Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Ember a borostyánban

2021. július 19. - Cardinalis

Az egyedüli gyerekek értenek a magányhoz. Művészien kezelik. 40 éves koromra megtanultam úgy viccet mondani magamnak, hogy őszintén rá tudok csodálkozni, nem is ismertem. Persze az egyedüllét és a magány között ott a Grand Canyon. Az egyedüllét, a vállalt, a szépen díszített egyedüllét pont olyan, mint amikor korán érkezel egy lagziba és a teremben termett lélek sincs rajtad kívül, de minden asztal feldíszítve, csillogó poharakkal, evőeszközökkel, fantasztikus virágözönnel sejteti az ünnepet, rövidesen két ember elindul a páros boldogság felé... 

Úgy szeretem az ilyen csöndes, feldíszített termeket, úgy szeretem a várakozást. Amikor senki, de senki zavar, csak mélázva ülök; várok. Kivárok…

A magány ezzel szemben pont olyan, mint az életfogytiglan a börtönben. Igazából nincs mire várni, nincs felmentés, nincs kegyelem, nincs semmi, csak napok, szürkék, meg néha világosak. Komor, szürke eső a fájó napsütés után, magányos tavasz után rettegett tél. A magányban nincs nyár, csak forróság, nincsenek álmok, csak arra ébredés, hogy kapkodsz a levegő után, mert különben megfulladsz. A magány olyan, mint a hóvihar, élvezhetetlen közben a tél. A magány pont olyan, mint társ nélkül egy lakásban, ahová átszűrődnek a szomszédból egy család boldog zajai; nevetés, kacagás, egymásra licitáló adomázás, na meg a halászlé és a bejgli illata…      

Hányszor megtanulod, hogy nem az a lényeg hol vagy, hanem, hogy kivel, ki fogja a kezed, amikor Keri sziklákat bámulod, amikor rácsodálkozol egy szárnyas oltárra Kassán. Csak az számít, hogy ízlik-e neki is a bor, amit választottál, csak az számít hogy a Mali Nonóban, gyertyafénynél, kivel eszel meg egy egész tál tengeri herkentyűt…

20180918_212310.jpg

Ha már egyedül illik megszületni, meghalni, akkor legalább, akivel az életen kell végig táncolni, az legyen az az ember, aki nélkül lehet élni, de minek. Jaj de nagyon romantikus tud lenni az ember, amikor mindent is elveszített már, amikor lement a tenger mélyére a legszebb kagyló után, de mire feljött, már nem volt senkinek, akinek odaajándékozhatta volna.  

De szép, mindenhonnan is felállni, mindenféle mocsárból kimászni és egyenes gerinccel, mosolyogva mondani; tudod még mindig miattam kel fel a Nap, még mindig miattam lesz kövér a Hold, és még miattam ragyognak a bolondos csillagok.

Ércnél maradandóbbat is csak magamnak? Ugyan! Neked…

 

A bejegyzés trackback címe:

https://cardinalis.blog.hu/api/trackback/id/tr4016632926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása