Tudod, vannak azok a percek, amikor nem bírom nevetés nélkül. Egy napban nem sok ilyen akad. Meg kell becsülni őket. Alszol, készülsz, dolgozol. Alig van idő nevetni, megállni, leülni, kávézni és kifigurázni magunkat. Pedig az élet mocskosul szemtelen. Egy piaci légy. Az élet egy vidéki stand-upos, aki meg akarja mutatni magát. Van humora, csak éppen sokszor elég fekete…

(Ma Tibi mondta a nap poénját. Arról volt szó, hogyan reklámoznánk egy új autót. Erre azt mondta, olyan fasza a kocsi, hogy ha leveszem a gyújtást róla és még elmegyek vele Pestig... )

Szeretem azt a képet, amikor melegítőben állsz, két tyúkot szorongatva a kezeid között. Annyira abszurd, ahogy az mosolygó angyalarcoddal tartod azt a két nagyra nőtt, de már levágott tyúkot és még képes vagy mosolyogni, mint egy nagyra nőtt tejbetök… Mintha két Tyrannosaurus Rex fiókát sikerült volna elejtened, úgy vigyorogsz.

Azt mondtad élvezettel, vágod el a torkukat. Sokáig nem is értettem, honnan tör fel belőled ez az ősi vadászösztön. Aztán rájöttem, a lelkedben örökösen tomboló dühöt éled így meg. Azt az állandó dühöt, mely segítségével folyton-folyvást birokra kelsz az élettel. Nem a vadászösztön ez, nem is a kéjes gyilkolás öröme, hanem az elismerés vágya, hogy Te akkor élet és halál uraként bizonyíthatod édesapádnak, neked még ez is jól áll. A kés kezedben és a szakrális öldöklés, mesteri tudománya a fejedben…

Szeretem nézni a csillogó szemű vadászt, a két genetikailag módosított óriástyúkkal a kezében. Szeretem nézni ezt Artemisz-Dianát…

Szóval nézem ezt a fotód és lehetetlen nem mosolyogni. Épp Düsseldorfban sétáltunk, Németország legdrágább sétálóutcájában. A Prada shop kirakata előtt egy babarózsaszín, lángszárnyas női cipőt bámultam. Ordenáré módon nézett ki és valami 1200 eurót kéretek érte.  De hol volt ez az extravagancia, a te fotódhoz képest... Nagyot sóhajtottam és az egész utcát úgy hagytam volna ott, mint Szent Pál a bojnyikokat, csak hogy ott lehessek veled azon a falusi tyúkmészárláson...

Szóval eszembe jut a nevetésed és békaszám szélesre húzódik.

Te, én úgy őrizlek bent magamban, mint aki csak nevetni tud. Mint aki örökösen mosolyog. Hangosan, halkan, csalfán, szédülten, egyfolytában nevet. Közben én csak vezetek, viszem előre az életünket. Rám bíztad, megbíztál benne, hogy nem érhet minket bántódás, ott leszünk estére, ott fürdünk majd az azúrkék tengerben…

Most is azt hallgatom, ahogy kacagsz, ahogy felröhögsz, ahogy gurulva, mocskosul, ahogy önfeledten, ahogy csak te tudsz… És hallom, ahogy csapódik a szomszéd ajtaja és tudom felénk tart. Verni fogja az ajtót, és fenyegetőzik, hogy kihívja a rendőrséget, mert hangosan nevetsz és nem hallja tőled az Isaura tévét.

Alig várom, jó látni egyenruhásokat teli pofával röhögni…

Átalakul, megszépül, legendássá válik, - mondogatom magamban - a „Bujtos-tenger”. Aki a tóvidék közelében él, sokat sétál itt, biztosan észrevette, hogy sétányok, rekortán futókör, szociális épület, piknikhelyek és ki tudja még mi minden nő ki a földből egyik napról a másikra. Még emlékszem, amikor Keczkó János, a NYIRVV irodavezetője a Bujtos mellé állt és elkezdődött a két „belvárosi”, a körúton belüli két apró tavacska nádmentesítése és a környezetének megszépítése.

