Szabadságszobor…
Hetek óta próbálom körberajzolni a szabadságot. Szépen kiszínezni és alaposan, élethűen visszaadni a részleteit. Eljutottam addig, hogy csak az az ember számít abszolút értelemben szabadnak, aki azt tesz, amit csak akar, aki ott van és azzal, akivel csak szeretne. Akinek nem kell félnie az időtől, aki még soha nem sietett, aki még soha nem bosszankodott. Van ebben valami nagyon buddhista, van ebben valami nagyon egyszerű, valami ami csak a szív és a vágyak szöveteivel rokon. Hogy egészen pontosan mi, vagy ki sodor egymás mellé két embert, kivel fogsz hosszabb-rövidebb ideig egy cousette-ben zötykölődni le- és felszállni, egymás sarkára taposni, vagy éppen egymás poggyászait cipelni, az teljesen kiszámíthatatlan. A szabadság ugyanakkor azt is jelenti, hogy nem akarsz küzdeni a sors, az istenek ellen, hagyod a programot benned végigfutni. Nem a 7 milliárd közül nem lesz mindenki sztár, színész, Nobel-díjas, nem lehet mindenki miniszterelnök, király, zseni és milliárdos. A tömeg szürke és néma marad. Az emberi biomassza többsége jelöletlen tömegsírban fekszik majd, mert egy idő után nem lesz senki, aki kifizesse a némán pihenők sírhelydíját. Ahogy a testek egy ágyban, úgy gabalyodnak majd össze a különböző csontok és aranyfogak. Az én szabadságom azonban, ha kereshetek apró repedést a kényszerűségen, kicsit olyan, mint az Isten lelke lehetett a teremtés előtt, lebeg a vizek felett. Lebeg a megáradt Tisza felett és mint egy csibész kiskölyök mosolyog. Fogom az isten korcát, fehérre dermedt ököllel szorítom az Isten korcát és repülök. Repülök magamat meghazudtolva, hogy legyen, aki emlékezik rám, legyenek emberek, akiknek meglékelem a lelkem és boldogan mutatom meg apró kincseim a Szabadság milliárdos kirakójából összeharácsolt semmi kis darabkákat. Török Misi énekli, hogy számára az a Szabadság, ha az imádott nővel pitypangot fújhat egy domboldalon, miközben mindenki másnak dolgoznia kell. Időn kívül, vágyakon kívül, mosolyogva félelem nélkül lenni. Máról-holnapra, ravaszdi tervek, nyomasztó álmok nélkül. Mint a macskák. Mint a szomszéd kertjében az irigyelt macskák…
Kutyaszorítóban…
Itt mindenkinek kutyája van. Itt mindenkinek vad, buta, éjjel-nappal ugató kutyája van. Nem szeretem kutyák. Nem tudják miért, de csaholnak. Csaholnak, ha éhesek, csaholnak ha jóllakottak, csaholnak ha érkezik valaki, és ugatnak veszettül, ha elmegy. Azt mondják, joguk van hozzá. Az embernek a csaholáshoz, a kutyának a dühhöz. Megérdemlik egymást ebben a lármás pokolban. A kutya az embertől, az ember a kutyától nem alszik. Hallgatják egymást és nyüszítenek. Egy falka ez a csupasz majom és az izgága-ördögi, ideges kutyái.
A csönd egy távoli bolygó. A teremtés csöndje csak álom. Törvények védik a kutyát és a kutyást, törvények óvják a szent őrületbe kergető ugatást. A csöndről azonban nincs törvény. Arról hallgatnak a vaskos könyvek. Az alvásról sem esik szó. A nyugalomra vágyókról, a csendesen imádkozókról egy szó sem esik.
Éhező gyerekeket, felnőtteket láttam némán, csöndben sétálni, miközben dühödt, elkényeztetett kutyák ugatták őket. Utálatosak.
Pedig, hogy szerettem a kutyákat. Hogy szerettem nagyapám puliját, az öreg Balla vizsláját, hogy szerettem azt a kis vakarcsot, amit egyszer apám egy hideg téli este hozott haza egy papírdobozba bújtatva. Azért nem tartok kutyát, mert minden vakkantására felkelnék. Hosszasan beszélnék hozzá, egészen addig faggatnám, amíg nem mondaná el, mi a baja. Ez az ugatás fáj. Tehetetlennek és idegennek, szerencsétlennek érzem magam, ahogy hallgatom…
