Szedd szét magad néha, rakd össze megint jól – ezzel a Kowalsky mondattal lepte meg a vajhagyó vasárnapi liturgia résztvevőit Szabó Tamás, Nyíregyháza-Örökösföldön. Az atya nem először keres és talál üzenetet a popkultúrából, ami nem csupán vagányság, hanem könnyen értelmezhető és befogadható gesztus is.

Legyünk őszinték, kell az ilyen egyértelmű, egyszerűen emészthető üzenet, mert a fogyasztói társadalomban felnövő fiataloknak, de még az éltesebbnek is igazából értelmezhetetlen a (közelgő) böjt, meg mindaz, ami egykor a természetes velejárója volt ezeknek a heteknek: ne egyél húst, tarts bűnbánatot, szállj magadba, vállalj áldozatot és könyörögj.

(C. I. már komoly arccal fűzné hozzá, hogy a római katolikusoknál a nagyböjt a liturgikus hagyományban is megjelenik. Az ötödik vasárnapjától a feltámadási szertartásig még a templomi feszületeket, továbbá a főoltár képét is violaszín böjti lepellel takarják el, na meg bezárják a szárnyas oltárokat…)

Mire jó a böjt?

A böjt szimbólumai, a böjt kihívásai egykor az Istennel és a hittel való azonosulás szigorú kereteit biztosították. A lemondás és az önsanyargatás segítségével az év ebben az időszakában közösséget vállaltak Krisztussal. Stációról stációra követve Jézus életének legfontosabb eseményeit, megélték, átélték a földre szállt Isten pályáját.

Ha valaki azt hiszi, hogy akár évszázadokkal korábban is a mindig ifjak ezt önként és dalolva vállalták és alig várták, hogy a nagyböjt megérkezzen, az biztosan téved. A test gyenge, a fiatal meg élni akar. Úgy falni az ételt is, ahogy az életet habzsolja. És persze nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek sem tudták mindig megtartani a szigorú szabályokat. Gyorsan lepöckölve a vállunkról a böjt felelősségét, mondhatjuk; egyszerűbb volt, akkor koplalni, amikor többször korgott a többség gyomra, mint ahányszor megtelt étellel… Hisz nem is álmodtak ilyen bőségről, kínálatról, roskadozó polcú szupermarketekről és boltokról…  

Az éhség nagy úr!

A böjt sokak szerint legyen egyébként is a papok dolga és kiváltsága. Hogy a papok számára mit jelent a böjt, arról két sztorit mesélek el.

Kocsis Fülöp, érsek-metropolitáról pletykálják, hogy nagyhéten, naponta csupán egyetlen szem diót eszik. Amikor rákérdeztem, hogy igaz-e ez a legenda, akkor nagy titkok tudójaként elmosolyodott és annyit mondott, a kollégái túloznak, mert néha egy-egy alma is belefér azért…

A másik történet pedig egészen Görögországig repít. Néhány éve készítettem egy interjút József, atyával, aki ortodox papként szolgált Nyíregyházán. Ő mesélte, hogy az Athosz-hegy egyik kolostorában volt „gyakorlaton” nagyböjt idején. Arrafelé ez nem játék. A páterek és a szerzetesek számunkra elképzelhetetlen módon sanyargatják magukat és ott bizony ezekben a hetekben hangos a kopogás az ódon falak között és egyáltalán nem azért, mert valaki zajongana, hanem az éhes szemek furcsa, absztrakt szimfóniája csendül fel… József atyát szikár, kolerikus személynek ismertem meg, aki időről-időre megcsillantotta intelligens humorát is. Szóval ő mesélte, hogy ahogy mentek bele a böjtbe egyre nehezebbé váltak a napok számára. A görögök épp hogy ettek, szüntelenül imádkoztak, éjjel-nappal a Jóistenhez fohászkodtak. Nem csupán azért, mert így illik, vagy ez a szokás. Egyszerűen nincs is sok étel a kolostor falai között, mert így talán a kísértésnek is könnyebb ellenállni. József atya így aztán egyre jobban küzdött az elhatalmasodó éhséggel. Gyomrát a sav mardosta, és érezte egyszerűen elfogy az életereje és koncentrálni sem tud az imádságokra. Mondom, egy vékony testalkatú, egyébként sem nagy evő atyáról van szó. Egy idő után már csak arra tudott gondolni, hogyan juthatna egy kis harapnivalóhoz. A kolostor udvarán megfigyelte a konyhai munkára kijelöltek napi mozgását, és szemfüles módon észrevette, hogy kora délután rendszerint felügyelet nélkül marad a kolostor éléskamrája. Az éhség legyűrte benne a lelkiismeretfurdalást és bátorsággal vértezte fel. Elvégre azért fénnyel még nem lakott jól senki. Amikor az udvaron már lélek sem járt, egyszerűen belopózott a kamrába. Na nehogy azt higgyük, hogy sódarok és kolbászok lógtak volna az éléstárban. Csupán magvakat, zöldségeket tároltak ott, de az atyának most ez maga volt a paradicsom meg a mennyei manna. Sebtiben harapta a zöldséget, szinte meg sem rágva a falatot, csak gyorsan nyelte. Majd okosan a reverendája zsebét megtömte egy kis ennivalóval. Biztos, ami biztos alapon. Majd óvatosan, ideiglenesen boldog hassal résnyire nyílt ajtó mellett, kilépett a kamrából. Már-már azt hitte, hogy ennyivel megússza ezt a kalandot,  de azért az Égieknek is van humorérzéke! A lépcsőfordulónál belebotlott egy fiatal szerzetesjelöltbe. József atyának elkerekedett a szeme, egy pillanatra össze is rezzent, de szerencséjére a jelölteknek arrafelé térdre rogyva, fejet hajtva kell üdvözölni a már felszentelt papokat. Ilyenkor a papok atya, fiú, szentlélekkel köszöntik a jelöltet. Hát ő zavarában magyarul mormogott valamit, még az is lehet, hogy azt találta mondani: - Téged meg ki a jóég vezérelt éppen ekkor ide… Ámen!  és markában egy szép érett paradicsommal rajzolt keresztet a jelölt feje felett…

Nem a hús a lényeg...

