A sárgarigó és a kakukk. Ők ketten a nyár különös, alternatív énekesei. Ők azok, akik képesek visszaadni valamit a lassan hömpölygő gyermekkor és a lázas kamaszkor sistergő petárdaéveiből. A bicikli nyög a fenekünk alatt, nagyokat kottyan a lánc a hepehupás földúton. A nyár, mint a kocsival járó tollfelvásárló bekiált az udvarokba; boldogságot vennék, kilóra!

Judit kedden elesett. Hosszú percekig nem tudott feltápászkodni. Ott térdelt a nyíregyházi NAV székház előtt, fojtott hangon panaszolta, hogy képtelen felállni, azonban az utca zaja hangosabb volt nála. Judit ősszel még a Dózsa György utca egy padján lakott, fura egy szerzetkét élt a köztudatban, mert régi, halálra ítélt könyvek között tengette az életét. Aztán a tél melegebb helyre költöztette, a hajléktalanellátás ugyanis működik, ha valaki valóban igénybe akarná venni. De Juditnak esze ágában sincs, hogy igénybe vegye. A tél azonban nem viccelt, a muszáj nagyobb úrnak bizonyult. A jóidő azonban újra a belvárosba szöktette.

Pedig nem született hajléktalannak. A papája, az egykori megyei főügyész elsírná magát, ha meglátná a kislányát. Sírna, mert Judit durván penetráns szagot áraszt, hetek óta nem mosdott és az összes vagyona egy banyamobil, valamint 3 sparos szatyor, amiben csak Isten tudja, mit tárol. A megyei főügyész pontosan tudná, hogy a mosdatlan embernél kevés orrfacsaróbb élőlény létezik. Sírna, mert Juditon kívül, még egy lányt nevelt, akikre vagyont, Dózsa György úti házat és más ingatlanokat és ingóságokat hagyott. Csak éppen Judit és a lánytestvére alól kicsúszott a világ. A házakat a „jóakaró” lakásmaffiózók elzálogosították, és a semmin túl, még adósságba is verték őket.

Juditot kérlelték a szakemberek, rimánkodtak neki, hogy a gondnokság lenne a legjobb számára, de ő kikérte magának, hogy vele így ne beszéljenek…

Két nappal ezelőtt elesett, megütötte a kezét, ami megdagadt és akkor alig tudott felállni. Jöttek-mentek az emberek talán azt hitték részeg, pedig csak érthetetlen módon a bokrok között akart átvágni és elcsúszott. Kicsúszott alóla a világ. Ki tudja hanyadszorra már.

Amikor elmentek mellette gondoljatok arra, hogy ilyen az élet, hogy a megyei főügyész rajongva szeretett lányai közül az egyik egy otthonban álmodik az apjáról, a másik meg az utcán, a csillagos ég alatt és arról álmodnak, hogy a polgári lakásukban apuska és édesanya szerető karjai között nem érheti őket semmi baj és sül a hús a tágas konyhában, ami az övék, csak az övék…

Egy négyéves forma kisfiúval kötött Matchbox-barátságot Dániel. A római katolikus székesegyház előtt, a szökőkútnál játszott J.-vel. A kisautók közös nyelvet teremtettek. Dániel ugyanis egyelőre a japán és az urdu egy dialektusát beszéli. Szerencsére J. fülének ez ismerősnek hangzott, mert két éve még neki is ebből volt felsőfokúja. A kisautók rövid időre tulajdoni lap másolat nélkül is gazdát cseréltek, és a törzslap és az eredetiségvizsgálat kérdése sem árnyékolta be a csereberét. Néztük a két kiscsávót. J. pókember-gesztusokkal kápráztatta el a nézőket, míg Dániel a Mancs-őrjáratra esküdött. Japó tájszólással. J. anyukájához fordultam és megkérdeztem, hány éves is a barátságos Spiderman.
- Non parlo una parola di ungherese! - jött a válasz és egyből rájöttem az olasz hölgy nem beszél magyarul.
- Do you speak English?
Váltottam át közös nyelvet keresve.
- Yes!

