A kékek és a sebek távoztatják el a gonoszt, és a belső részekig ható csapások.(Példabeszédek 20/30)
Ez az utolsó levél; álmok közöttSzülték bennem a csillagokA remény belőlem elköltözöttNem is jöhetnek jobb napokEz egy utolsó levél, egy meg- nem-írtEgy befelé kiáltó pillanatNem szántja toll a jó papírtSzememben lángok vallanakSzép vagy: és nem csak fénytelenSugártalan büszkeségDe másnak jele van testedenMegijednél, ha értenédVárjTudod, hogy hiába menekülszHiszen akármerre is mennélMindig utolérAz utolsó levélEz egy utolsó levél és vége vanÉreztem valamit, azt hiszemSzégyellni kéne most magamÁrnyékot vetsz a szívemenVárjTudod, hogy hiába menekülszHiszen akármerre is mennélMindig utolérAz utolsó levél(Ákos – Utolsó levél)
Ma valahogy, mint a mérgezett egér. Ez olyan közhelyes (igaz Zsu?, akit eszem ágában sincs fenyegetni, de azért egy könnyed coming out-tal felfedhetnéd ki a jó ég vagy te), szóval ott jártam közhelyes, mert egy fura kavargó, bujkáló érzésről beszélek. A vihar előtti csendről. Arról a megmagyarázhatatlan lelkiállapotról, amikor a bennünk szunnyadó intuíció, mint egy kisgyerek hirtelen feláll és járni kezd. Szóval érzed, hogy valami készül, nem tudod mi, nem is sejted, azonban minden idegsejted a láthatatlan történések felé fordul, minden axon és dendrit, picike antennává alakul. A mellékvesék ontják a vérbe az adrenalint, szinte fáj a derekad a derekas termelékenységtől. Nem tudsz megülni sehol, nincs nyugalom, a lábad mozog, a bokád reccsen, zihálsz, öntöd le a torkodon a jéghideg vizet. Semmi sem elég, a lélek a szív űz, minden éhes benned. A kihűlt szerelem hamujából valami kimászik… Főnixem… Mindegy mi történik, mindegy hol vagy és ki vagy… Veled is megtörténhet… Amikor mérgezett egérként rohangálsz jusson eszedbe, hogy történni fog valami. A sors lépdel a kertek alatt, a bárányok idegesek, de hallgatnak…
Pedig tegnap (hétfőn) Pósival bicikliztünk ki Sóstóra. Furmint-fröccs Barnával, tanár úrral és megannyi karakterrel, akik nélkül az édes-bús, krúdys „Saósthó” mit sem érne… Szóval tegnap még nem éreztem ezt a bennem fortyogó katlant, ezt a szív-tektonikai mozgást, itt a bordák ketrecében. Az este pedig olyan nyugodt volt… Akár az éjjelem… De délutánra minden megváltozott, felfőtt, túlfőtt és kifutott…
Este leszedték a fogkövem. Azt kérdezte a doktor bácsi, hogy kérek-e injekciót, mert ez bizony fájni is tud. Nem kértem. Nevetve csináltam végig. Azt mondtam nekik, mármint az asszisztensnő is ott volt természetesen;
- Nincs ebben semmi fura, legföljebb az, hogy a vésőnek, olyan hangja van, mint egy visító ártánynak disznóvágás reggelén.
Nevették.
- Na ilyet sem mondott itt még senki. - mosolygott az asszisztenső.- Hát igen – feleltem neki – ki milyen szociokultúrából jön, olyan hasonlatokban gondolkodik.
Na erre még jobban nevettek. Megjegyzem a fogamról egy nagy nyomású (lehet Kaercher) berendezéssel szedték le a plakkot. Úgy éreztem magam a székben, ahogy egy old timer érezheti, miközben a homokfúvó az utolsó darab ősrégi festéket és rozsdát is legyalulja az acélkaszniról… Holnap meg lehet nézni a mosolyom, habfehér…
Fura dolog a fájdalom. Annyi mindenhez képes hozzászokni az ember. Ül a fogorvosi székben, néha bele-bele nyillal a fájdalom. Az érző idegek fénysebességgel küldik az ingereket az agyba, és ennek ellenére te mint egy félkegyelmű csak arra gondolsz, mi ez az elmúlt időszakhoz képest.-) Gábornak azt mondtam, néha azért nem tud az ember új életet kezdeni, mert szüksége van a fájdalomra, az önsajnáltatásra, szüksége van erre a végtelen melankóliára. Ebbe burkolódzva úgy tűnik nem fázik, és nem is érheti újabb csalódás sem...
Helénától kaptam egy e-mailt. Személyeset. Nagyon jól esett. Nem tudom megtehetem-e, de a rám vonatkozó részt idemásolom, mert jobban én sem tudnám elmondani, mi történt velem az elmúlt években. A következő sorok egy szakember véleményét tükrözik és ezért ez sem lehet egy vállrándítással elintézni…
Ti férfiak, ha azt vesszük, egyszerűen vagytok kódolva. Elég egy csinos fenék, egy szép láb, egy szép arc, és végetek van. Ez nem baj. Legyen így. Amikor belebotoltok egy ellenállhatatlan kísértésbe, nem mertek nemet mondani, mert féltek kihagytok valamit. Ez sem olyan nagy baj. Evolúciós történet. Mi csajok meg túlspirázzuk. Szóval, hogyan is lehetne egzakttá tenni? Bocsi, de matematikusként, logikailag fogom levezetni. Adott egy út, amin haladsz a születésedtől. Ha az olvasataidból jól látom, egy szerető, gondos családban nőttél fel, ahogy fontos volt az emberbaráti szeretet, tisztelet. Mentél az utadon, jöttek a többnél több külső hatások. Iskolák, főiskolák, siker, ismertség. Gondolom, elég sokáig tudtad tartani a helyes utat. Aztán egyszer csak ott találtad magad, az azt kapok meg, akit csak akarok életérzésben. Kitágult a világ, és elérhetővé vált minden. Te meg elvetted szépen sorban mindent, amit kínált az élet. De ez már nem az az út volt, amit a szüleid mutattak, nem az a szeretet, tisztelet útja, amit tőlük tanultál. Eltévedhettél. Szólj, ha baromság! De ha nem baromság, akkor olyan nagyon egyszerű a megoldás. Találd meg azt a csomópontot, ahol eltévedtél. Csak oda kell visszatérni. Nem megváltozni kell, hanem visszatérni abba a pontba, ahol tudod, hogy eltévedtél. Aztán csak visszatérni a helyes útra. Van egy közhely. Ha egy kupleráj nem működik jól, nem a bútorokat kell lecserélni. Nézz körbe magadon. Valóban abban a társaságban vagy, ahol szeretsz lenni? Válogasd meg, kik azok, akik tudják, hogy ismered, a helyes utat. Ne háborúzz. Írd a blogodat, és keresd a helyes utad. :)
Heléna… Szép Heléna… Egyrészt a magam, másrészt a többi eltévelyedett férfitársam nevében is köszönöm… Abban reménykedem, hogy soha nem késő, soha nem késő bizonyítani…
Én szóra váltanám a gondolatotDe félek, hogy nem érdekelSajnos nem állnak össze a mondatokÉn nem ide jöttem, nem ezt akartamReményt kaptam csak az útra, én,Az örök átutazóAzt, hogy minden bűnöm megbocsátható(Ákos – Hello)
A megváltás fél tizenegy körül érkezett... Istenem, ismét nem fogok aludni...
Ilyen az ő kegyelme, azt is tudni kell elviselni…