Most egy nagyobb, uniós pályázatnak köszönhetően a Bujtos úgy fog kinézni, mint a Sóstói-tó és lehet ezt politikai aktusként, kampányberuházásként kezelni, tény az, hogy a városlakók fogják élvezni a  beruházás minden előnyét. 

Szükség is van rá, mert ezen a vidékén az elmúlt 5 évben hihetetlen mennyiségű társasház nőtt ki a földből és többek között nemcsak az Agyag, Jég, Belső körút, István, Mák, Mátyás utcákat sorolnám ide, hanem akár a Szalagot, Családot, Törzs utcát is, hiszen az örökösföldiek kedvenc pihenőhelye a Bujtosi-tó…

Gyermeki izgalommal nézek ki minden reggel a hálószobám ablakán. Gyermeki izgalommal nézem, hogyan alakul át ez a városrész.

Tegnap a munkásokkal is beszélgettem, akik szerint sokan lekicsinylően, apró lélekkel tettek megjegyzést, hogy „minek ez ide?”.

Ezek a mondatok nekem akkor is megmosolyogtatók, ha tudom, néhány fa áldozatul esik a beruházásnak. Azonban érdeklődtem; új fákat is ültetnek, lesz öntözőberendezés és olyan gyep, amit még az angolok is megirigyelnek.

Akkor finoman összegezzük: meglehet ez lesz a város egyik legjobb, legújabb, legvagányabb, legvadregényesebb, legromantikusabb rekreációs központja. És az akkor is így van, ha minden beruházás egy kicsit politika meg az ellenzők részéről kukacoskodás is. Szerintem.

A hatodikon lakott. Már ezer éve. Minden szagot, illatot és zajt ismert. Az ötödikről minden szombat délben vékony, avas zsírszag ömlött a nappalijába. Főznek. Állapított meg. Utálta ezt a szagot, de valahogy ez lett a szombat illata. Az avas zsírszag, amibe kis idő múlva hagymát dobtak. Nagyot csattant az ajtó. A liftből Császáriék szálltak ki. Ismerte a férj, a feleség és a kisfiúk hangját. Hangosak voltak és sokat veszekedtek. A gyerek úgy nőtt, mint a gomba, soha nem szóltak rá. Volt egy kiskutyájuk. Egy yorkie. Imádott ugatni. A fiú egész nap szaladgált vele. Dübögött. Jó, hogy nem felettem laknak. Ettől megnyugodott. A kissrác folyton hagyta, hogy becsapódjon a folyóson az ajtó. Nagyot tudott csattanni. A behúzója öreg volt és rosszul beállított. Éjszaka sokáig hallgatta a felette lakó tévéjét. Egy 85 éves öreglány lakott a hetediken, pontosan felette. Egyszer el is áztatta. A néni süket volt, mint az ágyú. A tévéje ordított. Folyton főzős műsorokat nézett. Elaludt előtte. Ő meg hallgatta.

Vegyünk egy szép fej hagymát, meg egy kis paradicsompürét, valamint egy cikk fokhagymát és pirítsuk le… Nagy divat a humusz… Az avokádó bármivel ízesíthető…

Az erkélye egy parkra nézett. Azon túl ott volt az állomás. Minden reggel itt kávézott. Nyugtalanul, mint akinek egyfolytában dolga lenne. Hunyorogva nézett a pályaudvar felé.

A Tulipán IC 25 percet késik… a harmadik vágányra érkezik…. kérjük vigyázzanak…

A mondatok felét, harmadát elfújta a szél. Egy vonatra várt. Örökké. Egyetlen vonatra várt. De az soha nem jött meg. Az a vonat elment. Ő felszállt. Őt elvitte. Az a vonat a ködbe veszett…

De ő minden este lement a pályaudvarra. Pontban 19:07-kor. Ekkor indult, ezer éve az a vonat. Feltartotta a kezét, mintha bakter lenne és az képzelte, hogy ő irányítja a vonatok forgalmát. Felemelte a kezét, füttyentett, majd leejtette a karját és lehajtott fejjel indult haza. Ha ismerőst látott elfordult. Gallérja mögé rejtette arcát. Sápadt volt, szótlan, mosolytalan, egy ember volt, aki mindenkivel haragba van…

- A rómaiak úgy tartották a bazsalikom a fűszerek királynője – mondogatta magában, miközben az apró magvakat a kezében tartogatta. Amit februárban Ő ültetett neki, másfél év után elszáradt. - Supergirl, még a bazsalikompalántája is tovább bírja, mint ahogy azt a szakirodalom leírja. 

