• Ha az élet valóban utazás, megy-e a vonatunk tovább? Összeérnek a sínek? Egyszer? S meglátjuk-e az istent, ha eleget fáztunk, éheztünk? Nevezze, aminek akarja, böjtnek, háborúnak, önsanyargatásnak! Mind bolond, aki embernek születik… - a nagykabát magában, magának beszélt. Szőrös, barna hatalmas, hullámzó nagykabát. A műanyag szőrök filcesedve, mint egy kivert kutyán. A lábán cipzáras bokacsizma. Az egyiknek letört a húzókája, a másik szétvált, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Egy szőrös, zokni nélküli, dagadt boka lakott benne. A guba gallérja felállítva, így a kabátból csak egy setét tonzúra kandikált ki, mint egy lámpabura, meg két nadrágszár a bokacsizma felett visszahajtva. A kopott szövetnadrág két szára között egy barna, műbőr utazótáska szundikált a földön. Belőle egy szürke papírba csomagolva, a kétkilós kenyér fara, egy esernyő fogantyúja és egy összetekert Népszabadság kapkodott levegőért. Az ófehértói, rideg, csempézett váróterembe egy feltűnően szép anyuka lépett be, maga után húzva egy overálba csomagolt porontyot. Az vízhatlan anyagból készült ruha legalább három számmal volt nagyobb, mint a kisfiú. Kapucnija, mint egy nagyra nőtt káposztalevél ráfittyent a kicsi kobakjára. Hogy lásson is valamit a világból, az overál nyakánál az édesanya kötött egy sálacskát. A kapucni így nem borult teljesen az arcába. A fényesre ücsörgött pad lécein foglaltak helyet. Óvatosan, legtávolabb a magában beszélő subától. A Namény felől érkező vonatnak még volt legalább egy órája, hogy befusson. A váróteremnek füst, gépzsír és dohányszaga volt. December közepe. A világ lefagyott, az ágakon ezüst zúzmara, a házak ablakaiból sárgán pislákoló életjelek. A sínek túloldalán a néma bakti erdő. Időnként fénylő szemű vadak pislogtak a távolban, majd gyorsan eltűntek a mélyálom zuhant, néma akácok között.

• Rosszul sáfárkodtam. Rosszul. – folytatta a szőrös nagykabát. - Mindent eltékozoltam. Eljátszottam szerelmeket. Éveket. Mindent. Még egy rossz füzetem sincs, amibe belevéstem volna, ki voltam én… Szégyellem magam. Szégyellem, hogy a legnagyobb kincseim az emlékeim így elpárologtak… - hangja elvékonyodott. Szünetet tartott a szavak között. Talán szipogott, talán csak megbicsaklottak a betűk a szájában. – Én voltam a kedvenc. A kiválasztott. Én voltam a boldog napok krónikása. S mit értem vele. Enyém volt régen az egész város. Fényes utcák vittek a hátukon. Előre köszöntek nekem. Mindenki megkínált cigarettával. Camellel, Marbival. Nem ilyen fos Fecskével meg Szofival… A kabát füstölni kezdett. – Egyszer Pesten a Gellérthegyre is felvitt egy szegedi lány. Két bolond alföldi. Mondom neki: - Te nálunk olyan szőke a Tisza mint a hajad. Tivadarnál. A híd alatt. Hozok neked belőle. Megmutatom. Augusztusban a Tiszába járnak fürödni a hullócsillagok. Nevette. Csókot adott. Cuppanósat. Sose láttam többet. Vártam. A Ménesi útra járt. A főiskolára. Ott vártam mindig. Egyszer láttam a körtérnél. Egy magas fiúval nevetett… Ez is, hogy tud fájni. Nem a lány, hanem hogy elmúlt… – Megjártam Rómát. Ott ültem a Szent Teréz szobor előtt és még akkor sem hittem, hogy feladatom lenne. Nem hittem el. Az ember hite… - tenyerével csapkodni kezdte a mellét. – Az ember hite. Semmise…

A kisfiú tanácstalanul nézett az anyjára. Illetve csak nézett volna, mert csak a kapucniban forgatta a pici fejét. Kis kezével aztán, ami ujjatlan kesztyűbe volt bújtatva, elhúzta a kapucnit és kérdőn nézett az anyukájára: - Miért beszél a kabát? – ez volt az apró, barna szemébe beleírva.  

