Néha ki kell szállni az életünkből, le kell dobni a bőrünket és mint semleges kommentátor elbeszélni, hogy mit látunk, különösebb érzések nélkül, már-már a közöny határát súrolva, a részrehajlás egyetlen apró, jelentékeny, sóhaja nélkül… Nézni az embert. Nézni magunkat, egy egészen jelentéktelen…

Idegeneket keresünk a világegyetemben, közben minden reggel úgy ébredünk: ki ez az ember a tükörben? Érzéseket kergetünk, miközben egyetlen apró, remegő, magányos érzést sem öleltünk még magunkhoz, hátha az öleléstől a szeretettől, megnő, és akkor majd ő ölel minket magához… Távoli csillagok felé…