Szedd szét magad néha, rakd össze megint jól!  – mondta Szabó Tamás és ki is fejtette, a böjt lényege nem az, hogy kopogó szemmel várjuk a húsvétot. Annak sincs értelme, hogy mások előtt dicsekedve, vagy éppen a böjttel mit sem törődő sokaságot megvetve önhitten vonjuk meg magunktól az ételt.

Az atya szerint a böjt egyik lényege a megbocsátás. Gyakoroljuk ezt a kegyet, legyünk nagyvonalúak, másrészt merjünk áldozatot vállalni, merjünk jót tenni rászorulókkal, felebarátainkkal.

Szedd szét magad néha, rakd össze megint jól!  - szabadulj meg a hibáidtól, szabadulj meg a bűneidtől, amíg az úton jársz, légy egyre tökéletesebb, ez a böjt üzenete az örökösföldi parókus szerint. Vegyük át újból a leckét; tudjunk elnézést kérni, legyünk képesek megbocsátani, végtelenül szeretni és jót tenni. Még több mint hat hét húsvétig. Menni fog?  

Keresem!

Keresem azt a hölgyet, aki a szárnyas oltárok kialakulásáról éppúgy beszámolót tud írni, mint a húsleves készítés fortélyairól... 

Jelige: írj!

Már nyáron is szívesen ücsörögtem a Continent Wine & Coffee teraszán. Csapolt DAB, egy halomnyi jó bor, melyek közül tucatnyi kínálgatta magát üdítő fröccsnek, na meg a pizza. Ez a vékony tésztás, nápolyi pizza, kellemes feltétekkel, mindig forrón, gyorsan felszolgálva.

A hely persze 100% nosztalgia is, hiszen egy pár hónappal korábban itt találtam rá az Izabella utca nevű borra, mely kóstolás nélkül is a kedvencemmé vált. Lamborghini kávé, jó géppel, kellemesen főzve. Foci VB, nagy képernyőn, hideg sörrel kísérve és nagy, méla sóhajok… Ez maradt meg a Continent-nyárból.

Vasárnap aztán a Face feldobta a heti menüjüket és már tudtam, ha kegyes a hétfő itt ebédelek. Bár a Continent belső világa nem annyira decens, mint a szomszédos Szifoné, azért szégyenkeznie nem kell. Ám mégis van valami fura érzés az enteriőrrel kapcsolatban, mintha a hely ordítana megfontoltabb asztal és székválasztásért, és talán ügyesebb szeparékkal intimebb helyet lehetne belőle varázsolni. Kicsit olyan minden, mintha véletlenszerűen lenne a térbe dobálva…

A kiszolgálás azonban remek. Gyorsan érkezik a főúr, aki pikk-pakk felveszi a rendelést. A gyömbérhez kérés nélkül három szelet narancs és egy apró pezsgőhűtőben néhány kocka jég érkezik. Nagy piros pont, gondolom magamban és mire kettőt kortyolok már előttem gőzölög a paradicsomleves. A szakács olasz ízvilággal kísérletezett. Bazsalikom, kakukkfű, oregano bódítja a levest, amiben egészen apró darabokban feltűnik maga a (boldog) paradicsom is.  Nem, ez egyáltalán nem a menzás konzervparadicsom világa, ez valami talján módi és igazán akkor derül fel az arcom, amikor a kanál a csésze mélyén, olvadozó és egymásba kapaszkodó mozzarella kockákat találok. Lassan megfontoltan kanalazom ezt a kellemes és meglepő paradicsomlevest.

A második fogás kijevi, fűszeres vajjal díszített natúr csirkemell, amihez kuszkusz és illatos jázminrizs közül lehet választani. A sült pipihús, rajta egy szegfűbimbónyi fűszervajjal tányéron érkezik, majd a pincér készségesen mutatja, hogy a konyhába vezető ajtó mellett egy kínálóban válogathatok a köretek és a többféle saláta közül. A hús mennyisége adott, de köretből, friss tépett salátából, paradicsomból, reszelt céklából, csemege uborkából és almapaprikából akár repetázni is lehet…  

A csirke kellemes, a fűszervaj feldobja. A köret langyos, jobb lenne forrón, de nem vészes, a kínált saláták mennyisége és minősége megsüvegelendő. 1600 forintot kérnek a menüért és az üdítőért, amit akár egy nagy ablak mellett a Kossuth teret bámulva lehet elfogyasztani. Aki desszertre éhes, annak sajttortát kínálnak, ami ha jól tudom Nádas Hajni keze munkája.

Összességében elégedetten lépek a februári tavaszba. Valami ilyesmire számítottam, bólogatok magamban és közben a telefonon már azt bámulom, holnap mi kerül náluk az asztalra…

https://www.facebook.com/Continent-Wine-Coffee-1356624177749337/

http://continentpub.com

Azon a napon a kis herceg elszámolt a végtelenig. Kétszer. De semmi sem történt. A napfelkelte is napnyugtának tűnt. Halomban állt a csokoládé mellette, de nem olyan volt az íze, mint régen. Rajzoltatott egy fekete rigót, de annak meg a füttye… Istenem a füttye, olyan semmilyen. A szikrázó nap fénye meg… Tudod, ott kétszer, lent délen, egy szigeten, ott igen, de most meg, halvány, mintha koszos celofánt raknának elébe.

Aznap a kis herceg csak mobilját bámulta. Bűvölte. Letette maga elé és nézte. Coelho szerint meg kellett volna csörrennie. Coelho egy újabb hiú könyvön dolgozik. Ez meg… Ez meg a legkisebb kisbolygó. Sivár, hallgatag, veszettül hűvös. 

Néz. Mormol valamit. Ha akarná hallaná. Fúj a szél, a keze nem, de a sálja integet.

Eltűnt egy generáció Nyíregyházáról. Az egykor pezsgő éjszakai élet most visszafogott és csendes lett. A mindig (neg)édes nosztalgián túl tény, hogy az innen származó 20 és 30 közötti fiatalok most Budapesten, Németországban és Angliában buliznak, mert ott találták meg a számításukat. A szabolcsi megyeszékhely egykor hangos éjszakái most szolidabbak, de azért akad, ahová érdemes elmenni bulizni.

Add ide a "mikit"!

A Doors előtti lócákon, ahol egyébként whiskyvel bolondított energiaitalt ittak a csurkás lányok, egy este Jáksó Laci, meg a Danubius stábja ücsörgött. Szabó Jani barátommal krúzoltunk a Nyírbátorhoz képest fényárban úszó nyíregyházi utcákon, egy komoly, férfias Fiat Tipóban, amikor Laci annyit mondott az élő adásban, ha valakinek van elég vér a nadrágja netovábbjában, vegye el tőle a mikit, mert ő elfáradt.

• Nem megyünk oda! – nézett rám Jani szigorúan, de én már bezsongtam.
• - Ez az! Ez lesz az este fénypontja! - és nekem már viszketett a tenyerem, annyira kívánta a mikrofont.

Persze odahajtottunk. Bemutatkoztam Jáksónak, aki tartotta az ígéretét. Így aztán azon a nyári éjjelen komoly (bruttó) öt percig, (a zenével együtt) egy bátori gyerek üdvözölte a hallgatókat.

Ez jutott eszembe, amikor éjjel a mínusz 8 fokban, hazafelé sétáltam a Vasváriról. Át a Holló és Sólyom utcán, gyöngéd pillantást vetve az (ős)Giri Gyros üzletre. Legenda volt a városban és a környéken. Egyszer sorban állva, három debreceni gyerek ecsetelte, hogy ide járnak gyrost enni, mert ilyen a Hurkásfővárosban nincsen. Pirított kifli, olvasztott sajt, mennyeien fűszerezett csirke és az az összetéveszthetetlen giri szósz… Itt a számban az íze, még akkor is, ha legalább egy méretes frottír törülköző kellett az elfogyasztásához…   Persze butaság lenne elhallgatni, hogy a non-stop üzemelő, Búza téri Twin Peaks előtt is pezsgett az éjszaka és a másik titkos kedvencünk a Garibaldi és Ifjúság útja sarkán működő Kőfal Jackson csodája volt; a májas gyros, füstölt Anikó sajttal...

A Corner csendes, a Kossuth utcán egy szúnyogot is meg lehetne hallani, ha nem február lenne, a Sarkantyú végén sötéten alszik a Keszegsütő. Egykor Zenornak hívták és tucatnyi lurkó röhögött előtte az éjszakát üdvözölve.

Bánt a némaság. Ha lehunyom a szemem, Ákos korai zsengéje kezd dalolni bennem:

Emlékszel, még ugye/ A kamaszéveinkre/ Ahogy együtt volt az a néhány/ Jóbarát/ De nosztalgikus a nóta/ Mert szétszéledt azóta/ Az a szépreményű jó kis/ Társaság…

"Durbincsatok!!!"

A hidegben, a nehéz szívből most könnyű látomás tör elő. Főiskolásként az éjszakák a Metro, Doors, Bahnhof Bermuda-háromszögében teltek. Hány és hány és este fordultunk meg mindháromban, a szerelem Szent Grálját keresve… A Metrót belterjes mennyországként tartották számon, mert a külsősök oda be sem tehették a lábukat. Persze néhány bennfentes mindig akadt, aki láthatta mi folyik a 4-es és a 3-as kolit összekötő folyosó alatt elterülő földalatti világban. Már a lépcsőn lefelé vágni lehetett a füstöt. Tömeg mindenütt. A hosszú, hűvös és fűtetlen folyosón, MÁV vagonokból kiszuperált, műbőr üléseken, átszellemült hallgatók váltották meg a  világot. A fiúk fűzték a csajokat, ők meg a szerelem egy fura, ábrázolhatatlan arcáról álmodtak. A falakon italozó életmódra nevelő és felszólító barlangrajzok. A kedvencem Törpilla volt, aki ennyit üzent a mindig ifjaknak: Durbincsatok! A játékos kedvű alkotó, ezzel nem feltétlenül arra utalt, hogy Gárdonyi novellái is szerepelnek a szigorlati tételek között, sokkalta inkább a bűnrossz, na de olcsó Eger-Mátravidéki almabor, bátor fogyasztására biztatott. Micsoda szerelmeket, az alagsorból az égig érő bulikat látott ez a légópince. Sajnáltam, amikor bezárt. Helyette kaptuk meg a 2000-es években országszerte elhíresült „hácét”, a Hallgatói Centrumot. Ez a hírhedett kultúrhely ékes bizonyítéka volt, hogyan lett egy valamirevaló tanárképzőből egy időre diplomagyár. Amikor a mellékelt videó készült, a levelezősökkel együtt, több mint 12 ezer diák tanult itt. A videó nagy port kavart. A főiskola akkori vezetése szigorú hangvételű sajtótájékoztatón határolódott el a sztereotípiáktól hemzsegő, antiimage filmtől... 