• Egyszer egy dunai hajón, Bajánál valaki járt a vízen. Az emberek kitódultak a fedélzetre és mutogatták. Látod? Látjátok? Jár a vízen. Csak én tudtam ki ő és mit keres ott. Hozzám jött. Feladattal bízott meg. Először megijedtem, féltem, aztán igent mondtam neki. De gyenge voltam. Iszonyú gyenge… Elárultam… Aztán újra eljött. A reptéren. Ferihegyen. Emlékszem kint ültem a teraszon. Néztem, hogyan szállnak fel és le a madarak. Odasétált hozzám, megszorította a vállam. Erősen. Mennem kell. Tudtam. Mennem kell. Csinálni kell. Amivel megbízott. Ami a feladat. De csak elbújni volt erőm. A legkisebb faluba. A legkisebb tanyára. Méla birkák közé, büdös ólak aljára. Hogy ne találjon meg, hogy ne kérjen számon, hogy ne is tudja, még élek.

A kabát csak beszélt… Mondta és mondta, amikor kinyílt a forgalmista irodája. Egy vékony arcú, barázdált szemöldökű, kék szemű férfi nézett szét a várótermen. Amikor a nőt meglátta gyerekkel, felderült a fáradt arca.

• Jajj, hát nem is vettelek észre benneteket! Gyertek be! Gyertek bátran, sokkal melegebb van idebent az irodában. Anyukához mentek? Hát hogy van? Gyere kicsi, gyere adok egy tollat meg papírt. Rajzolhatsz kedvedre…

A kabát közben egyre panaszosabban motyogott. – Három napja itt ül. Senki sem ismeri. Rendőrök is faggatták. Félek, hogy kényszerzubbonyban viszik majd el. Bolond – legyintett  a forgalmista. A meleg irodában felgyorsult az idő. Mire a férfi kikérdezte a nőt a rokonságról, lassan szedelőzködhettek is. A kisfiú egy rajzlapot lobogtatott a kezében. Róla egy furcsa szárnyú, göndör hajú, feketébe öltöztetett angyal nézett a világgal farkasszemet. A forgalmista kinyitotta az ajtót. Elbúcsúztak a férfitől. Az anyuka ismét leültette a kisfiát a padra. Arra kérte, hogy ne mozduljon, csak egy pillanatra megy be a mosdóba…

• Pap nem leszel, de van egy titkom neked - szólalt meg a kabát. Van egy titkom kicsi huszárlegény. Eljön még hozzád is. Még nem is leszel nagyon öreg. Egy éjjel jön el és megkérdezi, hogy mire jutottál a nagy eszeddel? Mire jutottál a sok gondolattal, amit papírra akartál vetni? Jussak eszedbe! Eljön hozzád, én tudom. De mondok neked valamit; nem kell félned, mert te leírod, amit én üzenek nekik. Te majd leírod. Ígérd meg, hogy leírod az üzenetem! - a kisfiú megszeppent. Azt kívánta, hogy a mosdó ajtaja nyíljon már végre ki. – Azt üzenem nekik, hogy én láttam Őt. Én láttam és engem meg is hívott egy vacsorára. Az utolsóra… És téged is meg fog hívni, kisember. Hidd el. Téged is meg fog…

Ekkor kinyílt a mosdó ajtaja. A kabát elhallgatott. Az érkező vonat füttyentett egyet. Az anya ölébe kapta az overálba csomagolt kisfiút. Majd a szatyrot, kistáskát. Gyorsan szedte a lábát. A kisfiú szeméből egy könnycsepp fordult ki, ahogy felkászálódtak a vagonba. Meglehet csak a hidegtől… Meglehet…