Már este úgy érezte, hogy képes úrrá lenni a gondolatain. Nem több ez annál, mint amikor neki kellett „becsinálnia” a tyúkokat. Ezek a jószágok amúgy is beülnek maguktól. Csak vigyázni kell rájuk, mert jöhet görény, menetke, vagy valami bolond kutya.
Láttunk korábban ilyet: megpocsékolt tyúkólat. Játékként szétszedett véres cafatokat, lekonyult nyakú kakast és a pusztítást követő némaság szörnyű lenyomatát. A büszke, tarajos ernyedt testét...
De a szemerkélő esőben eldöntötte, hogy ma úrrá lesz a félelmein. Betereli őket, és bezárja. Persze szereti is ezeket a tyúkszaros félelmeket, mert ezek is az övéi, a sajátjai, és bármilyen aprók, nélkülük még elhinné, hogy az ember az úr.
Pedig az ember csak akkor úr, ha gyógyszer nélkül alszik el. Ha nem küzdenek benne véres, iszamos csatákat a gondolatok. A kétségek.
Úgy aludt el, hogy a test és a szellem nagykoalíciót kötött. Aztán hajnalban megébredt, hogy a fene nagy nyugalom ellenére nem mosott fogat.
Májusban már könnyen ugrik ki az ágyból a virradat. A hajnal ilyenkor a legbeszédesebb: a világ összes madara fecseg, pletykál, mondja a magáét, mintha választás előtt lennének.
A harmat játszik a fű élén, mint gyermek, aki a kifent kést a hüvelykujjával próbálgatja. Van ebben valami erotikus: ahogy a fű felfogja az ég áldását. Egy kenyeresautó fordul be az utcába, a tó, a Bujtos rezzenéstelen, még alszik. Alszik benne a ponty, még nem éhes a falánk harcsa.
A hűvös reggelben magára húzza a takarót a Jóisten. Még van idő. Még kap néhány percet a rikácsoló óra. Még a kórházban sem keltik fel a betegeket a műszakváltással.
A távolban egy büszke nyár súlyos lombjai ernyedten bólogatnak.
– Még alszol? – teszi fel a buta kérdést egy neveletlen, izgága veréb, a fa pedig némán biccentve válaszol.
Az élet hajnalban kezd nőni, mint férfiban az ágaskodó vágy.
„Ma minden jobb lesz! Még én is...” – azzal másik oldalára fordul, még álmodni egy picit.
A szomszédunkban Irénke néni lakott. Nagymamám testvére. A kertjükben egy hatalmas, ősöreg diófa karcolta az ég alját. Állítólag még a dédnagyapám ültette. A kert legvégében pedig néhány málnabokor kínálta gyümölcseit nyáron.
Akkor még voltak esők. Nagy, fergeteges esők. Tavasszal nem volt ritka, hogy napokig esett. Még gimnazistaként is emlékszem olyan májusra, amikor nem tudott megszáradni a kötélre rakott ruha. Júniusban meg, ha Medárd napján megdörrent az ég, akkor biztosak lehettünk benne, hogy 40 napig be-beköszönnek a kövér esőfelhők, és bugyborékoló, nagyszemű cseppekkel áztatják a Dél-Nyírség simogatni való lankáit.
Az öreg erdész, Domjánék háza felé sekély tó ringatózott, ott, arra, ahol most a Coloplast parkolója található. Körötte fák, zöldebb, dúsabb, vadonszerű vegetáció. Egyszer néhány napig még egy mocsári teknőst is hazavittem innen, és apám unszolására, hogy mégsem a pince az őshonos élőhelye, nagy szívfájdalmak közepette visszavittük a tóhoz...
Szóval a nagy diófa alatt tavasszal és ősszel apró, fekete-fehér csíkos házban lakó, meg nagy, méretes éti csigák jelentek meg, mi pedig pulyaként néztük ezeket a nyálkás, félénk jószágokat, amelyek ki-be tudják húzgálni a csápon lógó, pici szemüket.