(Egyébként meg a bunkóság teteje volt a klip, meg a hozzá írt szöveg, mar csak azért is, mert biztos vagyok benne, hogy az "alkotók" is ide szerettek járni, de hamar kiderülhetett, hogy képtelenek megugrani a lécet... így aztán bánatukban zenélni kezdtek... csak akkor kattints rá, ha 18 éves elmúltál...)

Az idősebbek arra is emlékeznek, hogy a Bessenyei György Főiskola és főként a kollégium alagsora tele volt klubhelyiségekkel. Puritán nevük ellenére (Teaház, Kávéház, Herman) időről-időre nagy élettel teltek meg, mert akkoriban egyfolytában Repült a bálna és több ezer éhes, szomjas és dühödten vágyakozó „hallgató” kiáltotta az éjszakába: még, még, még ennyi nem elég. Van az a kor, amikor nem lehet betelni az élettel. Amikor minden éjszaka rövid, amikor minden ital kevés és minden boldogság olyan illékony.

Kétezer mindennel leszámolt?

Még a 2000-es évek elején is nagyon pörgött a (bel)város. A X-Café előtt nagy csordákban ácsorgott, ivott és élt a nép. A Dock Cafe-ban a Return of the Tres szólt és furcsa módon az Unicum több részeg embert okádott a Búza térre, mint amennyi oda előtte betért… A picit sznoboknak az Absolut adta magát, de sokan csókolóztak a Cock and Bullban vagy éppen a  Kelet áruház alatt helyet kapó nyírségi Afrikában, a Kom Ombóban...

És persze megéltük azt is, hogy a "classicus" Doors mellett, az István utcán (High-Tech), a Kállói úton (Amstel) és a Debreceni úton (Coca-Cola) is diszkó kínálta magát, a Barbizon táncszínpadja pedig még őrizte leánykori nevét, a Beatles-clubot, ahová csupán tagsági kártyával lehetett belépni.

Az egykori főiskolások jól emlékeznek a „hallgató”-ellátó kocsmákra. Ilyenkor télen  a nagy sarat leküzdve, lehetett eljutni az UV-ig, de működött a Stadion büfé, bicnic Béla vezetésével és az örök klasszikus III. félidő, ahol a Várda+Borsodi kombót csak főiskolás menünek hívták. Ha valaki a belvárosban járt a 100 méterenként talált savanyú sörszagú kocsmát a Gössertől a Gödörön át, a Márka presszóig. Nagy becsülete volt az éjjel-nappaliknak (pl. West-Rex, Mókuska), ahol a kocsmai ártól olcsóbban lehetett hozzájutni a boldogságcseppekhez.

Mindez arról jutott eszembe, hogy Nyíregyháza éjszakai élete most azért hagy némi kívánnivalót maga után. A legnagyobb probléma, hogy nincs fizetővendég. A mostani 20 és 30 közötti korosztály elpárolgott a városból. A legtöbben Budapesten, mások még távolabb Németországban, Angliában élnek, dolgoznak. És eszük ágában sincs a visszatérés.

Hiányzik az utánpótlás?

A szabolcsi megyeszékhely persze egyelőre még mindig diákváros, de jelenleg a középiskolások tűnnek fel a bulinapokon az utcákon. Ehhez mértén szolid kínálat mutatkozik az éccakázáshoz még hétvégente is. Még Debrecenhez vagy Miskolchoz képest is látványosan kevés a belvárosi szórakozóhely, beülős, zenés kocsma.

Hideg és csendes a város, mindenki álmos, mindenki álmos..? A legnagyobb bulik még mindig Sóstógyógyfürdőn, a Barbizonban találhatóak. Ez egy igazi állócsillag Nyíregyháza egén. A belvárosban azonban szolidabb a kínálat. Működik az Absolut 2.0, van egy Mamma Mia, koncertek bevált helye a Club Hollywood, a Chloéban péntek este zenére lehet vacsorázni és néhány igényesebb kocsma is csalogat. Nagy baj, hogy az egyetemek hallgatói szinte észrevétlenek maradnak, láthatatlanok a tipikus "értelmiségi" ivók és bulihelyek...

