Az milyen, hogy Szabó Gergő 15 percen belül a kórházban van. Az milyen, hogy Bordás Béla Budapestről telefonál haza; a tévés fiúra, tessék kérem figyelni… Az milyen, hogy Gergő egy cimboráját megkéri, visszahozatja magát a kórházba, hazafurikáz az autómmal és még gyorsan be is vásárol, hogy minden rendben legyen. Ma este még felhív, ok, hogy múlt szombaton egyedül voltál, de holnap lesz-e segítséged? Az milyen, hogy Szoboszlai Tibi felhív, hogy mondjam bátran mire van szükségem, bevásárol. Az milyen, hogy Aurora Borealis rendszeresen felhív, hogy éppen a Tescoban, Lidlben, Aldiban van, mit hozzon. Az milyen, amikor Bánhidi Krisztián reggel egy forró kávéval csenget be, és sorra jönnek a látogatók, meg egyfolytában csörög a telefon; hogy vagyok?
Az milyen, amikor anyukám azonnal a kedvencem főzi, apa frissen hozza. Édesanya munka után, apám meg, mint egy forma-1-es pilóta... Ugye nem baj, ha nyilvánosan elérzékenyülök?
Semmi sem számít, csak ez. A többi meló, sietség, rohanás, hiúság, dicsvágy meg nagy büdös semmi…
Csak az számít, hogy a bajban, ki nyújtja a kezét, ki kérdezi-e, tud-e bármiben segíteni…
Nagy lecke ez. Kemény, nagy lecke és egyértelmű a tanulság. Leköteleztek és sokáig az adósuk maradtam. Egy illúzióval azonban kevesebb lettem. Na de;
Már csak kettőt kell aludni és megszabadulok ettől a medvecsapdától. Már csak kettőt kell aludni csizmában. Már csak két éjjel ébredek majd arra, hogy álmomban poénból valaki kályhacsövet húzott a lábamra. Már csak kettőt…
Ma egy hete tart a szobafogság. Épp most van egy hete a „csizma” a lábamon és szólíthatom magam Caligulának a Négy Fal Császárságában. Tegnap lebotorkáltam a postaládához. Nagy bátorság kellett hozzá, és ahogy kinyitottam az ajtót, megcsapott a tavasz. Úgy orrba vágott, hogy majdnem elbőgtem magam. Mert hiába nyitod ki az ablakot, ülsz az erkélyre. Azt a fajta szabadságot, hogy a hónod alá kaphatod a fél világot, semmi sem pótolja. Egy hét alatt megnőttek a levelek a tóparti fűzfákon. Egy hét alatt megnőtt bennem az Élet. Megnőtt bennem a vágy, hogy gyalogoljak, hogy nagyokat szippantsak ebből a „veszett” tavaszból, ebből a megállíthatatlan, fékezhetetlen valamiből, ami már parányi növénykét varázsolt az ősszel szedett bazsalikommagokból, ami a megszáradt évelőkből előcsalogatja zöldet. Látom a vízityúkjaim, megint itt dumálnak a sirályok a ház felett és azt vettem észre, hogy a vadkacsák visszakapták a patyolatból a csinos tollazatuk.
Pénteken mindenki mozgott. Én ültem az ablakban és bámultam ezt az őrült sietséget. Ezt a hétvégi lázat. Néztem a suhanó autókat, a megszaporázott lépesekkel közlekedő gyalogosokat, és vigyorgó bicikliseket. Mondom a tavasz ránk rúgta az ajtót, kapatos és erőtől duzzad. Táncba hív, pálinkával kínál és odatekert az égi fűtésnek; hadd éljenek.
És zöldül, pattan, bomlik és szomjas és éhes és égig emeli a vágya…
Már csak kettőt kell aludni. Hétfő lesz. Sose vártam még így hétfőt. Sose gondoltam még ilyen tavaszi szerelemmel hétfőre. Még, ha csalódnom is kell majd benne, de ő legalább eljön…
Szombaton ünnepeljük a lengyel-magyar barátság napját. Ebből az alkalomból egy zseniális filmet ajánlok a nyájas olvasó figyelmébe...
