Kívülről figyelem a vért, amely az ereimben csörgedezik. Ez a vér követelte ki, hogy újságíró legyek, és ez a vér borította el az agytekervényeimet, hónapokra vízszintesbe kényszerítve.

Ez a vér tett újra meg újra gyermekké. A könnyek és a keservek keringőjére tanított meg ismét táncolni. Ez a vér nemcsak az enyém. Nagyapám sorsa és öröksége is ott csörgedezik benne. Ahogy kapatosan rütyőzik, énekel, sír, majd egy disznóvágás után csaknem belehal abba, hogy szereti az életet. Imádja, és tudja – vagy talán csak sejti –, hogy már nincs belőle sok hátra.

– Kutya ember vagyok! – mondja határozottan.

És nem a bor beszél belőle, hanem valami mélyről feltörő öntudat. Az a nyers, régi iskolákat megszégyenítő bölcsesség, amely egyszer csak aforizmává sűrűsödik.

– Nem ismertek engem. Csak láttok.

Valahol ezekből a mondatokból sarjad az én világom is. Cigányzenész nélkül Szabolcsban mulatni nem lehet: a Nem kell nékem a pogácsa Horváth Pistától a kezdet. Innen indul minden, és Holnap hajnalig tart, de azt már a Neoton énekli. Operettben íródott vallomások és habkönnyű slágerek között.

Lehetek akár mesterpedagógus is, végül úgyis belehalok egy könnyű nótába, mint nagyapám. Belefeledkezem a giccstűzijátékába, a lefejezett szerelmekbe, a bombasztikus hanggesztusokba, aztán jóízűen kinevetem a bennem élő szabolcsi parasztot.

– Mama! – szólok nagyanyám után. – Kellene egy kis élet...

A mama komolyan veszi a semmiből odavetett lázadást.

– Fiam! Ott a betétkönyv. Vegyél ki belőle egy öltözetre valót...

És hagyom, hogy Niceforo énekelje a Winner Takes It All-t. Mert csak attól lesz könnyes a szemem sarka.

Mekkora különbség lakik a pogrom és a program között. Néhány betű. Az egyiket az élettel szorozták, a másikról beszélni sem merek.

Nádasdy egyébként a téma legjobb reklámarca volt. Amikor arról kérdezték, minek vallja magát a nem bináris koordinátarendszerben, csak ennyit felelt:

– Én csak egy sima buzi vagyok.

Nevettünk. Mi, a többség. A heterotudat kényelmes fellegvárában. Nem a mondatán nevettem a legtöbbet, hanem azon a természetességen, ahogyan kimondta.

Az emberek mindig falakat építenek. Hol ember, hol eszme ellen, elkerítjük a világot, és rászólunk a gyerekre: „Ne nézz oda!” A falak azonban többnyire túlélik azt, amitől féltünk. Ami valóban jönni akar, azt nem állítják meg. Az eszmék pedig irthatatlan gyomnövények.

A falak mögött végül ugyanaz marad: a kétség. A rettegés. A kérdés, amelyet talán minden ember feltesz legalább egyszer az életben: el lehet engem fogadni?

Bennem mégsem az öröm szólal meg, hanem valami más. Inkább a kegyelem. Az a bizonyosság, hogy minden ember arcában ott van Krisztus arca. Akkor is, ha másként szeret. Akkor is, ha másként gondolkodik. Akkor is, ha nem értem.

Aztán elhallgatok.

Van bennem szégyen is. Hányan tudjuk egyáltalán, ki volt Nádasdy? Hogy nem csupán nyelvész volt, hanem olyan ember, aki egész életében tanított, hidakat épített és emberségre nevelt.

Távol Budapesttől a melegség felénk hőséget jelent. Azon mesterkedünk, hogy kibírjuk, nem hajbókolunk előtte. A gyermek a kőporcelánon csattog, az asszony készíti a reggelit, és reméljük, a gyerek továbbviszi az örökséget és az elfogadás nehézvizét.

És ha egyszer oda jutunk, csak ennyit szeretnék mondani:

Ne ítélj. Ne fentről mondd meg, mi történjen mások hálószobájában. Ne játssz embertelen bírót.

A világnak ma van vége. Végérvényesen. Megírta a közlöny.