Hogy nevezd azt, aki ért a virágok nyelvén? Aki esténként csillagokat gyűjt neked, akinek az éj csak arra való, hogy számodra könnyű álmot álmodjon. Hogy neveznéd azt, aki zárdába küldte szívét, aki özönvized elől, most Noé bárkáján, páratlanul, potyautasként kuporog. Hogy hívnád azt, aki rosszkedvéből erényt kovácsol, aki most is mer, aki most is remél? Akinek izzik a szeme, aki ha kell csődör, párduc, vagy mackó... Hogy neveznéd azt, aki vállal megvetést, lefitymáló megjegyzést, aki kínjában is csak fénylő rímet talál?

Bolond? Szerencsétlen? Beteg? Hogy neveznéd őt, csak mert szeret!?!   

És összefolyik gyerekkor a tegnapi álommal. Meg emlékszem a paszulyra, amit nedves vatta alatt csíráztattam és tejfölös dobozban neveltem. Fura látni, hogyan nő meg az élet. Vajon beléd tudtam volna szeretni, ha már pólyásként is látlak? Lennék én Neked Tokaj, hol szelíden egyesül két élet folyója. Lennék neked este, amikor a tengerbe merül a Nap teste és a szerelmük narancs hídon táncol. Lennék én kikötő, csónak, horgony, mindig érted menni kész mozdony, az a pici vágy, ami nélkül üres az ágy. Lennék káromkodás a szádon, mely engem ostoroz, s könny, mi minket újra összehoz. De csak az eső záporoz. S kacska rímek, amik rémesek, holnapok, melyek kétesek és megyek, míg szétesek s nem lesz, aki szóvirágot szedjen Neked…

"... nem az győz, aki kemény marad, hanem, aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja önmagát, tudja, hogy az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele. Tudja, milyen rettentő őrület azt hinni, az a helyzet ura, aki kevésbé szeret, aki inkább megtartja eszét, aki hidegebb marad, aki távolabb tartja magát - ez a tévedés, amin minden sors összetörik: a győzelem azé, aki inkább szeret, aki elveszti erejét, aki jobban áthevül, aki közelebb van, aki fel tud olvadni, aki meg tud semmisülni... Mindig az győz, aki fel tudja adni énjét... "

Hamvas Béla: Fák

Még nem győztem. Talán még soha nem győztem, csak egyszer talán, tavaly - mondogatom magamnak a Bethlen Gábor utca elején. Aki ilyen februári estén sétált már errefelé tudja, hogy hideg-rideg ez az észak és dél közé vetett cezúra, amit két oldalról nagy (bér)házak határolnak. Egy picit feljebb is rántottam a cipzáram, mert éreztem a hűvös szél a nyakam köré kellemetlen sálat fon. Vajon hányan olvasnak még Hamvast - merengtem? 

Persze Hamvast legtöbben csak A bor filozófiája miatt ismerik, pedig a transzparens egzisztencia atyja még az érzelmek kusza és enigmatikus világához is készített kézikönyvet.  Azért is idézem, mert nem is olyan rég, egy este épp az ő értekezéseit hallgattam Rátóti Zoltán tolmácsolásában. Van ez a céltalannak tűnő kószálás, amikor egy fülessel nekiindulok a város kihalt utcáinak és csak úgy kedvteléséből rovom a kilométereket. A zene mellett időről-időre hangoskönyvek is megszólalnak a fülemben.

Épp a nyíregyházi Nefelejcs utca elején sétáltam végig, fülemben Hamvassal (ott ahol az egyik oldalon a Bujtosi kiserdő nyár és jegenyéi, a másik oldalon néhány régi ház, az asztalosműhely, meg öreg akácok nőnek és a világítás gyér fénye nem bír a sötétséggel), pontosan ott egyfajta látomásként fura, szökellő árnyat vettem észre. Pislogtam, könnyeztem, de az alak csak ott járkált az utca végén. Nevezzetek bolondnak, de akkor meg voltam győződve arról, hogy valami természetfeletti, (vagy természet alatti?) lényt pillantottam meg. Mivel a kezemen felállt a szőr, azt is tudni véltem, hogy az a valami rosszban sántikál és egyfajta éhség vezeti. Pillanatok voltak ezek, szemvillanások, még magam is megmosolyogtam, hogy ez a sötét, kevés lámpával megáldott utca milyen fura képzeteket gyárt egy egyébként is élénk fantáziájú emberben. Legyintettem és mosolyogtam magamon és kinevettem a bennem felébredt gyermeki félszt. Aztán valahogy megelevenedett a bensőmben a tesztoszteront reggeliző hímoroszlán. Felnéztem a csillagtalan égre és nevetve kacsintottam a Jóisten felé, mert ha Ő velem, akkor ki ellenem; hát megkergetem én ezt a sötét patást a Nefelejcs utcán, ha addig élek is… És nekibátorodva mondogattam magamban, jöjjön nézzem velem szembe, jöjjön próbálja csak megkaparintani a lelkem, most móresre tanítom. Nem fogja többé a gyanútlan sétálókat ijesztgetni!

 De nem jött… Semmi sem történt.

Hónapok teltek el azóta. Nemrég ugyanazon az utcán, ugyanolyan vaksötétben sétálva jöttem rá, micsoda balga, beképzelt, magas lovon ücsörgő bolond vagyok. Ma már tudom nem álom volt, nem látomás, és nem is a megbomlott elme játéka. Az, amire ott, akkor felfigyeltem az belőlem bújt elő. Én magam voltam. És hiába éreztem nagyon erősnek magam, soha nem tudtam volna megbirkózni vele. Soha nem tudtam volna legyőzni, legyűrni, ha erőszakkal támadok rá, ha csupán izmokkal próbálom elpusztítani. Mert éppen ez a pusztító vágy, ez a győzni akarás, ez a furcsa indulat tette volna erősebbé. Csak akkor tudtam volna megszelídíteni, ha magamhoz szorítom, ha elfogadom, ha megszeretem, ha megértem, saját magamban teszek kárt, ha megpróbálom legyőzni.

