Nincs olyan magyar költő, aki ilyen bámulatosan ellen tudna állni minden kisajátítási kísérletnek.
Térey János költő (Magyar Hang, 2019. január 25.)
Ady a furkósbotjuk volt. Azért kellett a szabadkőműveseknek, mert népszerű íróként és keresztényként mondta ki azt, amit nekik nem lehetett, amit ők nem mertek kimondani.
Raffay Ernő történész (Magyar Idők, 2018. február 26.)
Bonyolult és ellentmondásos örökségét az utókor szinte soha nem az önvizsgálatra, hanem az önigazolásra használta fel.
Ircsik Vilmos műfordító (Magyar Idők, 2019. január 26.)
Nevezitek a szabadkőművesek furkósbotjának, próbáljátok éppen balról kisajátítani, hol zsidóbarátnak, máskor meg antiszemitának bélyegezitek. Aggattok rá jelzőket, próbáljátok besorolni, magyarázni, indítottak korok, ideológiák és mindenféle perc emberkék masszív örökségéért kisajátítási eljárást, de mindent lesepert magáról. Pedig most fogjátok még szétidézni, virslit tölteni belőle és ő szelíden, türelmesen tűri majd az utódok bolond marakodását.
„Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.”
A nagy közösségi oldalakon most is van, aki okosan emlékezik, van aki pedig furcsa mondatokat ír le, mert észre sem veszi rossz, használhatatlan szemüvegen keresztül nézi egy „bukott angyal” életművét.
Bukott angyalról beszélek, mert Adyt mostan József Attilával magyarázom (van ilyen? legyen…)
„Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink….”
Ady egész élete arról szól, hogy birkózik a kegyetlen tudat a súlyával, hogy egykor angyal volt. Birkózik azzal a keserű depresszióval, hogy egykor sorait felsőbb szinteken idézték és most neki káromkodva kell tűrnie a világ egyik legneurotikusabb lelkiállapotát, a magyarságélményt… A költőóriás örökkön panaszkodik, utolsó éveiben levelei arról tanúskodnak, hogy valami sosincs rendben vele. Ez a vergődés, elégedetlenség, ez a módszeres kettősség uralja a világát. Bírál, ítélkezik, magasabb ideológiák trónszékéről köp, vagy felemel, ahogy úri kedve tartja. Párizs a Bakonya, de odakint meg rettentő magyar és soha egyetlen pillanatra sem tudná feledni, gyökereit. Szabadkőművessége a számára áldatlan állapotoknak szól, istenessége pedig a bűntől testileg is megbetegedett ember fohásza. Adyban bár fellelhető az alázat, mégis él benne egy az Istennel ószövetségi zsidók nyelvén perlekedő büszke öntudat;
„Az én ügyem, a te ügyed is,
Hogyha hívedet meg nem tartod,
Nem hisz majd benned senki sem…”
Ady kettőssége a publicisztikájában is tetten érhető, a Nyugatban 1913-ban megjelent Goga Oktávián vádjai című írásából egy veretes de sokféleképpen értelmezhető mondat illik ide: „Viszont az én hitem a szükséges és helyes adagnyi antiszemitaság mellett, melyet sok árja ellen is szeretettel táplálok, az, hogy az Isten csak egyet teremtett a magyarság javára, a zsidót.”
Hát így. Így adja nekünk 100 éve az enigmákat liberalizmustól a keresztényi világlátásig, szabadkőművességtől, a kommunizmusán át a polgári radikalizmusig. És mivel mi 100 év torz szemüvegén keresztül, egy-egy sort, gondolatot ragadunk ki kényünk kedvünk szerint Adyból, mindig félre is magyarázzuk sorait. Az életművét fragmentumként kezelve, még vázlat sem lesz Adyból. Mert aki látja benne az embert, a benne lakó lelket, esendőségében is elfogadja. Fogadjuk hát el, hogy egész, lázban fürdő élete, nem volt más, mint egy a magyarságért állított felkiáltójel. Ady kávéillatú polgárságot, szociáldemokráciát kívánt, haladást, a sáros, marasztaló utak helyett a halhatatlanságba vezető macskaköves utcákat, nem libát hajkurászó mezítlábas, koszos pulyákat, akart látni, hanem jól öltözött urakat és dámákat, akik konflisban indulnak a magyar boldogság felé. Úgy akarta kiforgatni, felforgatni, átírni, átrajzolni az 1000 éves, avitt, pézsma szagú úrbéli viszonyokat, hogy attól itt foganjon meg a mennyei Jeruzsálem.
Ady a halállal a zsebében járkált a világban. Úgy szorongatta, mint egy ékszert és közben leszólította az embereket az utcán: bolondok, egészségesek vagytok, hát éljetek. Ady a szerelemmel a zsebében járkált a világban. Úgy ölelte magához a szerelmet, hogy az minden szívvel élőnek példa legyen. Ady nyakas kálvinista létére, móc módon, óhitűen tudott imádkozni. Mert ortodox volt, ha az istenhez fordult, bizánci ékszerekkel, sűrűn hányta a keresztet és meghajolt, letérdelt, mert tudta, az ő megváltása ajánlott levélben érkezik… Egyszerre volt Menyhért, Gáspár, Boldizsár, olyan színesen tudott a gyermekarcú Jóistennel beszélni és hódolni előtte. A Pócsi Máriában, pedig gentleman módon rajzolja meg a Regina Vitae alakját, készít rímekből szentély az igét sérülés nélkül világra hozó anyának:
„Mária a nagy, fehér jégtorony,
Mária a zászlóknak szent zászlója,
Mária a mennyei paripa,
Ha vágtatván visszaköszönök róla…”
Aki most felszabdalja, aki most kategorizálja, aki most katalogizálja, címkéket aggaszt rá, aki használja és kihasználja, semmit sem ért az életműből. Aki fél, félt, aki retteg, aki szeret, aki szeretni remél, akinek a megbocsátás napi feladat, aki sír, aki konokul vár egy szebb, boldogabb magyaros(ch) holnapot, aki imájában a maga üdvössége mellett egy egész, megbolondult országért is képes fohászkodni, talán ő rázhat kezet „a mi, nép, nemzeti” Adynkkal…