A furcsa csak az volt, hogy Ő abba a cserépbe több magot is a földbe dugott, de csupán egyetlen egy nőt ki belőle. Az persze ágas-bogas lett és olyan illata volt, hogy azt még Gordon Ramsay is megirigyelte volna. A bazsalikomillatú konyha az maga a paradicsom. Egyszer Milánóban beleszagolt egy ódon konyha levegőjébe. Reszelt parmezán, paradicsomszósz, extra szűz olíva olaj, édeskés lilahagyma és persze bazsalikom illata ivódott a falakba.

Miközben erre gondolt, egy ollóval lecsupaszított az elszáradt növényt, mentette, ami menthető, majd óvatosan, kihúzta a gyökerét a virágföldből. Összemorzsolta az apró rögöket, ujjaival szántott és boronált, majd alaposan megöntözte a liliputi konyhakertet. Amikor az előkészítéssel végzett az anyanövényről származó apró magokat visszaültette a cserépbe.

Büszkeség töltötte el. Valami erős elégedettség. Semmi sincs hiába…

Meddig menjünk vissza? A mitokondriális Éváig, aki mindannyión közös üknagymamája a genetikusok szerint? Meddig menjünk vissza? Lilithig, akivel nem bírt Ádám, hogy helyébe az igazi nőt, a nők valódi, hozzánk való arcát kapjuk meg Évában? Meddig menjünk vissza? Nofertitiig, Hatsepszutig vagy Kleopátráig? Meddig? Aphroditéig, Héráig, Pallasz Athénéig vagy a szép Helénáig? Esetleg Szűz Máriáig, aki évezredekre határozta meg a nők arcát?

Meddig menjünk vissza? Nagymamákig, anyukákig, akik a fiatal vitézeknek megtanítják a Nőnapot? Vagy a Szerelemig, akinek anyanyelve a virág?

Van itt egy nap, a minden tavaszok elején, van itt 24 óra, amikor nem férfi az, aki legalább egy primulát, (leánykori nevén kankalint), nem vesz a kezébe, esetleg édes krókuszt, stílusosan már korábban megrendelt csokrot és oda nem áll a nők elébe, hogy tisztelete, szeretete jeléül meghajoljon a lányok, nők, asszonyok előtt.

Óda ez a nap. Dadogós, torokgombócos vers. Szerelmi vallomás. Nagybetűs, meg virágillatú. Óda ez, mert úgy van jól a világ, hogy az ember esetében kétfelé bontotta. Így aztán kergethetjük egymást, amíg lesz benne nő és férfi. Óda ez a nap, mert nők nélkül hideg, üres, fenemód goromba lenne ez életünk. Boldogságos Nőnapot Hölgyeim!

ui: Óda ez a nap, amely ma szaladjon Debrecenbe. Szaladjon a Vezér, vagy a Görgey utcába. Szaladjon és mondja fel a verset, mondja el a titkon csiszolt gyémánt szavakat. Boldog Nőnapot!

Van egy barátom. Egy pap. Egyszer egy keserű nyáron kinyitotta nekem a templomot. Azt mondta, amíg imádkozom, az enyém. De használjam okosan. A templomban hűvös volt és harapni lehetett a csöndet. Én rólad beszéltem a Jóistennek. Elmondtam miért szeretlek, elmondtam milyen a hajad színe, milyen, amikor mellettem alszol és ha álmodban nézlek bennem megnő a mennyország. Azt is eldadogtam, miért hagytál el. Aztán a szemedről beszéltem. Olyan senkinek nincs. Annak a két szemnek a világon párja sincs. Beszéltem neki, hogy tudod, miért zárják be ünnep idején a szárnyas oltárt, és hogy úgy mondasz verset, ahogy senki más. Olyan vagy mint a vihar, minden csókod letarol, lecsupaszít és újra és újra ki akarom állni. Úgy ölelsz át, ahogy a filmeken, szenvedéllyel, végtelenül és ha a fürdőkádban felnevetsz az irigy szomszéd felcsenget, mert képtelen boldog lenni. Magam láttam meg benned. A templom kövén ülve mondogattam, hogyha lányom lenne, azért szeretném, mert Rád hasonlítana. A lányomba is szerelmes lennék… A Jóisten sokáig hallgatott. Nem felelt. Nem mondott semmit. Nem is üzent. Van egy barátom, egy pap. Még korábban meg is gyóntatott. Nagycsütörtök volt. Feloldozott. Azt mondta az lesz a büntetésem, hogy mindenkit meg kell nevettetnem, akivel csak találkozom…