Nikosz Kazantzakisz a Zorbászban arról ír, hogy meg kell keresztelni a bennünk élő ördögöt. Milyen szép történetet mesél el, a szerzetesről, akiben ha a sötét oldal munkál, azt a gonoszra fogja. Nem én - mondogatja a szerzetes -, hanem ott a lelkemben az a sötét valami cselekszik, aki nem is én vagyok.

„Egyszer megismerkedtem a Szent hegyen… egy szerzetessel, páter Laurentiosszal, Khioszból. Ez a szent ember azt hitte, hogy őbenne, egy ördög lakozik, nevet is adott neki Hodzsasznak hívta. „Hodzsasz húst akar enni Nagypénteken” – bőgte szegény Laurentiosz, és verdeste a fejét a templomküszöbhöz. „Hodzsasz nővel akar hálni, Hodzsasz meg akarja ölni az apátot. Hodzsasz, nem én!” S verte fejét a kőbe.

Majd a görög író így folytatja:

…tebenned is lakik egy ördög, csak még nem tudod, mi a neve. S mivel nem tudod, hogy hívják, tévelyegsz, kereszteld meg, uram, hogy megkönnyebbülj…

Ma egész nap nevet kerestem ennek a fura árnynak, ami bennem él. Nevet kerestem, ha már együtt kell vele élnem. Már csak azért is, mert ahogy egyre jobban megismerem rádöbbenek éppúgy szeretné, ha szeretnék, mint én magam. Szeretné, ha valaki úgy fogadná el, ahogy van. Ehhez azonban őszintének kell lenni magunkhoz és megfogadni Hamvas idézetét, mindig az győz, aki fel tudja adni az énjét… Aki meg tud szabadulni az egótól, aki képes megszüntetni ez a skizofrén állapotot...

Ez már a második esztendő, amikor nagy leckéket kapok arról, hogyan kell a " gőgös, mohó éntől” eltávolodni és újjászületni. Mert ha minden születés kín, minden újjászületés is az. Kín magamhoz szorítani a bennem élő rosszat, mert nem szelídül egykönnyen. Hamvas Béla közben azt mondja, minden ilyen próbálkozás, minden ilyen magunkon végzett jobbító operáció nagy alámerülés az árnyékvilágba. Olyan ez a popkultúrából lopott hasonlattal élve, mint amikor Ripley hadnagy megragadja a mellkasából előtörő anyakirálynőt és leveti magát a forró fémmel teli kohóba… A szépirodalom ugyanakkor tele van ilyen alámerülésekkel; Visio Wettini, Tar Lőrinc pokoljárása, vagy éppen Dante útja a Pokolban (az emberélet felén; mid life crisis), mind-mind ugyanazt az utat jelentik. Mélyre süllyedni, mélyre bukni és ott a legborzasztóbb félelmek ellenére is kinyitni a szemünk és jönni fel a felszínre, jönni vissza az életbe. Mindezt az a könnyűbúvár értheti meg leginkább, aki túl mélyre merült és majdnem elveszti az eszméletét, kattog a füle, megreped a dobhártyája és szinte vért könnyezve tör a felszínre levegőért. Fura „tripek” ezek. Nem kell hozzájuk kábítószer, elég egy trauma, egy kis láz, vagy valami olyan lelki kín, amitől az ember akár hónapokig szenved. És aki „onnan” visszajön nem lesz ugyanaz az ember. Nem lesz ugyanaz a lélek. Csakhogy az ilyen katarzisok ritkák és érzékeny, fogékony lélek nélkül soha nem történnek meg. Erről a fura lélekbúvárkodásról is ír Hamvas Béla. Szerinte az ilyesfajta merülésekhez történetesen egy-egy nagy, igaz szerelem kell. Olyan szerelem, amitől az ember örökre megváltozik… A külső szemlélő persze szerinte csak annyit lát, hogy az illető elmerült, mások elkönyvelik a halálát, majd csodák-csodája hetek, hónapok, évek múltán egyszer csak visszatér és nem az lesz belőle, mint akit megismertünk...

… akit ebben az alámerülésben és maradéktalan önátadásban visszakapok, már nem az, aki voltam. Az már több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább és istenibb. Ez a szerelem titka. A misztériumban csak két egymásban megsemmisült lény istenülhet.

Hamvas Béla: Litai (Imádságok)

Bevezetés

Életem legfelemelőbb és legizgalmasabb emlékei közé tartozik egy sváb módon pácolt, majd érlelt sonka megvágása. Már az állandó hőmérsékletű, igényesen kialakított pince is megért egy misét, (az itt őrzött több tucat kiváló minőségű bor és pálinka miatt), de ha szabad így fogalmazni, az oltáriszentség ebben a lenyűgöző házi kápolnában mégis maga a sonka volt. A háziasszony többször kérte, hogy a ház teljhatalmú ura melóztasson végre éles kését a sódar formás testébe illeszteni, de a kérés lepergett a férjéről. Részben sajnálta is kellő alkalom nélkül történő elfogyasztását, meg tesztelte is a pincécskét, hogy meddig bírja itt ez a  guszta füstölt áru.