Még itt cseng a fülembe, ahogy Glenn Gould Bach Goldberg variációját játssza a film legvégén. Mr. Gould előadásmódját nem lehet összetéveszteni, mert dúdol közben. És ez most nem a Lars von Trier féle förtelem, A ház, amit Jack épített. Mert abban is fel-felcsendül a Goldberg variációk legszebb, legintimebb része a kanadai zongorazseni előadásában. Ez most Pawel Pawlikowski lenyűgöző (fekete-fehér) drámája. Ez a Hidegháború. Éppen csak véget ért. Éppen csak felsorolták a színészeket, éppen csak vettem egy nagy levegőt, megtöröltem a szemem és azonnal írni kezdtem.
Nem is lehet másképp. Nem hagy nyugodni, felkavar, megszólít, felzaklat. Robog a katarzisig és magával ragad, kifeszít a szerelemvonat elejére. Ha színházban lennék, felállva tapsolnék. Bravóznék, fütyülnék, és amikor a két főszereplő Joanna Kulig, valamint Tomasz Kot kéz a kézben feltűnnének a világot jelentő deszkákon, talán még nagy, kövér könnycseppeket is megengednék magamnak a lázas tapsolás közben.
Pedig a szánkba rágják: ez film csupán egy "szimpla" metafora. Amikor Wiktor francia szeretője, a költőnő, kioktatja Zulát, rá is erősít: ez egy metafora. Persze, az a mondat, ott, abban a kontextusban sem semmi;
„...ha szerelmes vagy, az idő nem számít…”
Ha szerelmes vagy az idő nem, de a körülmények igen. Csodálatos film egy se veled, se nélküled kapcsolatról. Egy kicsit a kommunizmusról, a művészet lényegéről, az élet értelméről és mindezt a szeretet-szerelem ünneplőjébe öltözteti.
Édes istenem, hányszor bántjuk meg egymást, akarva, akaratlanul. Hányszor érezzük, hogy nem megy tovább, aztán, amikor elválnak útjaink rájövünk, hogy „nélküle” meg ránk zuhan a színtelen szagtalan, sárga büdös nagy semmi. Így zuhan Zulára és Wiktorra is ez a csodálatos, ez a melankolikus, ez a határoknak, rendszereknek, évtizedeknek fügét mutató egyszeri és megismételhetetlen érzés.
De gyönyörű ez a film! Ahogy tiszta forrásból merítve, ismét és ismét visszatér az ősi lengyel népdalokhoz. Az eredethez. Úgy is kezdődik. Mintha Bartókot vagy Kodály látnám. A főhős, Wiktor, éppen Dél-Lengyelországban gyűjti az ősi motívumokat. Míg egy dallam helyett a szépséges, temperamentumos, okos Zulát, azaz magát szerelmet találja meg. Zula más mint a többi lány. Nemcsak tehetséges, eredeti, van humora, becsvágya, intelligens és bűbájos. Wiktor meg nem tud neki ellenállni. Ahogy Zula sem a művelt, okos férfinak.
De gyönyörű, ahogy újra hangolják a lengyelek a szomszédot, Kunderát. Mármint a Lét elviselhetetlen könnyűségét. Vagy, ahogy rímelnek a Mások életére. Amilyen könnyedén csinál a kommunizmus kezdeti, rémséges időszakából, könnyű díszletet és komponálja meg közben két egymásért meghalni is képes szerelmes hattyúdalát…
Ha valakinek kétsége támad, hogy a szerelmesekkel vagy a rendszerrel van a baj, vagy mindez egy és ugyanaz, akkor a film készítői nem hagyják sokáig kétségben vergődni. Pedig olyan egyszerű toposzokra építkeznek; a nő állandó féltékenységére, a férfi megtartani és elengedni képtelenségére. Provokációkra, túlzásokra, erőlködésekre. Küzdenek lehetetlennel, szláv bánattal, magukkal és persze ezzel a mindent maga alá gyűrő, irracionálisnak is felfogható érzéssel.