Van egy barátom. Mester. Szakács. Amikor a keserű nyáron a tükörben már nem láttam a tükörképem, felhívott. Azt mondta, menjünk el a hegyekbe. Csodát mutat nekem. Kimentünk egy tengerszem szélére és akkor ott, a víztükörben újra megláttam a magam. Van egy barátom. Szakács. Azt mondta szeretsz. Nekem csak folyt a könnyem. Azt hittem vigasztal. Megkérdezte, hogy milyen volt a szerelmünk íze. Hosszú hetek után nekem megeredt a nyelvem. Elmeséltem neki, mondtam, hogy olyan mint a húslevesed, a sült húsod és annak a bazsalikomnak az íze, amit Te ültettél az ablakomba. Van egy barátom. Szakács. Hosszan hümmögött. Másnap úgy főzött, ahogy meséltem neki. Azóta mindenki szerelmes, aki nála eszik…

Van egy unokatestvérem. Németországban él. Amikor miattad a legsötétebb erdőben kódorogtam, utánam jött. Aztán elhívott magához. Jó messze mentünk. Felhők felett. Közel a Naphoz. Amikor leszálltunk, nagy, ódon házak, drága üzletek között mászkáltunk napokig. Nagyokat ettünk és rajnai rizlinget ittunk. Van egy unokatestvérem, megmutatta, hogyan kell élni. Elmondta, hogyan kell nőt szeretni és nevetni. Nevetni ezen a bolond életen… Van egy unokatestvérem. Szeret táncolni. Tud is! Eltáncolná a szerelmünket, bármilyen csacska is!

Van egy életem. Egyetlen. Neked adom. Csak úgy vidd el. Csinálj vele, amit csak akarsz. Van egy életem. A tied…

Lepkék. Tavaszi fényben lepkék szálltak ma a Nefelejcs utcán. Bár sivár még ez a kora tavasz. Ígérget. Kampányol. Aztán elveszi a ragyogást, szürke paplant dob az égre és legfeljebb a kullancsok, meg kártevők élvezik, hogy nem volt tél, nem volt jéghideg… Ám míg tart az ígérgetős tavasz, amíg a szánk sarkát bontja a nevetés, amíg az arcommal langy szél cicáz, amíg ezüst felhők úsznak az égen és a kékség, mint a boldogság egyenruhája békét, nyugalmat sugároz ránk, addig nincs baj…

Fú a szél. Böjti szél. Itt a hamvazószerda. Itt a fogcsikorgatós negyven nap. Szigorú napok jönnek. Mintha gyerek lennék, nagy táskával, nagy lendülettel. Szigorú napok jönnek. Hétfők, szerdák, péntekek. Hús nélkül, tej nélkül, olaj nélkül. Szigorú napok ezek, amikor csak a szívek mélyén pislákol a szerelem. Egyetlen mécses ég csak. Egyetlen apró, remegő mécses…

És akkor éhesen, fáradtan, összekuszálva kell most felállni. Most kell hirtelen fityiszt mutatni, kegyosztó mosollyal, ha kell csúfolni, ha kell ölelni ezt a rossz természetű életet.

