Esterházy azt találta mondani, hogy mivel az Isten elég közönyösen viseltetik az egyéni sorsok iránt, értsd nem foglalkozik velünk, a saját méltóságunk megőrzése érdekében, nekünk sem kell tudomást venni róla.

Nehéz feladvány ez. Nem is olyan rég történt, hogy haragba kerültem a Jóistennel. Persze ő csak elmosolyodott. A harag részemről alakult ki. Az is csak olyan gyerekes haragszom, hisztizem, földhöz verem a sejhajom volt, a bolt kellős közepén, hadd lássa mindenki, milyen rossz szülő az „ilyen”.  

A „kicsi, kék, nagyanyámtól örökölt” Bibliáét sem forgattam, csak nagy ritkán vettem elő, hogy a szokásos oldalakon Jóbnál, Prédikátor, Példabeszédek, Zsoltárok könyvénél nyílt ki…

„A kékek [és] a sebek távoztatják el a gonoszt, és a belső részekig ható csapások.”

(Példabeszédek 20:30)

„Tekervényes a bűnös ember útja, de a tisztának az eljárása egyenes.”

(Példabeszédek 21:8)

Aztán pereltem az égig, mondtam a magamét. Mondanám most is. Átkoznám a pillanatot, amikor gondolkodó, érző embernek születtem. Átkoznám a pillanatot, amikor ez a szívmegnagyobbodást csupa jószándékból, ajándéknak szánta nekem a mindenható…

Eddig a teatralitás…

A posztmodern kérdés persze úgy szól, mit ér az a pasi a 21. század tekervényes útvesztőiben, aki érzékeny? Akinek nem áll jól a macsóság, aki még a könnyeket is tiszteli? Mit ér az a férfi a nők szemében, aki romantikus, aki félszerzet, aki nem rock és még csak nem is roll, aki hiper- szuperérzékeny, aki balfék, aki a magabiztosság látszata ellenére is igazából csupa kétség, bizonytalanság? Csupa kérdőjel, kérdés, csupa félbehagyott mondat, csupa megválaszolatlan feladvány?

A hős költő és hadvezér sose kételkedik, nincsenek álmatlan éjszakái, tudja milyen virág kell a kedvesnek, soha félre nem néz, mindig tudja merre van az előre, nem hibázik, nem vét. Tökéletes férj, apa, gazdag, hatalmas és élvezi, hogy kell a nőknek, de az egyetlen gyűrű hatalmában csak neveti, kineveti a kis női csukákat…

Én meg az apokalipszison túl, a posztmodernen innen valami hibrid, valami beltenyésztett, suta szonett vagyok, kacskarímekkel. Tudok sírni, a depresszió számomra édes jelszó, kampányolnék veszetten, aztán, amikor kiderül, hogy nyertem, akkor leeresztek, mint a lufi, már nem érdekel a móka. Ennyi voltam. Megyek előre, néha kőbunkón, néha szoknyák mögé bújva. Hajtok, szaladok, közönyösnek, hidegnek, érzéketlennek, kevélynek, gőgösnek tűnhetek. Kegyes hazugságokkal felvértezve, olyan képet szeretnék festeni magamról, ami sosem volt, ami sosem lesz és közben az igazi értékeim a disznók elé vetem…

Hát ez lenne a posztmodern férfi? Vagy csak egy bolond pasi? Hol lakik a szerethetőség? Hol lehet kivívni a tiszteletet? Hol lakik a nyár és miért tűnik minden tavasz kurtának, minden igaz szerelem egy pillanatnak?

Hol lakok én? És hol lakik a Jóisten?