Micsoda klasszikus jelent, amikor Zula a fene nagy művészettől megcsömörlötten Wiktor fejéhez vágja, korábban férfi voltál most már meg művész. És a nő másik, korábbi szeretője, egy éjjel hatszor is megdugta (na jó csak fel akarja húzni a pasit), bezzeg most Wiktor, aki egykor bárhol, most párizsi művészként csak a "munkájának" él... Nem neki, nem csupán a testének, lelkének.
És csattan a pofon, és eltűnik a nő...
Mondom, toposz, de olyan szép... És van az a szerelem, ami nem hagy élni, ami nem hagy nyugodni. Van az az érzés, ami megborít, ami megbolondít, ami olyan lázzal ég bennünk, hogy öt év kőbányát is érdemes bevállalni érte...
Túl sok a spoiler... Maradjunk a végnél...
A lerombolt lengyel templomnál, a falakról málló freskóknál, ahol Krisztus tekintete őrzi a lélek gényegét, végső üzenetét. És mindezt keretes szerkezetbe öltve, finoman súgva a fülünkbe: megéri, megérte...
Film noir? Vagy inkább amour noir? Vie noir? Ki tudja? Hevenyészett fordításban álljon itt a film legszebb népdalszövege:
„Édesanyám elrendelteAz a legényt szívem ne szeresse…De én azt a legényt elkapomÖrökké szeretni fogom… Két szívecske, négy szemecskeMiért sírtatok egész este…”
A Hidegháború nem ajánlott "irodalom", hanem kötelező "olvasmány"…
(a poszt használati útmutatója: úgy olvasd, hogy indítsd el a zenét...)
I.
- Fiam, te az erdőben futottál? – kérdezte édesanyám kétségbeesetten, azzal a naivan nyírbátori hangsúllyal, amiből egyértelműen kiderül, fogalma sincs mit jelent Nyíregyházán az erdei futás. - Hát ott a vadak szoktak... – jegyezte meg továbbra is elképedve és én felnevettem, nem is, röhögtem, röfögtem a telefonba…
II.
Ki szórakozik azzal éjszakánként, hogy egy baromi nehéz kályhacsövet tesz a bal lábamra? Így ébredek vasárnap reggel óta. Ma össze is tekertem magam. Arra ébredtem, hogy valami fura, homályos köd küld jeleket a bal lábam helyett. Magam alá gyűrtem a kályhacsövet, a megrepedt bokacsontot. Mindent. És fél öt körül, egy megmagyarázhatatlan riadóra ébredtem. Eltűnt a bal lábam. A gipszből kikandikáló lábujjakat egyenként masszíroztam át. Emelgettem, húzogattam, masszíroztam, míg aztán visszakaptam az érzést; ki rakta rá éjjel már megint ezt az iszonyú kályhacsövet a lábamra? Ha nem barmolják szét tuti el tudom adni könyöknek egy spórhoz. Nagy üzlet lesz…
III.
Belenyugvás. Lázadás. Belenyugvás. Forradalom. Fél lábbal egyensúlyozva megpakolod a gépet. Ugrálsz konyha és hálószoba között. Le akarod gyűrni a tétova tehetetlenséget. Azt akarod érezni, hogy összeforrt és nem fáj, lecsusszan rólad a gipsz és mosolyogva hagyod magad mögött ezeket a buta napokat… De semmi… Félidő… Még ugyanennyi hétfő reggelig. Vagy ki tudja meddig még…
+1
Tegnap találtam egy iszonyúan finom érzést. Mélyen eltemetve. Több hónapos por rajta. Ültem a széken, lehunytam a szemem és éreztem, hogy meleg fény süti az arcomat, hallottam, ahogy a tengervíz lázasan dolgozik, csapkod, csiszolja a kavicsokat és kagylókat a vet a lábam elé. Egyszerre voltam múlt, jelen és jövő. Egyszerre voltam ember és csillagpor, egyszerre emlékeztem teremtésre, születésre és szerelemre. Egyszerre voltam mindenütt. Egyszerre voltam egy és milliárd. Utoljára tavaly augusztusban éreztem ilyet. Akkor a négyesen hajtottam és reggel volt…
Vannak napok, melyek fehér ingbe, díszmagyarba öltöztetnek testet, lelket és nagy széles mosolyt ragasztanak az ember orcájára. Vannak napok, amikor néhány reflektor felénk fordul és az egyébként felemás élet, sors a szebbik, tisztábbik, ünnepibb ábrázatát mutatja a világnak. Van, hogy a Jóisten látványosan a tenyérbe vesz és a kebléhez szorít. Vannak ezek az ideális napok, amikor a hőmérséklet, a csapadék, a szellő és az ember belső világa is harmóniába kerül. Így volt ez március 15-én. A "díj" jól esett és zavarba hozott. Zavarba hozott, mert nem számítottam rá és nem is feltételeztem, hogy valaha is.