Az emberek elmentek dolgozni, de senki nem ment haza. A gyerekekért nem mentek a szülők, a bölcsődések hiába várták anyát, apát, csak egy vaksötét estét kaptak. Az uránbányász mélyről jött fel. Zuhanyzott. Ahogy szokott. Aztán hiába várta a buszt. Nekivágott gyalog. A méhészekhez nem mentek haza a méhek. Árván, némán nagyokat reccsentek a kaptárak, ahogy az este hűvöse megszorongatta őket. Nem jött friss Túró Rudi a gyárból, és az irodisták egyszeriben elfelejtették, merre kell hazamenni.

Csak kevesen sejtették, hogy mindez azért alakult ki, mert a Magyar Közlönyt rosszul nyomtatták ki. Csupa téves törvény és rendelet vette át a hatalmat az országban.

– Ha hazamegyek, megkenek egy zsíros kenyeret, lilahagymát és Piros Aranyat teszek rá – gondolta a bányász menet közben.

De a közlöny kimondta, hogy a bányászok nem is vacsorázhatnak. Karcsúsítás miatt. A bányász erről semmit sem tudott. Hazavánszorogva, hótéhesen pontosan ezt is tette. Megkente a kenyeret vastagon, rászelte a lilahagymát, és rányomta a Piros Aranyat. A bányászt egyébként sem érdekelte a politika.

A vacsora nagyon.

Két nagy harapással eltüntette a zsíros kenyér felét, aztán még egyet kent magának. Közben az udvaron megnyikordult a kisajtó.

– Ki jön ide este? – merengett.

Kinézett az ablakon.

A postás állt a kerítésnél.

– Jó estét! – kiáltotta ki a bányász az ablakon.

A postás zavartan megvakarta a fejét a sötétben.

– De ezt nem is lehet.

– Mit nem lehet? – lépett ki a bányász a tornácra.

– A jó estétet kívánni. A mai naptól a „jó estét” helyett a „vonatkozó jogszabályok szerinti megfelelő napszakot kívánok” kifejezést kell használni.

– Az meg micsoda?

– Nem tudom. Nekem is csak mondták a főnökök. Azok mindent tudnak. Itt van benne.

A postás felmutatott egy vaskos füzetet. A borítóján ez állt:

MAGYAR KÖZLÖNY

A bányász vállat vont.

– Akkor jó estét.

– De mondom, hogy nem szabad! – sápadt el a postás. – Megbüntetnek. És tulajdonképpen én nem is jöhettem volna ide.

– Miért?

– A közlöny szerint a postai kézbesítők kizárólag páros házszámú ingatlanokra kézbesíthetnek.

A bányász a ház falára nézett. Bár kókadozva, de ott díszelgett a 47-es szám.

– És?

– És idehoztam ezt. Mert ezt ki kellett hoznom.

A postás remegő kézzel átnyújtott egy másik, még friss füzetet.

A borítón ez állt: MAGYAR KÖZLÖNY – KÜLÖNLEGES HELYREIGAZÍTÁS

– Na, mi van benne? – kérdezte a bányász.

– Kiderült, hogy az előző közlönyt rosszul nyomtatták ki – suttogta a postás. – Azért van ez a mai kalamajka. Azért nem mentek haza az emberek, és a rendelet szerint magának sem szabadna vacsoráznia.

– Miért?

– Karcsúsítás miatt.

– Értem – mondta a bányász, és bekapott egy falat hagymát.

Aztán belelapozott a füzetbe. Az első oldalon egyetlen mondat állt:

„A korábban megjelent Magyar Közlöny téves tartalmú intézkedései hatályon kívül helyeztetnek. A mindenkori valóság haladéktalanul, visszamenőleges hatállyal az eredeti, rendelet előtti állapotába visszaállítandó.”

– Na, akkor minden rendben – rágott egyet a bányász.

– Nem egészen – felelte a postás.

– Miért?

– Mert a helyreigazítás is hibás.

Lapozott egyet. Ott már ez szerepelt apró betűvel:

„A valóság az eredeti állapotába visszaállítandó, kivéve azokat a dolgokat és hivatali eljárásokat, amelyeket időközben vagy véletlenszerűen megszoktak az állampolgárok.”

A bányász sokáig bámulta a szöveget.