Az élet nekem egy makacs, konok nő. Az élet nekem egy lány, aki hisztizik, perel, ajtót csapkod, aki, ha kell megpofoz. Az élet nekem, olyan mint Te…

(Ja jut eszembe, élet nélkül nincs Te és Nélküled élet se nagyon…)  

Csináltattam egy mosolyt magamnak. Nem volt olcsó. De a mester garanciát vállalt rá. Szép mosoly, kisfiús, cinkos. Kicsit talán még meg is fiatalít. Adtak hozzá ragyogó márciust, a tavasz ígéretét, langyos estéket. Adtak hozzá reményt, új hitet, a kopottas helyett. Csináltattam egy mosolyt. Nappalit. Reggel, ha felteszem megnyugszom és már nem látszik rajtam, hogyan forgatott az éjszaka. Lefekvés előtt ugyanis vízbe kell tenni, mint a műfogsort. Nem lehet benne aludni… Csináltattam egy mosolyt magamnak. A sok műmosoly között fel sem tűnik. Mondhatnánk hiteles. Bíztató eredményekkel kecsegtet. Eleinte félénken hordtam, most már egyre büszkébben. Azt mondják karakteres, vidám és ragadós. Csináltattam egy mosolyt magamnak, most is abban írok…

Te, tudod mi a mulatságos? Hogy tegnap találtam egy kis darab boldogságot? Jajj, ne gondolj nagy dologra. Akkorát, mint egy pici érme. Felvettem zsebre vágtam és fütyülve indultam hazafelé. Te ismered a konyhám. Az asztal közepére tettem. Vacsorát készítettem. Nem sokat, néhány falást. Közben talán meg is feledkeztem róla. Ott maradt az asztalon. Dolgom is volt. Írni. Rendezkedni. Már későre járt, amikor a fürdőt elhagytam és az ágy felé indultam. A mosogató fölött, a konyhában úgy maradt a lámpa. Odatogyogtam és kikapcsoltam. A szemem sokáig küzdött a hirtelen beállt sötétséggel, aztán megszokta. Kinéztem az ablakon, a csillagok bűvöltek. Aztán észrevettem, hogy az érme az asztalon, mint egy szentjánosbogár szelíden pislákol. Kezembe vettem és újból elmosolyodtam. Az érmén egy ismerős arc tűnt fel. A te mosolygó arcod, meg a két szörnyen veszélyes szemed…    

"Az élethez türelem kell. De a csodához bátorság kell. Az egyszerű, a csendes csoda, mikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes legyen. De ez nagyon nehéz." (Márai Sándor)

"Nem az a festő, akinek ihlete van, hanem, aki másokat inspirálni tud." (Salvador Dali)

1.

• A Mesteretek itt éjszakázik? – szólította le fátyolos hangon a nő a két férfit, akik egy nagy kosárban kenyeret, meg bort cipeltek az apró házak közötti sikátorban.
• Mi közöd van hozzá? – vette oda bizalmatlanul a széles vállú, sasorrú és göndör hajú férfi. Miközben a nőre pillantott felhúzta a szemöldökét, ajkait összeszorította és grimaszolni kezdett. Gyorsan szemügyre vette a fehérnépet; - Hm, micsoda szépasszony - gondolta magában… - Vajon hány éves lehet...
• Miért érdekel téged, hogy hol éjszakázik? – kérdezte a magasabb, nagy szemű, világosbarna hajú, akinek hetykére vágott szakáll díszítette az állát.
• Csak beszélni szeretnék vele. Nagy a baj… - sütötte le a szemét a nő. Fénylő fekete haja fürtjei kilógtak a kendő alól, ujjaival azokat próbálta eltüntetni. Feltűnően szép és kedves arca volt és láthatóan nem fogott rajta a kor, pedig már nem volt fiatal.
• Mit tudsz te a mesterről? – vette át a szót a göndör hajú. Most a fogát szorította össze, amitől az orcáján táncot jártak az izmok. Leeresztette a kosarat a földre és hetykén csípőre tette a kezét, így mustrálta az asszonyt.
• Csak azt, hogy csodákat tesz. Isten nevében… – motyogta az asszony és közben az égre nézett, – és tudom, hogy csak ő segíthet rajtunk. A magasabb férfi intett társának. Kezét rátette cimborája vállára. Egy picit meg is szorította.
• Ha elmondod mi bánt, még az is lehet, hogy beszélhetsz a mesterrel – mondta határozottan.
• A fiam belebolondult egy lányba. Nem eszik, nem iszik napok óta. Azt mondogatja, hogy meg akar halni… – nagy könnycsepp remegett a szeme sarkában.
• Neked van fiad? – kerekedett el a göndör hajú kis kíváncsi disznószeme.
• Majd kialussza! – vágta a rá a másik. – Meg aztán ezzel meg mit kezdjen a mester? – jobb kezével a kosár füle után nyúlt.
• Csak azt szerettem volna, hogy űzze ki belőle ezt a lányt! Űzze ki belőle ezt a végzetes szerelmet – az asszony térdre borult előttük és hangosan zokogott…
• Melyik a házatok? – kérdezte a kecskeszakállú...