Volt az az este, hogy ebben a kápolnában én misézhettem. Kezemben egy éles késsel megszelhettem a mesterien előkészített és érlelt sonkát. Mert az egy pindurkát sem volt száraz, az oxidáció nem fogott rajta, az ügyes füstölés és szárítás következtében pedig a gombafélék sem tudtak a „testén” megtelepedni.

Jól emlékszem a házigazda büszkeségére, amikor látta rajtam, bizony tudom értékelni a munkát, a szakértelmet, ami ebben a sonkában valósággá vált. A sárközi származású, Czibere Attila, ahogy édesapám is érti a pácolás lényegét, tudják, hogy annak a combnak mennyi időt kell sóban állni, kisujjukban van a füstölés művészete és egy-egy ilyen sonka elkészítésekor új értelmet nyer az az üzenet, amit Exupery a Kis hercegben olyan pontosan megfogalmazott. Az idő, amit a sonkára vesztegetnek, teszi a sódart mennyeivé. Vernunft, Zeit, und Raum. Szóval a szakértelem, az idő és a hely határozza meg az elkészült füstölt áru ízét…

A hosszú bevezetés most semmiféleképp sem öncélú szószaporítás. A Nyírségi Disznótoroson a versenyre benevezett mangalica-finomságok esetén is azt állapította meg a szakértő zsűri, hogy szakértelem nélkül minden fesztivál csak bolondozás. István András, Cziránku István és Szoboszlai Gyula mesterszakácsok a fesztivál elején azt a kérdést tették fel, hogy szabad-e "amatőr" csapatoktól, alkalmi társulatoktól elvárni a minőséget, a szakmaiságot? Szabad-e megkövetelni, hogy a ne csak vidám, bohó aktus legyen az ételek díszes felhozatala, kóstoltatása? A versenyen ugyanis a fogópálinkák és forralt borok mellett, magától értendő módon, a hurkák, kolbászok, a toroskáposzták és persze a friss húsból varázsolt különleges és hagyományos disznótoros levesek is megmérettettek. 

- A profi bölléreknek magyarázni sem szükséges, hogy a megfelelő konzisztenciájú kolbászhoz mekkora legyen történetesen a daráló lyuka és persze  a darálás előtt, csíkokra kell vágni a húst. Majd még az "aprítás" előtt fűszereznek, hogy a fokhagyma, a paprika, a só, bors, kömény már a darálóban összeforrjon a hús fehérjeláncolataival – mondja nagy átéléssel Cziránku István.

- Az ügyesebbek komoly receptekkel, mérleggel jönnek. Mérnek, méricskélnek. Persze az igazán profik szemre megmondják, hogy egy adott kupac húshoz mennyi fűszerre lesz szükség – teszi hozzá István András.

Csak tiszta forrásból!

Az ételek értékelésénél örök érvényű mondatok hangzanak el; a fehér hurkába csak belsőség és rizs legyen, hús semmiféleképpen és ne felejtsék el a böllérek, hogy a májjal nagy barátságban leledzik a majoránna. A hagyományos nyírségi véres hurkát pedig rettenetesen fel tudja dobni egy kis finomra tört kapormag, na meg a szegfűbors és a borsikafű.

- Nagyon fontos, hogy ne olcsó borsot használjunk – emelte magasba mutatóujját Cziránku István. – Ha valaki dolgozott már jó minőségű borssal, az tudja, micsoda különbséget lehet felfedezni köztük. Emellett pedig a jó kolbász titka a megfelelő arányban adagolt, jól ledarált és a masszával alaposan összedolgozott fokhagyma. A hagymás vér meg ne legyen száraz, majdhogynem több hagyma kell hozzá, mint vér!    

- A toros káposzta titka, hogy a savanyított káposzta ne legyen nagyon savanyú és főként semmiféleképpen ne legyen puha, lácsú. Itt arra is ügyelni kell, hogy a hőn szeretett toros megfelelő mennyiségű pirospaprika társaságát élvezze. Ne legyen sok, ne legyen megégetve, de az étvágyra jó hatással bíró kellemetes szín, azért ne maradjon el – fogalmaz a Venesz-díjas, Szoboszlai Gyula.

Az egyszerűség nagyszerűsége!

A három mesterszakács a kolbászokat kóstolva is arra a megállapításra, hogy nagyon meg kell válogatni a piros paprika származási helyét. Ugyanakkor szót emelnek azért is, hogy a sütnivaló és a füstölésre szánt kolbászmassza fűszerezése ne legyen egyforma. A disznóvágás végén tányérra kerülő kolbász kevesebb fűszert kapjon, míg a füstölőre szánt finomságot előnyösebb a hosszabb érlelés, szárítás miatt alaposabban szükséges ízesíteni.

Hagyomány, örökség, büszkeség minden jó ízű étel egy disznótoros fesztiválon. Ezek az étkek ugyanis a magyar konyha kvintesszenciáját tükrözik. Az orjaleves, a toroskáposzta, a májas- és véres hurka, a tiszteletet követelő paprikás kolbász, na meg a lacipecsenye jól elkészítve ugyanis minden esetben a legelemibb magyaros fűszereket tartalmazzák.

A szombaton megrendezett II. Nyírségi Disznótoros fesztivál 15 csapata többnyire komolyan vette, hogy egy gondosan nevelt mangalica levágása nem lehet játék. A jószág kiontott vére, ropogósra sült szalonnája, kisütött zsírja megérdemel annyit, hogy a vágásban résztvevők tudásuk legjavával készítsék el.