Ez jutott eszembe azután, hogy egy apróbb éti csiga csigalassan vándorolt a járdán, a László úti SPAR közelében. Az eső megtette a hatását, a csiga felébredt, és élvezni kezdte a nedves talajt. Bámultam, és egyszeriben gyermek lettem.
Azt mondják, másfél évszázada nem látott ilyen aszályt Európa. Több mint valószínű, az emberi felelőtlenség, telhetetlenség, esztelenség miatt.
Egy, csak egyetlen csiga mutatóba. Lehet, hogy a fiam már csak a mesékből ismeri majd ezt a különös élőlényt?
Ülök az erkélyajtóban, és úgy érzem magam, mint amikor Bishopnak az embertelen szélben, viharban kellett letennie az űrhajót. A cseppek dacosan a szemembe csapódnak, apró bombák ezek. A szél kíméletlenül ordít a fákkal, és aki képtelen földig hajolni, töri, szaggatja az ágait. Ömlik a víz, a csatorna nyög, bugyborékol, mint a vízbe esett, úszni nem tudó felnőtt. Esik, szakad, kiereszti dézsáit az Isten, és elégedetten bólogat: kérjetek, és adatik.
Kértük, rimánkodtunk érte, és most villámlik, csörög, dörren, koppan, kalapál. Aztán se szó, se beszéd, továbbáll az égszakadás, mint egy sértődött szerető, és halk zizzenések, csöpögések veszik át az éjjeli műszakot.
Az arcom nedves. Édes az ég leve. Egy vadrózsa erőtől duzzadó levele ma éjjel a rózsabimbó felé kúszik.
„Április 12-e után megszűntek a celebhírek. Mindenki az internetet leste, falta a híreket, vélt, vallott, remélt, ítélt és szentül hitt önmagának. Ebben a processziós tudatállapotban született a következő vers. Hetven éve történt az eredeti sztori — vagy megtörténhetett így is.”
Amíg aprószentként éled az életed, nem is igazán érted az „anyák napja” jelentését. Akinek van édesanyja, akinek megadatik ez a természetesnek tűnő luxus, az tudja: van kihez bújni, van kitől enni kérni, van, aki segít orrsziporszívózni a nózid, van kivel játszani, fürödni, van, akinek el lehet bújni a szoknyája mögé, akinek lehetsz apródja, hőse és félős katonája.
Anya egyszerűen csak van. Ott van, jelen van. Minden körülmények között. Esőben, jégesőben. Lehet nála sírni, nevetni, kacagni, lehet vele ellenkezni, dacolni, és végül kiönteni neki a szíved. Anya akkor is anya, ha három vagy éppen negyvenhárom éves vagy – ha szerencséd van.
Aztán később rádöbbensz, hogy van egy „öreganyád”, egy idősebb mama, egy nagymama, esetleg még jelen van a dédi is, akinek megeshet, hogy már te vagy a sokadik dédunokája. Talán se szeri, se száma az unokáknak, dédunokáknak, de ő mégis számon tart, mert egy láthatatlan kötelék hozzá ragaszt: a vér emlékezik, felismer és büszke.
Aztán egyszer csak – meglehet – gyermeked születik, és akkor egy „idegenből szerzett” új anyával bővül a listád. Ő lehet a szerelmed, a társad, a partnered, de akár a haragosod is, ha nincs szerencséd. Mégis tisztelheted benne a nőiesség valódi, kézzelfogható megtestesülését: a törékenyebb – bár nem mindig törékeny – emberformát, a gyermeket foganni, kihordani, szülni, emlőjével táplálni képes csodát: az anyát.
Ülök bamba férfiként, akinek az egyik kromoszómája üres, és az anyákról elmélkedem. Pedig csak annyit kellene írni: mindent, ami szelíd, ami kedves, ami óvni, védeni képes, az anyáktól kaptam. Minden jámborságot, minden dallamot, éneket, verset, minden finomságot, szépséget, minden örömkönnyet, minden álmot tőlük.