– És mely dolgokat szokták meg az állampolgárok öt perc alatt? Én a bányában voltam, nem szoktam meg semmit.

– Nem tudni. Senki sem tudja.

Abban a pillanatban furcsa zümmögés hallatszott.

Hazajöttek a méhek.

Sötét volt, rég aludniuk kellett volna, de most mégis repültek. Tanácstalanul, ijedten köröztek a házak felett. Nem találták a sötétben az apró kaptárakat, mert a közlöny szerint már nem ott volt a helyük.

A postás sóhajtott.

– Azt hiszem, elkéstünk.

– Miről?

– A világ végéről. Itt marad a nyakunkon ez a félrenyomtatott katyvasz.

A bányász elmosolyodott.

– Maga nem kér egy zsíros kenyeret? Éhesnek tűnik...

– Nem – válaszolta a postás, és nagyot nyelve továbbtekert a páros számú házak felé.

A bányász jóízűen falta a kenyeret, és nézte a kezében lévő füzetet. Aztán lassan összehajtotta. Kinyitotta a sparhelt ajtaját, bedobta a papírt a parázsra, és rácsukta az ajtót. A habkönnyű papír egy pillanat alatt lángra kapott. Odabent megsemmisült az utolsó bekezdés, az utolsó pont és az utolsó hivatali pecsét is. Aztán megjött a busz. Az, amelyik haza szokta hozni. Tele volt fáradt felnőttekkel. A méhek a verandán éjszakáztak. Bíztak a holnap reggelben.

Reggelre a nyomdában újabb rendelet készült, immár hibátlanul:

A nyomdászok szégyelljék el magukat, legalább öt percig.

Nem tudott írni. Az összes szó elmászott előle. Félős pókok. A szavak szétgurulnak. Kígyófészek ez, amit megzavarva sziszegve rebbennek szét a csúszómászók.

Itt ül egyetlen komolyan vehető gondolat nélkül. Tételt húzott, a tanár várta, hogy mondjon valamit. Ül, forgatja az ujjai között az összesodort papírfecnit. A tanár rosszallóan nézte az ideges ujjakat. Dermedt másodpercek, szétfagyott agysejtek.

Téli nap. A varjak már kirepültek a városból. Csak az üresség maradt. Egy ágról dér hull az aszfaltra. Nincs hangja. Csak belül tört össze egy kristálypohár.

Meg kellene írni az életét. Hogy négyütemű Trabantban is lehet boldog lenni. Miközben az egyik lány azt mondta:

– Én ilyen autóba be nem ülök!

A fruska nem okos, de szép. És akkor ott fáj neki, hogy a szép arc lefitymálja. Pedig Trabanton szállni élvezet. Főleg, ha négy ütem püffen.

Szív. Sűrít. Bent tart. Kipufog.

Fehérmájú lányok jöttek és kinevették a benne lakó költőt, meg a nyamvadt hadvezért. A nyírségi Periklész koravén. A lelke borostás. A lelke őszül.

Szavak nélkül maradni egy férfinak botrány.

Egy westernfilmben lehet csak úgy hódítani. A szél fúj, az ajtó nyikorog. A férfi a semmibe néz. Aztán a kamera kinyit. Már nem csupán a szeme látszik, hanem az arc, a test, a revolver felett lebegő kéz.

Lőni kellene.

Valakire.

A lánynak bizonyítani, hogy ő lő a legjobban. Trabantból is.

A Homokkerti házak szépek, nagyok. Ő a vasúton túlról álmodja ide magát. Szép házak és szép lányok közé.

Most kellene valami nagyot mondani.

„Leszek én iskolaigazgató. Vagy mit tudom én, tanfelügyelő. Leszek én szociális hatalom.”

Tessék elhinni.

A lány közben a szobájában meztelenre vetkőzik. Még várja. Nem sokáig. Jön más a helyére. Az apósjelölt sok füstölttel főzi a lecsót. Ő pedig arról papol, hogy az 1,1-es VW-motor egy álom.

Szavak nélkül marad.

A következő harminc évre.

Már este úgy érezte, hogy képes úrrá lenni a gondolatain. Nem több ez annál, mint amikor neki kellett „becsinálnia” a tyúkokat. Ezek a jószágok amúgy is beülnek maguktól. Csak vigyázni kell rájuk, mert jöhet görény, menetke, vagy valami bolond kutya.