2.

• Hallani sem akarok többet Zakeusról! Dobjátok ki az ajándékait. Dobd ki anyám a házból, az illatát sem állhatom annak a virágnak! Most küld csokrot, meg most küld fénylő nyakláncot, gyűrűt? Már most!?! Most meg minek? Amikor már minden mindegy – rikácsolt Jesabel az anyjával.
• Jó van már! Csak ne kiabálj! Meghallják! - csitította az anyja. Az is fiatal volt. Inkább a testvérének tűnt, mint az anyjának. Korán ment férjhez. Szerette az urát, de a lelke közelebb állt a lányához, mint a férjéhez. – Egyébként sem hozzád való! Nem is tud udvarolni. Bezzeg Éliás tudott! – csapta össze a tenyerét. - Az tudta, hogy kell tenni a szépet. De tényleg ne kiabálj, mert szétmegy a fejem! Ne tudják már a szomszédok…
• Márpedig én kiabálni fogok! Ennyi esélye senkinek sem volt. Soha senkinek. Ez az utolsó meg mindennel visszaélt. Mit akart? Móresre tanítani, vagy rajtam verni le az összes csalódását? Mi voltam én neki? Egy rossz párna, amit püfölhet? Most meg eszébe jutott, hogy szeret, hogy én vagyok az igazi? Ilyen lányt sehol, de sehol nem kap, most azért eszi a fene! De hadd egye! – folytatta Jesabel és ami a keze ügyébe került azzal csapkodott… - Soha többé be nem teszi ide a lábát! Soha többé nem akarom látni! Ott pusztuljon meg, ahol van, engem nem érdekel…

3.

A mester arra kérte a tanítványokat, hagyják magára. Amikor egyedül maradt ízlelgetni kezdte a fogalmat; szomorúság a szerelemben. Csalódások. Összetört szív.ek. Civakodó szerelmesek. Atyám… - így imádkozott magában - … emlékszel, amikor én is… Amikor napokig hozzám sem szóltál. Csak hagytad, hadd búsuljak. Hagytad, hogy átjárja a sejteket, izmokat, hajakat, verőereket a szerelem súlya. Mert mi a szerelem, ha nem a szeretet vadhajtása? Mi a szerelem, ha nem a testhez kötött érzés tökéletlensége? A szeretet nem fáj, a szeretet nem nyomaszt, a szeretet nem tör össze; a szeretet felemel. A szeretet mindig jóindulatú. De itt ez a kétarcú szerelem, ami egy pici mennyország, egy csepp kóstoló a Te országodból, máskor meg micsoda pokol, csupa könny, zokogás és színtiszta fájdalom. Atyám, nem lehet a szeretet egyszerre áldás és büntetés! Hát akkor mi a szerelem? Akkor nem tőled származik? Akkor abban mégsem Te lennél?

4.

• Mester! – Petra a lábához vetette magát, épphogy a házba lépett. Takaros, tiszta, rendezett. Ez tűnt fel először a Mesternek. Rozmaring illat csalogatta beljebb..
• Hol találom? – kérdezte az asszonyt és fürkésző szemével egy elsötétített helyiség felé pillantott.
• - Ott van hátul. Ott kuporog. Nem fogad el tőlem semmit. Se ételt, sem italt. Két napja egy szót sem szól… - eredt meg az asszony nyelve.