Anya csak egy van. Aztán rájössz: egyetlen, aki téged szült. Épp ezért lelki szemeinkkel nézzünk körbe a világban: anya szülte a legkedvesebb rokonodat, a legjobb barátodat is. Összeköt bennünket valami hasonló csoda, valami ilyesmit ünneplünk anyák napján.
Hát a Jóisten éltesse őket szerte a világon! Gondoljunk csak bele: még a genetikusok is azt mondják, minden ma élő ember visszavezethető egyetlen mitokondriális Évához. Talán ezt kellene megérteni, és akkor kihullana a férfiak kezéből a fegyver, okosabb lenne minden politikai kampány, és végre belátnánk: mindenkinek ugyanazt az utat kell bejárnia. Megszületni, nőni, élni, majd elhullani, mint a virág.
De addig még számos anyák napján köszönthetjük a világ legnagyobb szuperhőseit: az édesanyákat!
Nyíregyházán sokáig beszéltek Bencs Kálmán polgármesterről. A hivatalos iratokban nagy tettvágyú emberként maradt fenn, aki gyakran Debrecenhez mérte a nyírségi fővárost. A városháza folyosóin azonban másféle történetek is keringtek róla: azt mondták, szerette a pénzt és a jó életet. De hát melyik ember nem szereti?
Az ilyen beszédekből születnek a legendák.
Bencs Kálmán körül már életében is akadt belőlük bőven. A következő rövid nyíregyházi történet is egy ilyen legenda, amelyet a város emlékezete őrzött meg.
Én csak annyit tettem, hogy egy kis életet leheltem bele.
Fogadják szeretettel!
– A Búza téri piacon szeretnék árulni, kegyelmes uram… – mondta halovány hangon a férfi.
Maszatos képpel, koszos ingben, toldozott-foldozott nadrágban állt a két emeletes, terebélyes hivatal folyosóján. A lábán egy ezeréves, rossz cipő. A kezét tördelte. A hivatalszolga finnyásan mérte végig.
– Itt várjon! – vakkantotta, majd elindult egy tisztviselő felé.
Amikor megállt előtte, kihúzta magát. A tisztviselő éppen a maga szép, cirkalmas betűit gyakorolta egy nagy füzetben, amelyekkel – ha igaz – a város ügyeit szokták intézni.
A hivatalszolga bátortalanul köhintett. A tisztviselő fel sem nézett.
Kis idő múlva csak ennyit mondott:
– Kértem, hogy ne zavarjanak. Ugye?
A rövid kérdés úgy koppant a hivatalszolga homlokán, mint egy jól irányzott koki.
– Igen, igen, méltóságos úr, de itt ez a szerencsétlen árulni szeretne a piacon. Ahhoz meg piaci engedély kellene neki…
A tisztviselő darálta a szavakat.
– Na, hadd várjon! Még nem végeztem.
Szavai hidegen, szárazon csattantak.
A férfi várt. Egyik lábáról a másikra ácsorogva. Most a türelem teremti meg az engedélyt. Ő meg árulni akart. Ahhoz pedig engedély kell. Nélküle hazazavarják.
Egy jó órát váratták. Örökkévalóságnak tűnt. A férfi végül a falnak támaszkodott, mert a rossz cipő szorította a lábát.
A folyosón fényezett, boxolt csizmák meg finom cipellők kopogtak, az ajtók csendesen nyíltak és záródtak, a hivatali emberek fontoskodva siettek el mellette. Egy sem kérdezte, mit akar. Legfeljebb végigmérték és felhúzták a szemöldöküket.
Végül a tisztviselő kelletlenül intett.
– Jöjjenek!
A hivatalszolga odakísérte az íróasztalhoz.
– Mi tetszik? – kérdezte fel sem nézve az iratokból.