Láttunk korábban ilyet: megpocsékolt tyúkólat. Játékként szétszedett véres cafatokat, lekonyult nyakú kakast és a pusztítást követő némaság szörnyű lenyomatát. A büszke, tarajos ernyedt testét...

De a szemerkélő esőben eldöntötte, hogy ma úrrá lesz a félelmein. Betereli őket, és bezárja. Persze szereti is ezeket a tyúkszaros félelmeket, mert ezek is az övéi, a sajátjai, és bármilyen aprók, nélkülük még elhinné, hogy az ember az úr.

Pedig az ember csak akkor úr, ha gyógyszer nélkül alszik el. Ha nem küzdenek benne véres, iszamos csatákat a gondolatok. A kétségek.

Úgy aludt el, hogy a test és a szellem nagykoalíciót kötött. Aztán hajnalban megébredt, hogy a fene nagy nyugalom ellenére nem mosott fogat.

Májusban már könnyen ugrik ki az ágyból a virradat. A hajnal ilyenkor a legbeszédesebb: a világ összes madara fecseg, pletykál, mondja a magáét, mintha választás előtt lennének.

A harmat játszik a fű élén, mint gyermek, aki a kifent kést a hüvelykujjával próbálgatja. Van ebben valami erotikus: ahogy a fű felfogja az ég áldását. Egy kenyeresautó fordul be az utcába, a tó, a Bujtos rezzenéstelen, még alszik. Alszik benne a ponty, még nem éhes a falánk harcsa.

A hűvös reggelben magára húzza a takarót a Jóisten. Még van idő. Még kap néhány percet a rikácsoló óra. Még a kórházban sem keltik fel a betegeket a műszakváltással.

A távolban egy büszke nyár súlyos lombjai ernyedten bólogatnak.

– Még alszol? – teszi fel a buta kérdést egy neveletlen, izgága veréb, a fa pedig némán biccentve válaszol.

Az élet hajnalban kezd nőni, mint férfiban az ágaskodó vágy.

„Ma minden jobb lesz! Még én is...” – azzal másik oldalára fordul, még álmodni egy picit.

A szomszédunkban Irénke néni lakott. Nagymamám testvére. A kertjükben egy hatalmas, ősöreg diófa karcolta az ég alját. Állítólag még a dédnagyapám ültette. A kert legvégében pedig néhány málnabokor kínálta gyümölcseit nyáron.

Akkor még voltak esők. Nagy, fergeteges esők. Tavasszal nem volt ritka, hogy napokig esett. Még gimnazistaként is emlékszem olyan májusra, amikor nem tudott megszáradni a kötélre rakott ruha. Júniusban meg, ha Medárd napján megdörrent az ég, akkor biztosak lehettünk benne, hogy 40 napig be-beköszönnek a kövér esőfelhők, és bugyborékoló, nagyszemű cseppekkel áztatják a Dél-Nyírség simogatni való lankáit.

Az öreg erdész, Domjánék háza felé sekély tó ringatózott, ott, arra, ahol most a Coloplast parkolója található. Körötte fák, zöldebb, dúsabb, vadonszerű vegetáció. Egyszer néhány napig még egy mocsári teknőst is hazavittem innen, és apám unszolására, hogy mégsem a pince az őshonos élőhelye, nagy szívfájdalmak közepette visszavittük a tóhoz...

Szóval a nagy diófa alatt tavasszal és ősszel apró, fekete-fehér csíkos házban lakó, meg nagy, méretes éti csigák jelentek meg, mi pedig pulyaként néztük ezeket a nyálkás, félénk jószágokat, amelyek ki-be tudják húzgálni a csápon lógó, pici szemüket.

Ez jutott eszembe azután, hogy egy apróbb éti csiga csigalassan vándorolt a járdán, a László úti SPAR közelében. Az eső megtette a hatását, a csiga felébredt, és élvezni kezdte a nedves talajt. Bámultam, és egyszeriben gyermek lettem.

Azt mondják, másfél évszázada nem látott ilyen aszályt Európa. Több mint valószínű, az emberi felelőtlenség, telhetetlenség, esztelenség miatt.

Egy, csak egyetlen csiga mutatóba. Lehet, hogy a fiam már csak a mesékből ismeri majd ezt a különös élőlényt?