Egy tehetségtelen senki vagyok. Ha írok, akkor a bennem szakadt Isten feszegeti a határaimat. De nem tudom, ha még egyszer megszületek sem vagyok képes elmondani, lefesteni, elmesélni, mi folyik ilyenkor bennem. Hogyan leszek kísérleti nyúl, hogyan igyekszek, küzdök minden sorért; malac a jégen.

Például Te, aki most mézes süteményt sütsz, látlak. Te, aki most egy ajándék után kajtatsz, segítek neked. Te, aki most vesztetted el a munkád, akinek most fekszik a hozzátartozója koronavírussal az intenzíven, veled vagyok.

Átölellek, homlokom a homlokodhoz szorítom és megfogom a kezed.

Egy tehetségtelen senki vagyok, aki albérletbe adta ki az Jóistennek a lelkét és mindig, állandóan azzal küzdök, hogy nem elég jó, nem elég otthonos neki ez a hely. Mindig attól tartok, hogy elmegy, hogy elhagy, hogy akkor ott állhatok, gyertyámnak is csak kormával, egymagamban.

Pedig csak arról lenne szó, hogy karácsony illatú percekben, hogy valami édes összebújásban, valahol, ahol elválik a por, a hamu, a múlandó belőlünk és ahol elkezdődik a szeretet, a jóság, a nekünk ajándékozott isteni lényeg, hogy ott kezdjek énekelni, táncolni veletek, hogy ott csendüljön fel a Mennyből az angyal…

Sőt mit bánom én… lehet a Last Christmas is… csak legyen, csak maradjon bennem az Isten, aztán segítsen megírni, segítsen üzenni, fogja a kezem, ha nem menne a sor, súgja a fülembe, adjon bort, mámort és könnyeket, adjon szerelmet, el se bírjam, küldjön a másik a partra, röptessen, kacagva, csak itt legyen bennem, hogy ha elbizonytalanodnék, akkor is higgyem, akkor is, ezerszer is…

Aztán te, aki csak némán állsz a ködben, még Te is meghalld, hogy szaval bennem a kisded, a most született, ártatlan, bűntelen, gyermek Isten…