A férfi belepirulva kezdte:
– Adjon Isten jó napot, méltóságos uram. Azzal a kéréssel járulok Méltóságod elé, hogy méltóztassék engem felvenni a Búza téri piacon árusítók lajstromába. Piaci engedélyért folyamodnék, méltóságos uram.
A kackiás bajszú méltóságos végignézett az ágról szakadt, piros képű férfin.
„Harminc vagy negyven, csak az Isten tudja, ezek a parasztok mind egyformák…” – gondolta. „Barna bajsza jól nyírott, de ez a ruházat… micsoda vircsaft!”
A tisztviselő megszokta, hogy ilyenkor hoznak neki valamit: tyúkot, tojást, bort, gyümölcsöt. Apró ajándékot. Ez meg itt áll üres kézzel.
– Az pénzbe kerül – köpte ki a szavakat.
– De úgy tudtam, méltóságos uram, hogy most éppen nem kell, mert a városgyűlés az ilyen szegényeknek elengedi a summát…
– Engem akar kioktatni? – szorította össze a fogát a tisztviselő.
– Méltóságos uram… – szipogta a férfi. – Dehogy. Csak azt hallottam…
– Ne akarja jobban tudni! Mondja a nevét!
Mondta.
A tisztviselő egy fecnire írta.
– Várja meg a végzést. Ha bejegyeztem, megkapja – sziszegte.
Két órát várt.
Aztán a hivatalszolga egyszer csak odaadta neki a hivatalos levelet: árulhat a piacon.
Másnap
– Méltóságos úr! Méltóságos úr! A tekintetes polgármester úr hívatja! – dadogta izgatottan a hivatalszolga.
A méltóságos sietve szedte a lábát. A polgármester szobája előtt azonban megváratták.
Végül szóltak.
Bemehet.
A polgármester fel sem nézett. A Nyírvidéket olvasta.
Kis idő múlva megszólalt.
– Panasz érte a hivatalt.
A falióra vészesen ütötte a tíz órát.
– Panasz. És én nem állhatom a panaszt. Tudja-e, mi a panasz?
– Tekintetes polgármester úr… hát én el sem tudom képzelni… – hebegte a tisztviselő. Az ingnyakát babrálta. Az utóbbi időben hízott, és most nehezen kapott levegőt.
– Feleslegesen várakoztatják és megbélyegzik a polgárokat. Pökhendiek – mondta a polgármester, mint egy felbőszült bíró.
– Ilyen kérem nálunk lehetetlen! – mondta elcsukló hangon a tisztviselő.
– Nem-e?
A polgármester az asztalra vetette az újságot.
– Akkor Suhajda Tibort miért várakoztatták órák hosszat? Miért mondták neki, hogy két eladó tökért nem érdemes ott szobroznia? Miért nevettek rajta?
– Kérem szépen… ilyen nem történt… – csuklott el a tisztviselő hangja.
– És azt is tagadja, hogy pénzt szedtek tőle a piaci engedélyért? – csattant fel a polgármester. – Attól az embertől, akinek még rendes cipő sem jut a lábára! Amikor a városi határozat világosan kimondja, hogy az ilyen szegény árusokat fel kell venni a lajstromba, és a díjat el kell engedni!
– Jegyezze meg jól – folytatta a polgármester –, a városháza nem azért áll, hogy a szegény embert megalázzák benne, hanem hogy igazságot kapjon!
A tisztviselő nyelt egyet.
– Azt mondja, nem így volt?
A polgármester odament a szekrényhez. Kinyitotta. Kivett belőle egy koszos inget. Aztán egy kucsmát. Végül egy foltozott nadrágot. A tisztviselő nézte. Előbb csak nézte. Aztán egyszerre minden világos lett előtte. Arca fehér lett, mint a hivatal frissen meszelt fala.
– Máskor legyen alázatos és emberséges! Ha azt hiszi, kicsapatom, téved. De jól jegyezze meg: innentől bármikor, de bármikor szembe kerülhetünk egymással.