Annyi ünnepség után kérdeztem a díjazottat, hogy akkor most mit érez, mit gondol, mi futott át az agyán? Most magamnak tehettem fel a kérdést; hogyan tovább? Citius, altius, fortius... Nincs mese, ez csak előleg...
Dankó Laci, kollégám annyit tett hozzá; - "Felrobbantottad a netet." Barokkos túlzás ez, de tény megszámlálhatatlan lájk és gratuláció érkezett, amitől elképedtem és meghatódtam. Tudom, a facebook kegye könnyű, mint vattacukor, ám mégis valami finom rezgés áradt az internet felől, empátia, együttérzés, öröm formájában. Köszönöm... Köszönöm szépen, hogy vagytok, figyeltek, jeleztek.
Mert mit ér az újságíró olvasó nélkül? Költő versmondó nélkül? Televízió néző, rádió hallgató nélkül? Ez mint a szerelem, páros tánc. Valaki húzza a zenét, valaki csinálja a hangulatot, valaki produkálja magát, de kell még legalább egy ember, aki vele tart... Köszönöm, hogy velem táncoltok nap, mint nap, velem hallgatjátok az életem zenéjét, még akkor is, ha néha akad némi disszonáns... És most engedjétek meg, hogy idemásoljam azt a rövid beszédet, amit Tiszavasváriban elmondtam...
Nekünk jogunk van újraélni,Jogunk van sohse félniNem kérdeni meddig, merre?Vissza a tengerre.
Tisztelt képviselő úr, polgármester úr, képviselő urak és hölgyek, hölgyeim és uraim!
Ezzel a négy sorral nemcsak azért tisztelgek a magyar költészet és nem mellékesen a magyar újságírás óriása, Ady Endre előtt, mert 100 éve hunyt el, hanem azért is, mert a családi legendárium szentül tartja, valamiféle komaság lehetett az én famíliám és a költőé között.
Idén ősszel lesz 19 éve, hogy beléptem a Nyíregyházi Televízió ajtaján. Akkor Márföldi István, igazgató úr figyelt fel rám és az a Ferenczik Adrienne válogatott be a híradó stábjába, akit most íróként és az M5 kulturális csatorna szerkesztőjeként ismerhetnek.
Hölgyeim és uraim, nekem ez a megye a mániám! A szüleimtől itt kaptam az anyanyelvem, ami nélkül most nem lehetnék magyar újságíró, itt éreztem meg az első szerelem ízét és itt kaptam meg az első diplomám. Ez a megye a mániám, mert akárhová is nézek csupa érték, csupa tradíció és izgalom.
Köszönöm önöknek ezt a díjat, mert felismerik, hogy az újságíró médium, aki felerősíti az itt élők hangját, bemutatja az itt található érékeket és szerez új, távoli rajongókat. Köszönöm ezt a díjat, mert bár az én nevemet emelik most ki, de a televízió csapatmunka, minden szerkesztő, operatőr, vágó munkája benne található.
Köszönöm a szüleimnek a támogatást, és szeretnék köszönetet mondani, C. I.-nak, aki sokat tett azért, hogy itt állhassak.