A mester rámosolygott. És elindult a sötétség felé. A helyiségben polcok sorakoztak. Rajtuk ennivalók, edények, szerszámok. Az egyik sarokban sötét kupac guggolt. Mint egy halni készülő sündisznó, vagy egy nagyra nőtt fekete bogár. Zakeus, a mindig vidám. Zakeus, a mindig mosolygós. Most, mint egy árnyék elrejtőzött a világ elől. Már mindenki tudta bánatát. Mint egy kisfiú úton-útfelén kifecsegte. Jöttek is sorban a segítők, hogy majd ők beszélnek Jesabellel. Kéretlen békítők, jó szándékú bolondok. Azt hitték, hogy az okos, ravasz, makacs és persze rátarti lány egyetlen szavukat is komolyan veszi. Egyik fülén be, a másikon rögtön ki. Olyan mérhetetlen undort érzett Zakeus iránt, hogy teljesen mindegy mit mondtak neki, az csak olaj volt a tűzre. Az undort pedig a napok múltával egyre inkább a lenéző gúny és a közöny váltotta fel. Gyereknek, bolondnak tartotta a fiút. "Az nem férfi, aki szándékosan akar megbántani egy nőt. És pont azzal, amivel már annyiszor belé mart, hogy megalázza, hogy belegázol a méltóságába, hogy azt érzékelteti, mások jobban érdeklik… Virágot küldeni annak a lánynak, annak a cédának, akit a legjobban utál? Hogy őt féltékennyé tegye? Hogy érzékeltesse, bármikor talál szeretőt magának? Ez micsoda? Ez mire jó, hacsak arra nem, hogy szándékosan megbántsa, megalázza…"  Jesabel ezek után hallani sem akart a fiúról. Az hiába esküdözött, hogy soha senkit nem szeretett így és csak féltékennyé akarta tenni. Azt akarta balga módon érezni, hogy a lány küszködik, hogy az érzés belemar a szívébe, összeszorítja a fájdalom a torkát és az ölébe hullik. Könnynek között mondja, hogy szeretlek, szeretlek, te marha… De nem ez történt, a lány a sokadik próba után egyszerűen megkeményedett. Nem akart bizonyítani, már csak azért sem, mert soha még ennyiszer nem adott esélyt férfinak. Soha ennyiszer nem hitte el, Zakeus a végezte, ő lesz az élete párja… Mert neki őt rendelték…

A Mester lekuporodott a fiú mellé. Imára kulcsolta a kezét. Mély levegőt vett. Belépett a lelke kapuján. A keserűség sivár földjén találta magát. Csupa kóró, csupa elszáradt növény. Sivatag. Hőség, kegyetlen vakmeleg, mérgezett napsütés. A Mester nem lepődött meg. Továbbment, nem azt akarta tudni, hogy pillanatnyilag mit érez. Hanem bele látni a veséjébe, a szívébe. Lakik-e benne igazság? A sok füllentés, csalás és izgága pózon túl, van-e benne még tiszta lelkű gyermek, egy büszke, de szipogós kisfiú. Van-e benne még valami, amire lehet terhet rakni, vagy már az alapok is hiányoznak.   

A mester először megrémült. Ahogy egyre mélyebbre hatolt, elkenődött. A felszín mögött kishitűségbe, önértékelési gondokba, girbe-gurba komplexusokba ütközött. „Nagy a baj…” – gondolta – „Nagy a baj… Ha nem vagyok elég jó, a nem tudom elhelyezni magam a világban, ha állandóan kevésnek érzem magam, beengedem a kétséget, a félelmet, beengedem a sötétséget a lelkembe és akkor az ott dolgozni kezd. Az ott rág, és patkányfészket csinál az ember féltve őrzött kincsei között…” Már vissza akart fordulni, amikor egyszer csak egy egyszerű, tiszta szobában találta magát. Megnyugodott. Ezt kereste. A mocsár mélyén, ezt az egyszerűen berendezett tiszta a szobát. Ifjú hitvesek szobája ez. Nagy szerelemben égő ifjú hitvesek fészke, ahol egymáséi lehetnek…

„Nincs minden veszve!” – csettintett a nyelvével és ledőlt a szoba sarkában kínálkozó fekhelyre. A Mester az álomban álmodott.. Látta Zakeust gyerekként, látta a sikereit, kudarcait, látta, hogy szívét milyen érzések olvasztották, keményítették. Amikor felkelt a fekhelyről, hümmögni kezdett. Majd koncentrált. Mintha csak rosszul ácsolták volna meg a lélek templomát. Mintha valami kontár dolgozott volna rajta. Semmi sem volt a helyén. Minden meg volt benne, de semmi sem ott, ahol kellett volna. Egy pillanatra úgy érezte nem is szabad hozzányúlni, mert ebben az ésszerűtlen berendezésben felfedezett valami képtelen rendszert… Aztán mégis úgy döntött, hogy…

5.