– Távozhat!
Szavai karcolták a lelket. A hangos beszéd kihallatszott a polgármesteri szobából. Kint a vékony, langaléta titkár fel sem nézett, meghúzta magát.
Bencs Kálmán polgármester lassan visszatette a szekrénybe a koszos inget, a kucsmát és a foltozott nadrágot. Egy pillanatra még végignézett rajtuk.
„A ruhában lakik a méltóság, nem az emberben…” – gondolta. Pedig tegnap még mindenki átnézett rajta.
Teiresziasz, a jós ifjúként szétválasztott két szerelmeskedő kígyót, és ezért hét évig nőként kellett élnie. Egy másik történet szerint Zeusz ajándékozta meg azzal a tudással, milyen nőnek lenni. Teljesítette a kérését. Képzeljük el: egy ember, aki tudja, mit érez egy férfi, és mit érez egy nő. Belelát a mindenség két arcába
Ez jutott eszembe 2023 márciusáról.
Akkor még tolószékhez kötve éltem, a korábbi életemtől fényévekre. Hét előtt felébresztettek, felöltöztettek, és kitoltak reggelizni. Egyik reggel Balogh Mariann, a mosolygós, irgalmas szakember hozott egy furcsa tárgyat: egy szögekkel sűrűn teleszúrt, fából készült alkalmatosságot.
– Meg kell tanulnod ezt is használni – mondta.
A zsemlét rászúrta a mini fakírágyra, majd fél kézzel kettészelte. Két vékony szelet párizsit tett bele, aztán egy gyakorlott mozdulattal leszedte a rögzített zsemlét az apró szögregimentről.
– Nincs esély, hogy visszakapjam a karomat? – kérdeztem könnyek között.
A hűvös folyosón mintha jeges félelem ült volna a nyakamon.
Mariann szelíden válaszolt:
– Azt csak a Jóisten tudja. De neked mindenre fel kell készülnöd. Mindent meg kell tanulnod.
– Én vissza fogom kapni a karomat… – mondtam a könnytől párás tekintettel. Nem hittem igazán a csodában. De kimondtam.
A közhelyszótár szerint minden csoda három napig tart.
Az enyém már három éve.
Három éve ilyenkor már a jobb kezemmel ettem a levest és a másodikat.
Éjszakánként, amikor néha felébredek, megfogom a két kezemet, és összekulcsolom. Még ma sem tudom egészen a helyére tenni ezt a csodát. Még ma sem tudok eléggé hálás lenni érte.
Ahogy telnek a napok, érzem: az ember egy kicsit mindig összekoszolódik. És másként látom a világot azóta, hogy magam mögött hagytam az irgalmatlan tolószéket.
Hónapokig néztem azt a zsemlerögzítő alkalmatosságot. Memento moriként az ablakban pihent. Emlékeztető volt: milyen törékeny az ember. És arra is, hogy nemcsak az számít, mit teszünk – az is, mit gondolunk.
Mert fél kar, fél láb, fél oldal nélkül is volt, hogy szebbet gondoltam, szebbet álmodtam a világról, mint most, amikor új életet kaptam.
De amikor leszáll az éj, és a tárgyak – sőt a gondolatok is – elvesztik a sarkukat és az élüket, akkor olyan jövőt teremtek magamban, amilyet érdemes lenne a valóságban is megteremteni.
És él bennem a vágy, hogy minden embernek elmondjam: addig csináljátok jól, amíg lehet.
Teiresziasz férfiként beleláthatott a nők világába.
Nekem megadatott, hogy a fogyatékkal élők világába lássak bele.
Más ember lettem. És tudom, hogy azon túl, hogy a magam életének új perspektívát adjak, az a feladatom, hogy segítsek azoknak, akik most szeretnének újra fogni, megragadni az életet, felállni, új életet teremteni. Még akkor is, ha most csak gondolatokkal vagyok képes segíteni.