És onnan kezdve szentül hittem az anyuka olasz, az apuka magyar és a kiskrapek pedig mindkét nyelven profi. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor kiderült a "papa" is olasz. A házaspár ugyanis úgy döntött, örökbe fogadnak egy magyar kisfiút. Későn lettem apa, kicsit megkésve értettem meg, egy gyermek nevelése nem csupán feladat, szembenézés magunkkal, félelmeinkkel, tükörbenézés, önvizsgálat. Az édesanya számára torkig telt érzés a féltés kémiai nyelvével a kortizollal. Az apának meg örökös gittrágás, hogyan tudom majd megteremteni azt a gyereknek, amit én természetesnek vettem a szüleimtől, annak idején...
Szóval belém hasított az érzés; atyaég, mit vállal ez az olasz házaspár, amikor úgy döntenek, sajátjukként nevelnek majd fel egy magyar származású kisfiút!
Sok-sok nevelőszülő, fogadott gyermek apukája, anyukája mosolyog most rajtam. El sem tudom képzelni. Bele sem tudok gondolni, hogy mennyi próbálkozás, kísérlet, beültetés, varázslat, mágia, kémcső után dönt valaki úgy, gyermek nélkül nem teljes az életük. Lehet az embernek akváriuma, terráriuma, kutyája, macskája, papagája, de senki és semmi sem pótolja az érzést, amikor valaki, egy csepp lélek anyának, apának nevez egy felnőttet...
Szóval néztem az olaszokat, akiből áradt a szeretet, a tettvágy, a szülői ösztön és elérzékenyültem. Tessék végiggondolni, amikor egy gyerekről lemondanak, valaki, isten tudja ki nevelgeti, hogy talán jön valaki, aki örökbe kívánja fogadni... Örökbe! Sőt, jön egy házaspár, akik a tengerparton élnek és a csodás házukban nevelkedik majd a kis emberpalánta.
- Két ablak néz a kikötőre! - ízlelgetem a mondatokat és már-már viccesen odaszúrnám, J. mellett vigyenek minket is Toscanába! Telik az idő, lassan megyünk Dániel, könnyet ejt az újdonsült barátért és a kiskocsikért.
Hajnalka töri meg a sóhajtásaimat, mert csak arra tudok gondolni, milyen tisztaszívű emberekkel találkoztunk. Ezt érzed az ötvenedik felé ezt érzed...
- De milyen szerencsés ez a J.! - hűti az érzelmességemet Hajnalka. - Gondolj bele! Ez a fiú a tengerparton nő majd fel. Jó óvodába, iskolába jár majd! Isten tudja, mi lesz belőle. És hány gyerek marad itt, akinek nem jut ilyen osztályrész. Ez a gyerek szerencsés! Nem is tudja mennyire!
Igaza van - mondom magamban és nézem Dánielt a kiskocsiban. Elfáradt. Csak bámulja a világot. Az apja őt. Nemrég olvastam, hogy a Columbián és a Yale-en is 60 ezer dollár egy tanév, ha nincs ösztöndíjad. Azt hiszem reggel is mennem kell dolgozni!

Szeptemberben lesz tíz éve, hogy apám, aki az első Kispolskija óta rendszeres szervez apa-fia kirándulásokat Erdélybe csábított

- Arra megyünk, ahol még nem jártunk! – mondta és megnéztük a Bárcánfalvi kolostort, felmentünk a Lóhavasi-vízesésig, és végre megbámultuk a Kirlibabát, ahol nagyapám, apám édesapja határvadászként járt a második világháborúban. Elhagytuk a történelmi Erdély területét és a Békás-tó partján autózva értük el a mesés Békás-szorost, hogy ismét a „székelyek” ősi földjére lépjünk. Apám még levegőt is könnyebben vett, és az Orbán Balázstól tanult leírásokat felmondva vezette a kocsit. Gyergyószentmiklóson aludtunk egy nagyot, reggel ittunk egy kávét és Bucsinon keresztülhajtva Parajd felé vettük az irányt.

A Sóvidék ékszerdoboza vonzott bennünket és apámban élt a buzgalom, hogy Wieliczkának márpedig létezik párja Székelyföldön is! Sétáltunk egyet a bánya bejáratáig, aztán stílusosan Ikarus-busz vitt le bennünket a törpvilág mélyébe, ahol aztán kiderült, hogy a föld alatti sóbarlangban egy meseország lakozik. Ha ilyen az „alvilág”, akkor panaszra nem nyílink a szánk; székelykapu jelezte, hogy a föld alatti világ is a székelyek ősi jussa, az étteremben magyaros falatokat kínáltak, volt ott kolbász, sonka és ki tudja még hányféle finomság. Persze a mindig fiatalokat kalandpark és asztalitenisz asztalok csábították.

Nagyokat lélegeztünk és élveztük a büszke látványosság pezsgését, jótékony varázsát. Néhány kép is készült. Nem mondom, hogy az akkori technikával megsüvegelendő eredményt alkotva, de azért bizonyítékként szolgál.

Az elmúlt napok szörnyű esőzésről persze mindenki halott. Arról is, hogy a kisebb folyóvá duzzadt Korond-patak kilépett a medréből és elöntötte a csodabányát. Az utolsó civil látogató május 27-én, 20.15-kor hagyta el a bányát. Azóta csak a szomorúbbnál-szomorúbb hírek érkeznek, és hiába ajánlotta fel a magyar kormány a segítségét, hiába aktivizálta magát az RMDSZ, hogy a román vezetés is tegyen látogatást, és ha a mást nem is tud, legalább ígérjen: lesz parajdi feltamádás!

A gond ezzel csak az, hogy minden perc számít. A só a tiltás ellenélre oldódik a vízben és aki már járt Aknaszlatinán tudja, mi lehet a történet szomorú vége…

Persze az Isteni gondviselés, meg a hit, titkon reményt permetez az ott élőkre. Talán. Az Úrnak semmi sem lehetetlen. Ami a markolóknak, bányászoknak, építőmestereknek lehetetlen, neki csak egy mosoly…

Innen, Nyíregyházáról nézve csak a szomorú, keserű könnyeket látjuk. Remények pukkantak szét, mint buborékok. A vendéglátósok, a szállásadók már sóhajtozni sem tudnak, csak a párás szemüket törlik.

A természet adta, a természet veszi vissza.

Mellékzönge:

Persze olvasom, hogy a bolond, pénzalapú fakitermelés, a korrupcióval átitatott erdőirtás, az éjjel lekapcsolt fényszóróval közlekedő teherautók, akik a feketevágások „gyümölcsét” szállítják isten tudja hová, mind, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a komoly esők sebes folyóvá mérgesítsék a csörgedező patakot. Ennek feltárása azonban közös munka lesz: székelynek, románnak, svábnak, romának.