Sérvkötő. Igen úgy tűnik ez a megoldás a világ fájdalmára… Mókás...
A káposztás paszuly tegnap mint metafizikai fenomén, ismét a szóbeszéd tárgya lett. Tegnap este a kis társaságunkba. (Csak abszolut zsákutcaként, melklékszálon megjegyzem; a paszuly azért is fontos, mert 17 éves lehettem, amikor az Élet és Irodalomban megjelent két vers tőlem. Az egyikben ott az ominózus paszulypalánta… Önazonosulás, égekbe mászó, törő, szökkenő paszuly. Értől a paszulypalántáig...
Kisiskolás, negyedikes lehettem, amikor elmagyarázták; egy kis tálkában vizes vatta alatt is kicsírázik a paszuly… Ki bizony… Ez volt az első kertészeti tevékenységem, aztán később a madarinmagokat igyekeztem nevelgetni. Kertész leszek, paszulyt nevelek és mandarint szüretelek róla.
Az én gyermekkorom az tarkabab. Nem a konzervgyári fehér. Hanem az a cirkás. Az az apagyi cirkás, aminek olyan hamisíthatatlanul paszulyos íze van. Igaz sokáig kell áztatni, mert a szemek kemények és nagyok, de mindenképpen megéri az előkészületet és a várakozást. Olyan kemények ezek a világot magukba záró, ízletes szemek, hogy Apagyon cséplik a babot, úgysem lesz semmi baja.
Egyszer a 4-es koliban, a Sóstói úton, este 11 órakor kezdtük el ezt a cirkás babot főzni. Gyula, Marcsi, Sipi, Petke, Töki, és ahogy a mese végén; és még sokan mások. Persze áztatás nélkül… Reggel nyolcra lett belőle főzelék. Közben kétszer is sikerült nagyobb mennyiségű alkoholban fürdetni a májunkat és az összes feltétnek készült fasírtot megzabálni, olyan puha, fehérkenyérrel, hogy szinte belénk dagadt. Szóval babot, PASZULYT csak óvatosan. Áztatással.
A paszuly nagy barátja a jó száraz bor, tegyük fel (csak a lokálpatriótizmus végett) Disznókő Furmint, no meg az ízlelőbimbókat megremegtető házi füstölt csülök, amelytől még Szindbád is fejen állna és a ropogós (véletlenül sem mállós, lácsú) (al'dente?) savanyú káposzta.
Erről jut eszembe. Taposott már köztetek valaki káposztát? Lépett már a jéghideg zöldségre, borsra, babérlevélre és csípte a lábát az erős paprika??? Én nagyapámtól tanultam hogyan kell. Előtte alapos lábáztatás következett, mert ugye a tisztaság is alapvető követelmény. Édesanya egy lavórban forró vízzel és azzal az igazi faggyú-szappannal suvickolta papó lábát, jó alaposan térdtől lefelé. Nagyapám nyugodotan tűrte a műveletet, márcsak azért is, mert egy hatalmas söröskorsóban nagyfröccs bátorította a munkára. Aztán elkezdődött a káposztataposás. Apám gyalulta, nagymamám hordta, anyukám fűszerezte, papó pedig a hórdóban jól megtapickolta.
-Mindig a szélére kell lépni - mondta nagyon komolyan, akár egy professzor miközben a hófehérre csiszolt lábikráját bámultam - a közepe úgyis belenyomódik...
A végén egy hatalmas lávakő került a káposztára nehezéknek. Fogalmam sincs honnan származik az a jó darab vulkanikus eredtű kavics, de egy biztos már régóta célszerszámként tartja nyílván nagymamám kincstára.
Hát erről beszélek, ez a misztérium. Uram! Máris megvan, miről kellene regényesen írni. Káposztataposás… Ez még az Arany balladákból is kimaradt.
Na, innen fogom folytatni…