És még így sem könnyű. Sokszor félek, sokszor érzem elveszettnek, másodrendűnek magam. Tanulni kell és írni – tenné hozzá Bodnár tanár úr, néhai magyartanárom. Folyton.
De ha egy tolószékből vissza lehet jutni az életbe, akkor a reményhez vezető út mindig létezik.
Én már jártam rajta.
Teiresziasz, a jós ifjúként szétválasztott két szerelmeskedő kígyót, és ezért hét évig nőként kellett élnie. Egy másik történet szerint Zeusz ajándékozta meg azzal a tudással, milyen nőnek lenni. Teljesítette a kérését. Képzeljük el: egy ember, aki tudja, mit érez egy férfi, és mit érez egy nő. Belelát a mindenség két arcába.
Ez jutott eszembe 2023 márciusáról.
Akkor még tolószékhez kötve éltem, a korábbi életemtől fényévekre. Hét előtt felébresztettek, felöltöztettek, és kitoltak reggelizni. Egyik reggel Balogh Mariann, a mosolygós, irgalmas szakember hozott egy furcsa tárgyat: egy szögekkel sűrűn teleszúrt, fából készült alkalmatosságot.
– Meg kell tanulnod ezt is használni – mondta.
A zsemlét rászúrta a mini fakírágyra, majd fél kézzel kettészelte. Két vékony szelet párizsit tett bele, aztán egy gyakorlott mozdulattal leszedte a rögzített zsemlét az apró szögregimentről.
– Nincs esély, hogy visszakapjam a karomat? – kérdeztem könnyek között.
A hűvös folyosón mintha jeges félelem ült volna a nyakamon.
Mariann szelíden válaszolt:
– Azt csak a Jóisten tudja. De neked mindenre fel kell készülnöd. Mindent meg kell tanulnod.
– Én vissza fogom kapni a karomat… – mondtam a könnytől párás tekintettel. Nem hittem igazán a csodában. De kimondtam.
A közhelyszótár szerint minden csoda három napig tart.
Az enyém már három éve.
Három éve ilyenkor már a jobb kezemmel ettem a levest és a másodikat.
Éjszakánként, amikor néha felébredek, megfogom a két kezemet, és összekulcsolom. Még ma sem tudom egészen a helyére tenni ezt a csodát. Még ma sem tudok eléggé hálás lenni érte.
Ahogy telnek a napok, érzem: az ember egy kicsit mindig összekoszolódik. És másként látom a világot azóta, hogy magam mögött hagytam az irgalmatlan tolószéket.
Hónapokig néztem azt a zsemlerögzítő alkalmatosságot. Memento moriként az ablakban pihent. Emlékeztető volt: milyen törékeny az ember. És arra is, hogy nemcsak az számít, mit teszünk – az is, mit gondolunk.
Mert fél kar, fél láb, fél oldal nélkül is volt, hogy szebbet gondoltam, szebbet álmodtam a világról, mint most, amikor új életet kaptam.
De amikor leszáll az éj, és a tárgyak – sőt a gondolatok is – elvesztik a sarkukat és az élüket, akkor olyan jövőt teremtek magamban, amilyet érdemes lenne a valóságban is megteremteni.
És él bennem a vágy, hogy minden embernek elmondjam: addig csináljátok jól, amíg lehet.
Teiresziasz férfiként beleláthatott a nők világába.
Nekem megadatott, hogy a fogyatékkal élők világába lássak bele.
Más ember lettem. És tudom, hogy azon túl, hogy a magam életének új perspektívát adjak, az a feladatom, hogy segítsek azoknak, akik most szeretnének újra fogni, megragadni az életet, felállni, új életet teremteni. Még akkor is, ha most csak gondolatokkal vagyok képes segíteni.
