Nézem Gődényt. Nézem, hogy ő maga sem tud mit kezdeni azzal a néhány száz, ezer(?) fős „tömeggel”, amit ő hívott ki az utcára. Nézem a szerencsétlenkedést a hangosítás nélküli lózungokkal,  stratégia nélküli indulatokkal. A műdoktor nem az utcára, hanem a napsütés és a kora tavasz ellenére is jégre…

Kifújta felőlünk a mocskot a tavaszi szél. Most ragyog a Nap és a hűvös suttogás ígér fűt-fát… Az ember belemártja az arcát ebbe az izgága remegésbe, ebbe az édes fénybe és nem hasonlít, nem emlékezik, hagyja, hogy a most legyen. A pillanat művészete. A most semmisége. Hagyja, hogy ez a másodperc…

Nem leszek népszerű a véleményemmel. Nem leszek népszerű, mert sopánkodni, ujjal mutogatni szeretünk, de ha saját magunknak kell cselekedni, a saját kis megszokott életritmusunkon kell változtatni, netalán önmagunk korlátozni, esetleg (horribile dictu) pénzt áldozni valamire, akkor a legjobb szándék…

Ki lehet törni a mélyszegénységből? Lehet-e sikeres, tehetős vállalkozó egy közmunkásból? Átmegy-e a teve a tű fokán? Nehéz és talán megválaszolhatatlan kérdések. Ez a tarpai mese, amit valójában az élet írt azt bizonyítja, hogy az első két kérdésre egy határozott igen a válasz! Nagy levegő,…