Miközben ismét darabokra hullik köröttünk a világ, földrengések, cunamik és atomkatasztrófák teszik próbára az emberiséget, visszaemlékezem a boldog, önfeledt 80-as évekre. Amikor  a rádió csak napokkal később jelentette be, valami történt Csernobilban. Majd sietve hozzátették mégsem történt semmi és az is csökken... Maga Gorbacsov is egyetlen éjszaka egy szerdáról szombatra virradóra (-))tudta meg baj van Ukrajnában, Fekete üröm (beszédes név) településen.

Most bátran elmondhatom, azóta,  25 éve, sugárzó boldogsággal ücsörgök a világban és csak reménykedni tudok abban, nem volt az annyira durva.

Vigyázó szemeim Japánra vetem, és mélységes együttérzéssel tekintek a szigetország lakóira. Reménykedem, elhiszem, hogy a japán atomfelhő nem ukrán, inkább hegyi levegő mint rákot okozó miazma. Hiszem, hogy van isten és látja, tudja, hogy baj van és mivel egyre nagyobb a szükség, Ő már tudja, rögvest itt a megváltás is.

Félek és a félelmem nem alaptalan. Felelősségem tudatában félek, mert nem tettem meg mindent azért, hogy enyhítsem a világ fájdalmát. Nem hvítam fel egyenként az emberek figyelmét, az ördög nem alszik. Nem voltam elég alapos, megalkuvóként éltem. Fontosabbnak tartottam az egyéni kényelmem, minthogy felfogjam, nem értem jött létre a világ, én csak postás, láncszem vagyok a folyamatokban... És hiába az önvád. Hiába a hirtelen jött, semmirekellő bátorság bevallani, mert elfogadtam, beletörődtem, belefásultam, kevés vagyok a világhoz. Pedig itt dübörög bennem, az emberi lét célja önfeláldozás, a hőssé válás, a megváltás gyorsított eljárásban való megszerzése. A halál csak akkor elegáns, ha közben tudod egyáltalán nem hiábavaló, nem banális és kényszerű, ha érzed még ez is csak egy lépcső az örökkévalóság felé.

Bűntudatom van, mert érzem mártírok és vértanúk vére csörgedezik bennem. Közben nézem a tévét és tudom az itthon, sértődésből meghirdetett poltikai harc gyerekes, a baloldalról elpufogtatott látványkitüntetés pedig felér egy hazaárulással.    

De mit számít mindez, ha közben kitavaszodik, az idő kegyes! Bennem csak egy tévé villódzik, a lelkem egy képernyő, a szívem pedig egy hírolvasóé... Nincs nagyobb és elviselhetetlenebb büntetés a nyomasztó empátiánál, nincs kátrányszagúbb, mérgezőbb az együttérzésnél. Miközben ezer és ezer japán nyomorát igyekszem magamra rakni, akkor látom csak, milyen törpe vagyok. Líbiai felkelő vér folyik a szívemből, radioktív nyál csorog a számból, törzsi háborúk, éhínségek pusztítják a tudatom és nézem az egyre vastagabb, jóléti zsírpárnáim. KO... A következő negyven év kevés lesz a penitenciaként kiszabott imádság felmondásához...

intermezzo:

Közben nevettem is. Közben bor folyt és megjavítottam szóban a világot. Közben. Egy ember felismerve hibáit elindul a semmi felé. Mosolyog,  nevet. Valaki megfoghatná a kezét.