Panoráma? Híradó? Stúdió akármi… Fogalma sincs, hol láttam először. Pulya voltam, de a fizimiskája, a felkészültsége, az okossága miatt megjegyeztem. A bácsi ott a képernyőn okos. Aztán talán 2004-ben a Bolyáki Attila féle Tudósítók világtalálkozóján ő lett a zsűri elnöke. Csanáloson forgattunk. A határ miatt kettévágott sváb közösségről. Nem ért díjat, de Baló megdicsérte, hogy szakmailag rendben van. Szép híradós munka. Jól esett. Baló fogalom volt. A felkészültség, a szakmai alázat, a gondolkodás, az intelligencia embere. Szakembere. Baló mester volt. Nagymester. Bölény, hős és legenda lett. Hiányozni fog…
Apám hív, mondja, hogy tartozom neki. Még nem írtam semmit az ünnepről. Az ünnepről, ahogy ő élte meg. Március 15-én Pesten járt. Egy lengyel csoporttal együtt emlékezett. Nem volt tervben a határon átívelő ünneplés, hacsak az égiek nem így akarták. A "testvérek" egy hatalmas piros, fehér zászlót hoztak magukkal. Készültek, de a zászlótartó lengyel nem bírta sokáig lengetni, belefáradt. Apám jelbeszéddel a tudomására hozta, hogy besegítene. Az először megrémült, hogy el ne vegyék tőle, de aztán apám széles mosolyából megértette, hogy itt segítő kéz ajánlkozik. És akkor látom magam előtt az én ősz hajú, 70 éves édesapámat, ahogy a hatalmas lengyel lobogóval áll a Nemzeti Múzeum előtt és őszintén mosolyog.
Most már mosolyog, mert ő nyert. Kineveti a szabadságharcok, forradalmak arctalan, lélektelen eltipróit. Kineveti az orosz cárt, a legfelsőbb elvtársat, a párttitkárt, aki egy páncélszekrénybe dugta előle az ipari innovációs díját. Kineveti a 40 éves emberkísérletet, amiről talán maga sem hitte, hogy úgy lesz vége, mint egy rossz mesének.
Kézről kézre járt a nehéz, nagy, büszke lobogó, és erősödött a tudat, lengyel-magyar két jó barát. Apám kezébe többször is megfordult az a lobogó. Mosolyogtak egymásra ebben a fényes szélben és végül egy kisebb méretű lengyel zászlóval ajándékozták meg az én mindig lelkes, mindig nagyszerű édesapám.
A kérés meg úgy hangzott, hogy lennék szíves ezt szépen, történetben, keretben. Hogy élmény legyen olvasni. Mert ez nem véletlen. Ahogy apám magyarul, azok lengyelül, mint 1848/49-ben valahol Erdélyben és vagy szerte az országban. Bem, Dembiński, Wysocki, Bulharyn, Woroniecki, d Abancourt, Kulikowski… Mind itt vagytok a szívünkben! Köszönjük szépen!
Istenem, van még egy nép, melyet ennyire testvérnek érezhetünk, akik minket ennyire testvérnek éreznek, hogy eljönnek Varsóból Kielcéből, Krakkóból, hogy zászlót lengessenek a fényes szélben? Nagy az Isten kegyelme…
Korán ébred. Egyébként ismét korán hajnalodik. Mint tavaly. Akkor minden hajnallal barátságot kötött. Most ismét név szerint ismeri majd a tavaszi és nyári hajnalokat. Gipszelt láb megvan. Furcsa módon, ahogy hagyta. Alatta párnák. Így a magasban. Így kényelmes. "Nyugodtan" a helyzet változatlan… Illetve mintha megnőtt volna a gipsz… Vagy csak a lába ment össze. Megátalkodott mosoly. Jössz te még le arról a bal lábról, piszkos gipszből készült spanyolcsizma. Lábujjakat átmozgat. Ötöt számol. A mozgás nem fáj. Jónak indul. Konyháig két bottal mutatványosan. Liheg, érzi, hogy a lábemelgetés miatt, egyre több helyen jelentkezik izomláz. Konyhában teát főz, napi hírek után kutat. Az újságíró olyan mint egy kutya, mindig valami lerágni való csont után kutat. Gipszben, vagy gipsz nélkül mit számít.
