Sem a genetikai állományom, sem az intellektusom, de még a világképem sem tökéletes. Sáros és simlis vagyok, hisztis és önző. Csak és kizárólag a Jóisten kegyelmének köszönhetem, ahová eljutottam. Talán van, aki azt mondja, kakit ettem gyermekkoromban, mások biztosan szánalommal vegyes vicsorgással gondolnak rám. Mások kacarásznak azon, csak hiszem, hogy bárhová is eljutottam...

Na de ki szereti a tökéletest? Nem unalmas-e, egy tökéletes ember? Nem felháborító, irritáló, megvetendő? Nem pusztítandó, mindaz amiben nincs hiba és nem szúrja a szemünk, az orrunk és rombolja az önbecsülésünk?  

Szentes Lázár lekezelően, kinevetett a beszélgetésünk végén. Én finoman, úriemberként annyit mondtam neki, beszélhetünk volna sporttechnikai kérdésekről, taktikáról és statisztikákról, de az átlag embert csak az érdekli képes-e járni Lázár és csapata?

Én most úgy ülök itt, mintha vereséget szenvedtem volna. Úgy ülök itt, mint önmagam csöndes árnya... Soha nem tudtam focizni, bár hosszú tízpercekig eldekázgattam és rugdostam az acélkapunkat, ami mélyen dörmögve jajdult fel fájdalmában.

A magyar fociról pedig nem tudok semmit gondolni. Eszembe jut, hogy ősszel szurkoltam a Debrecennek, majd fanyalogva konstatáltam a legjobb magyar csapat csupán ennyire képes...

Persze azért ülök ilyen csendesen, mert azt is tudom a felfokozott izgalomban, kihagytam néhány ziccert, és lőttem néhány kapufát is. Azt nem tudom, hogy gólom volt-e. Csak azt tudom, ha győztem is phürroszi volt és lelkileg fájdalmas...

Bono most az énekli so cruel... Bono most nekem énekli. Nekem a csöppet összetört kisfiúnak, a pálya szélén kódorgó kisfiúnak...

Nincsen apám, se anyám... Legfeljebb a hitem, hogy csak a végén szabad nevetni... Alázatos lélek tükre...

Nehéz nap, sápadt éjszakája dobja rám, kátrányszagú pokrócát...