Mivel volt szerencsém egy-egy díjazott és egy-egy kevésbe sikerült „alkotást” megkóstolni biztosan kijelenthetem, hogy az Apagyon hajdanán szerezett disznóvágási ismeretek mellett, újabb fontos tudományokat csepegtettek a fejembe. A felismert fűszerek és a megismert technikák egyfajta beavatással bírtak a disznólkodás népfőiskoláján, azaz a disznótoros fesztiválon.

A kaplonyi svábok kolbásza, a tirpák örökséggel jó sáfárkodó Balázs-tanyai véres hurka íze, vagy a Vadászok ragulevese feledhetetlen gasztroélményt okozott és a felismert fűszerek újabb lökést adtak ahhoz, ha legközelebb disznóvágáson vennék részt, bátran alkalmazzam ezeket.   

A fesztiválra egyébként több mint tízezren váltottak jegyet, több tonnányi étel fogyott el és ha egy-egy mangalicának nem csak 2-3 liter vére lenne, akkor talán még a Guinness rekordok könyvébe is bekerült volna, az itt feldolgozott sertésvér mennyisége. Azt azonban nyugodtan ki lehet jelenteni,, hogy reneszánszát éli a hagymás vér, na meg a feketére piruló, véres hurka…   

Van ahol a szívek, meg a piros rózsák fogynak, míg máshol a Valentin a hölgyválasz, meg a csokik napja. Japánban, Koreában két hónapig évődhetnek a nők és pasik a csokijátékkal, hogy aztán a szinglik fekete tésztával kárpótolhassák magukat.

Kis színesnek indult...

A kétezres évek elején Ferenczik Adrienne egy Valentin-napon azt kérte tőlem, hogy írjak valami szépet, romantikusat, az operatőr pedig ehhez készítsen vágóképeket. Kéz a kézben andalgó, egymást ölelő párokról, no meg szívecskés, szirupos kirakatokról. Komolyan vettem a melót...

A kis színes arról szólt, hogy karácsony után ez az első indok ünnepelni, legalább is az ifjú szerelmeseknek. Meglehet megosztó, Amerikából importált, de éppen eléggé komolytalan ahhoz elragadtassuk magunkat és méregdrága virágot, bonbont vegyünk a kedvesünknek, elcsábítsuk színházba, moziba, vagy egy jó étterembe. Iszonyú büszke voltam, amikor a kappan hangomon este megszólalt a „remekmű” a híradóban. Titokban arról álmodtam, hogy holnap majd titokzatos szempillantások üzenik; hallottuk a bariton soraid, te nyírségi amorózó…

Szinglik kontra szerelmesek

Meg lehet kövezni érte, de manapság sem gondolom másképp. Szokás szerint a facebook közösséget keményen megosztja; a szingliknek iszonyú savanyú a szőlő, míg mások tojnak arra, hogy honnan jön a  szerelmetes ünnepnap, ők bizony Bálint nap viliáján kérik meg  kedvesük kezét…   A Valentin-forgatókönyv egyszerű mifelénk; valahogy meg kell mutatni szívünk hölgyének, nála nincs fontosabb ezen a bolygón…

Hadd főzzek ma magamnak?

Nem minden országban másolják ezt a verziót. Február 14-én, Japánban és Koreában tonnaszám fogy a csokoládé, azonban ezen a jeles napon a hölgyek állnak érte sorba. Ők vehetnek csokit a számukra fontos, szimpatikus pasinak. A beszámolók szerint nagy játék ez az édességgel turbózott hölgyválasz. A dolog azonban nem marad ennyiben. Pontosan egy hónap múlva a pasikon a sor és március 15-én nekik kell kitenni magukért édességfronton. A fogromboló adok-kapok és elemi ösztön aztán április 15-én gyásznappá változik. Legalább is Koreában. Itt ugyanis, aki nem kapott senkitől sem csokit, az a bánatát fekete tésztába fojthatja.

Egészen pontosan, a Jajangmyeon szószos tésztát rendelhet, ami nálunk bizonyosan a sírások, gyászhuszárok és temetkezési vállalkozók kedvenc fogása lenne. A fekete babból készült szósz ugyanis olyan durván fekete, mint egy tragikus alkalomra készült Boss öltöny. A szinglik ezzel az étellel fordítják át a bánatot bulimiává.

A beszámolók tanulsága szerint Dél-Korea nem csupán csebolokban, és okostelefont gyártó cégekben gazdag, hanem magányos, egyedül élő fiatalokban is. A Jajangmyeon így biztos bevételt jelent, ha ezen a napon valaki menüként vagy éppen a séf ajánlataként kínálja a csúf, de ízletes ételt a vendégeknek… 

https://www.koreanbapsang.com/jajangmyeon-noodles-in-black-bean-sauce

Let me be your Valentine

A született szinglik talán csak meghúzzák a vállukat február 14-én, míg az önhibájukon kívül magánytól szenvedők most nagyot sóhajtanak. Szirup ide, importált marhaság oda, a szerelem iszonyú felemelő érzés. A szerelem maga az antigravitáció, legális drog és szuperhősöket megszégyenítő erő, csodás képesség…

Én úgy döntöttem megmaradok csöndes rajongónak és egész éjjel suttogva gyakorlom: Let me be your Valentine…