Intermezzo: Aztán a csészével a kezében áll féllábon. Kakas-darumadár. Néz erősen Debrecen felé. Szuggerálja a nagy semmit, hogy vajon jó napjuk van-e arrafelé a pulyka-kakasoknak, láthatják-e, megpillanthatják-e Miss Elfejlődtünket…
Mondom fogság ez a gipsz. Börtön. Kényszerpihenő. Ajánlkozna a kripli, hogy bármit megcsinál, ír, szerkeszt, küldjék neki a melót. Távfelügyelettel. Nevetik. Ülj le. Ne ugrálj. Tedd fel a lábad, nézz, olvas. Kösd le magad. Ne járjon az agyad. Ne túráztasd. Tök felesleges.
Megint hétfő. Megint élek. Ugyanaz a kör rendel. Mi más lehetne. Ugyanaz a szív. Ugyanaz az érzés. Ugyanaz a lázadás. Ugyanaz a forradalom. Ugyanaz az ember. Talán bölcsebb, talán okosabb.
Aztán a lába nyugtatja le. Újra szűk a gipsz. Magasba kéne rakni. Lábujjakat átmozgatni. Lecsendesedni. Imádkozni. Bármit, amitől gyógyul a test, gyógyul a lélek. Ép testben, éppen élek…
De tartják bennem a lelket. Nem a Miss Forget it, de akadnak szép számmal, akik képesek feltenni azt az egyszerű és mágikus kérdést: hogy vagy?
Egy hogy vagy?-ban benne lehet a szív, a lélek. Benne lehet a gyógyszer, a remény, a megváltás. Hogy vagy? Mindened megvan? Vigyek valamit?
Hogy jobban legyen bekászálódik a fürdőkádba. A törülközőt megint elfelejti. Cifrázva engedi a vizet. Hogy vagy? Neveti a maga maga keserűségét. Aztán 3 nap után borotválkozik. A szőr alól elbújik az arca. Itthon vagyok…
Este…
Ki-ki nyugalomban. Én persze most sem. Nincs itt nyugalom, főként ha az antennák jeltelen sistergést vesznek. Pedig szép ez a március. Nagy, büszke és vagány. Nagy mosoly. Nagy szabadság, hogy bármit álmodhatok…
Debussy. Talán Debussy lenne a legtávolabbi attól a szerencsétlenkedéstől, amit egy gipszelt láb okoz. Az ember megpróbálja méltósággal viselni a fekvő gipszet, de valahogy a napi rutint is szeretné úgy ahogy abszolválni. Nem akarok teátrális lenni, de kicsit olyan ez, mint ismét visszatérni az ős gyermekkorba. Amikor minden csodának számít, a felemelkedés, a kapaszkodás a gyermekágy rácsaiba, a lépés és földre huppanás... Minden olyan esetlen, kiszámíthatatlan. A bot veszélyes, az egy lábbal ugrálás szintén. A vizelés pontosan olyan, mint egy részeg embernél. A mosakodás meg, mintha Charlie Chaplin lenne a rendezőm. A gipszelt láb a kád szélén. Próbálsz emberkedni, megmosni magad. Alfeled, hajad, a hónod alját. A kényszertartások, a nem próbált testhelyzetek gúnyt űznek belőled. Mintha egy kínai artistacirkuszba kerültem volna, ahol most kell bizonyítanom, én is képes vagyok a legkülönbözőbb kunsztokra, mondjuk kézen állva a lábammal kinyomni a fogkefére a pasztát, majd a számba téve meg is mosni a fogaimat. Vagy a hátam közepét dörzsölgetni a lábam ujjával, de aztán lesajnálva int a direktor; talán bohócnak még jó lehetek…
Édesapám látogatott meg. Édesanyám influenzás. Bár be vagyok oltva, ő nem szeretne egy gipszelt influenzást a családba. Nevetve mondtam neki, ha folyik az orra ne kóstolgassa az áldott jó húslevest, vagy nagyon forrón érkezzen az étel, a vírusoknak esélyük se maradjon…
Szóval jött az utánpótlás, az isteni májgaluska. Meg a sajtos csirke… Könnyű ételeket kértem, azért nem mellékesen jött egy kis kóstoló egy igazán kellemes borjúpörköltből és olyan sárga nokedliből, hogy kérem az nem is tojásból, hanem nyári napból készítette az én anyukám… Édesapám meg vállalta a kiszállítást. Azért végigfutott az agyamon, hogy ennek fordítva kellene lenni, de amikor a gipszes lábamra pillanatok, felfogom a világom fejre állt. A felmentő seregnek meg inkább dél-nyugatról kellene jönnie, nem délről…
A kripli...