És még így sem könnyű. Sokszor félek, sokszor érzem elveszettnek, másodrendűnek magam. Tanulni kell és írni – tenné hozzá Bodnár tanár úr, néhai magyartanárom. Folyton.
De ha egy tolószékből vissza lehet jutni az életbe, akkor a reményhez vezető út mindig létezik.
Apám csak mondogatja, hogy öntözi a tormát. – Csak annyit, hogy legyen belőle egy kis töltikére való.
Ebben a cudar aszályban a dél-nyírségi homokot úgy fújja a szél, hogy recseg a fogad alatt. A szüleim öntöznek: az utolsó cseppig összegyűjtik azt a semmi kis csapadékot, a többit pedig a kerti kút szolgáltatja. Eszembe jut nagymamámék apagyi háza, a mindig hideg kúttal, amelyben nyáron lehűlt a sör, meg a dinnye is. Talán abban sincs már víz, mélyebbre költözött. Pedig arrafelé barna a föld, nem a bátori sivó homok.
A torma egykedvűen hozza a hajtásokat, töprengés nélkül, zsigerből, ösztönből. Édesanyám tép néhány sóskát, közben gyöngéden végigsimít a tormaleveleken. Aztán egyenként hegyesre tölti a töltikéket. Őszinte zöldek a töltikék: bennük van az áprilisi bolond időjárás haragja és feloldozása. Bennük a világbéke, a mesés, savanykás íz, amely gyökerében halmozza fel a növény őserejét. Harminchárom gyermekujjnyi finomságot küld édesapámmal, nagy büszkén.
– Óvatosan főzd, tedd alájuk az apróra vágottat, meg a sóskát – mondja a telefonba. – Ha félig főtt, öntsd rá a paradicsomot!
Apám katonásan rótt számai a címkén jelzik: az élénkpiros lé tavalyi.
Az ízek azonban ideiek. Nyugtatják a gyomrot, az idegeket. Miután megkóstolom, elálmosodom. Édesanya töltikéje könnyű álmot ígér. Talán némi esőt is a földekre.
Az egyik Nyírbátor csendőrbiztosa volt. Asztalos Sándornak hívták. Ferenc József idején állt a korabeli rendőrség szolgálatba, később a Horthy-rendszerben nevezték ki csendőrbiztosnak. Szigorú, de következetes emberként ismerték.
Kunszabó Ferenc a Bátor című könyvében azt írja róla: szeretett elébe menni a dolgoknak. Figyelmeztette az akkor még illegalitásban működő kommunistákat: szervezkedni lehet, de rendbontást nem tűri meg.
1936-ban ment nyugdíjba. Még a vészkorszak előtt.
A síremlékét a Rákosi-rendszerben összetörték. A földi maradványai ma jelöletlenül, szétszórva fekszenek a nyírbátori temetőben.
Ő volt a dédnagyapám.
Az a férfi, aki korán elveszítette a feleségét, de a gyermekeit szeretetben, istenfélő emberekké nevelte.
Az egyik lánya – a nagymamám – az utcabeliek szerint inkább egy angyalra hasonlított. Sokáig munkát sem kaphatott. Később is csak takarítónőként dolgozhatott, pedig az iskolái és a tudása alapján sokkal többre lett volna képes.
A másik ember Pintye János volt. Büszke, jómódú termény- és takarmány-nagykereskedő. Bőkezű támogatója a nyírbátori görögkatolikus templom építésének. A csendőrbiztos veje.
1919-ben már az egyre zsugorodó hazát védte a román és csehszlovák csapatok ellen.
A második világháború idején századírnokként szolgált a határvadászoknál. A háború után kalandos körülmények között jutott haza. Malmot bérelt, hogy ott folytassa az életét, ahol a történelem félbeszakította.
1948-ban „munkásellenesnek” nyilvánították.
Két évre a szegedi Csillag börtönbe küldték.
A felesége négy gyerekkel maradt otthon. Férj nélkül. Bevétel nélkül. Remény nélkül.