Zakeus a Mester mellé szegődött. Elhagyta a falut és hosszú útra indult. Közben megváltozott. Erősebb, határozottabb és szerethetőbb lett. A Mester sokszor rá is csodálkozott, milyen könnyen formálódott. Azt is tudta, hogy az érzés gyúrja. Ez a csillapíthatatlan, erős érzés...

6.

Amikor hónapok múlva visszatértek a faluba a Mester egy este ismét magukra hagyta a fiúkat. Meg sem állt Jesabelig. Beszélni akart vele. Beszélni, mert tudta, hogy hiába tett lakatot Zakeus a szívére. Ott abban a kísértetkastélyban minden áldott éjjel fájdalmas muzsikát húztak…

• Maga meg mit akar itt? – így fogadta Jesabel, amikor az ajtóban meglátta a férfit. A lány tudta, hogy Zakeus most nagy barátságba került ezzel a prófétafélével.
• Beszélni szeretnék veled – mondta a mester végtelen szelídséggel. – Csak beszélni…
• Nem hiszem, hogy nekünk lenne beszélni valónk. Ha Zakeus miatt jött, akkor tudnai kell, hogy engem egyáltalán nem érdekel már. Úgy elszúrta az egészet, hogy ha valami csoda folytán még nem ölt volna ki belőlem minden érzést, akkor sem tudnám vele újrakezdeni. Eleve rossz az egész… - mondta a lány keserű határozottsággal.
• Könnyen feladtad… - felelte halkan.
• Hogy könnyen? Maga erről semmit sem tud. Szinte gyermek voltam, amikor beleszerettem. Magabiztos volt és beképzelt. Magas lóról beszélt velem és én a bolondja voltam. Ígért fűt fát. Sose tartotta. Mindig más volt neki fontos. Volt úgy éjjel az ablakához lopództam, csak hogy lássa, milyen szép vagyok. Otthon sem volt. Kínok és könnyek között forgolódva aludtam el. Ha velem volt sem bíztam benne, mindig azt éreztem kevés vagyok neki. Ígér, ha úgy van kedve, udvarol mint a veszedelem, olyankor eszement, de ha esélyt kap megvénül, házsártos lesz, mint egy rossz feleség és undok, nem beszélve arról, hogy folyton apró stikliken kaptam - a lány mondatai úgy csattogtak, mint egy megveszekedett jégeső…
• Jesabel… - intette csendre a Mester. – Kapott ettől a fiútól valamit is, ami maradandó, amit soha senki nem tudott még adni?
• Jajj dehogy… Hagyjuk már! Semmi értelme ennek a beszélgetésnek. Nem akarok vitatkozni… - dobta le a kérdést magáról a lány…
• Akkor én itt befejeztem – felelte a Mester. Én nem fogom elmondani, hogy itt jártam. Mert tudnod kell, nem Zakeus kért erre. De egyet jegyezz meg. Van, aki nem tud jól szeretni. Van, aki ügyetlen, van akinek fogni kell a kezét. De ha tudnád, ha csak sejtenéd, hogy minden ügyetlenségében, minden tökéletlenségében és persze minden szeretetében Te vagy benne, hát talán meglepődnél.

7.

Jesabel meghúzta a vállát, ki sem kísérte a Mestert. Tenni-venni kezdett. Főzött, takarított. Majd belépett a hófehérre meszelt szobájába. A szobába, ami pontosan úgy nézett ki, mintha ifjú szerelmesek féltve őrzött fészke lenne, hol egymáséi lehetnek. Nézte a tökéletesre vetett ágyat. Megsimította. Nézte, és próbálta elképzelni, hogy ki lesz az a férfi, aki egyszer nem szeretőként, hanem férjként ébred majd mellette. Simogatta az ágy takaróját. Az húzta, vonzotta magához, csalogatva, bűnösen, de a lány elkapta kezét, mintha forró tűzhelyhez érne…