Pintye János nem volt könnyű ember. A beszámolók szerint roppant intelligens volt, de hirtelen haragú, öntörvényű személyiség. Megosztotta az ismerőseit.
De egy biztos: a rendszer megtépázta a becsületét, elvette a vagyonát, és szegénységre, reménytelenségre ítélte.
Pintye János volt a nagyapám.
Úgy nőttem fel, hogy az apám tele volt tüskékkel. Úgy nőttem fel, hogy tudtam: a huszadik század átgázolt a családom egyik részén.
És úgy nőttem fel, hogy amikor 1989. június 16-án, tizenkét évesen, egyedül néztem a televízióban Nagy Imre és mártírtársai újratemetését, már értettem valamit.
Azt, hogy egyszer talán az én dédnagyapámnak és az én nagyapámnak is igazságot szolgáltatnak.
Azt is megtanultam, hogy a történelmet legtöbbször a győztesek írják.
Ők mondják meg, milyen legyen az új rend. Mire legyünk büszkék. És mire ne.
Az én szerencsém az, hogy a történelmi szemüvegen túl családot is látok.
Embereket.
Sorsokat.
És azt hiszem, ezt kellene látniuk minden döntés meghozatalakor a döntéshozóknak is.
Mert minden rendelet mögött egy család áll.
Minden törvény mögött egy ember.
És minden határozat mögött egy személyes sors.
Talán ezért sem mindegy az sem, hogyan beszélünk a múltunkról.
Mert Magyarország az elmúlt harminc évben is sokszor a megosztottságról szólt. Arról, hogy az ország egyik fele haragszik a másik felére. Arról, hogy sok a kimondatlan szó, sok a feldolgozatlan trauma.
És ezek a terhek nemcsak a múltról szólnak. Ezek velünk élnek a jelenben is.
Pedig egy közösség csak akkor tud erős lenni, ha képes szembenézni a múltjával. Ha képes meghallani egymás történeteit. Ha képes megérteni, hogy a történelem nemcsak rendszerekből áll, hanem emberekből is.
Vajon mire gondolt Koppány a végzetes csata előtt, és mire István? Miről álmodott a Lengyelországból érkezett király Mohács előtt? Mire gondolt Rákóczi, amikor elhagyta szíve országát, és Rodostó felé indult lóháton? És mire Kossuth Torinóban, amikor Deák ellenjegyezte a kiegyezést?
Talán sosem tudjuk meg.
A történelem különös dolog. Olyan, mint a kezedbe került hal: ritkán marad meg a tenyeredben. Olyan, mint a kiszáradt homok a Tisza-parton: kipereg a java az ujjaid közül. A nagy eseményekről könyveket írunk, neveket tanulunk, dátumokat memorizálunk, mégis az igazi gondolatok, az emberi pillanatok, a kétségek és remények gyakran elvesznek az időben.
Talán ezért mondták a régiek: Carpe diem – ragadd meg a napot.
Élj a mának. Nézd meg a virágokat, fényképezd le őket, köszönj nekik, mert hamarosan jön a fergeteges, alvásmentes nyár, utána a hervatag, fázós ősz, majd a kíméletlen tél. Az idő halad, a napok múlnak, és közben nekünk egy dolgunk van: élni.
Élni, hinni abban, hogy terem még szőlő, hogy jut még lágy kenyér az asztalra, és hogy a kicsikből embert lehet nevelni. Olyan embert, aki nem törik meg, aki hisz magában, aki egyszer talán eljut a csillagokig, és onnan üzeni vissza: ne félj, apa, egy cseppet se félts!
És ilyenkor eszembe jut Bibó István mondata: a demokrata nem fél.
Nagyanyám egyébként ilyenkor sem a politikától tartott. Ő csak a fagytól félt, meg a száraz tavasztól. Mert tudta: a világ nagy dolgai mellett az élet mégis a földön dől el – a vetésben, a kenyérben, a mindennapokban.