Krüppel, der Wortart: ℹ Substantiv, maskulin Gebrauch: emotional
BEDEUTUNGSÜBERSICHT: körperbehinderter Mensch
Besonderer Hinweis
Die Bezeichnung Krüppel gilt als stark diskriminierend. Um sich von konventionellen Behinderteninitiativen abzusetzen, verwendeten jedoch vor allem in den 1980er-Jahren einige Gruppen dieses Wort als Eigenbezeichnung.
Kripli. Egy hétig biztosan kripli vagyok. A sánta kutyát sem érik hamarabb utol, mint engem. És most jönnek az okosságok, hogy ezt azért kaptam, mert nem jó irányba megyek, hogy pihenjek, hogy átgondoljam az életem, hogy ne fussak… Talán annyit fogadok el, amennyit Ottlik segítségével a Bibliából tanultam:
„nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené….” (Róma 9/16)
Így magyarázza ezt az egyik szakavatott blog:
„Nem a mi érdemeinkért vagyunk hát kiválasztva, és nem is azért, hogy boldogok legyünk, hanem egyedül csak azért, hogy azt tegyük, amit Isten akar és parancsol. Ha az Ő dicsőségéért küzdünk, az már maga a boldogság. A predestináció tana a legmagasabb rendű életaktivitás és kitartás gondolata az egyházban, és a társadalomban, az egyéni és a családi életben, egyáltalán az élet minden területén.” https://igemellett.blog.hu
Szóval ül a kripli, végig nézheti most az összes „vad” filmet a NatGeo-on. Ma példának okáért a Vad Amazónia, a Vad Sri Lanka és a Vad Japán ment… Válaszolhat ezer éves e-mail-ekre. Végiggondolhatja, mit mikor rontott el, mit mikor javíthat meg és mi a fontos az életében. Amikor ehhez a részhez ér, másfél nap után először kezd viszketni a lábfeje, ami igen kínos, mert még nincs az ilyen nehézségekhez rendszeresített MSZ hurkapálcája…
Injektálás...
Azért két mély gondolat között, olyan profán dolgokat is végre kell hajtani, mint a vérhígító gondos beszúrása… Jelentem, tegnap óta hős vagyok. Alaposan megnéztem a you tube-on, hogyan kell a hasba beadni az injekciót. A 10 darabos Fraxiparine injekcióból, már csak 8 darab várja, hogy ismét és ismét orvososdit játsszak magamon. Ebben az a legszebb, hogy ez a vékonyka tű, úgy tűnik el a hasfalban, hogy öröm nézni. Egy szúnyogcsípésnyi fájdalom, aztán óvatosan beletolni a nadroparin-kálciumot a zsírszövetekbe. Leírva persze egyszerűbb és gondosan elhallgattam, hogy néhány percig csíp a jótékony gyógyszer… A leginkább mosolyra derítő, hogy komoly mellékhatásai is lehetnek az injekciónak. Ezt le is fényképeztem:
Most egész nap várom, hogy vajon ez a mellékhatás nálam is jelentkezik-e... Persze, egy fekvőgipsszel a lábamon, legfeljebb hangosan tudok majd röhögni, hogy most már két kemény és egyetlen rugalmas végtaggal áldott meg az ég...
Primavera...
Szóval ül a kripli.Végignézte az ablakból hogyan költözött be a tavasz a Bujtosra. Hogyan lett minden alvó poloskából helikopter és vágyakozva gondolt a garázsban szendergő autójára, Tokajra, Debrecenre, meg arra, hogy a Görgey utca mögött téren is tavasz van. Fújja a lányok barna haját, mosolyt csal a festeni sem lehet szebb arcukra, és megtelnek a teraszok a Piac utcán, ahogy itthon a Kossuth téren is, parázna cicanadrágokban érkezik a rendelt kávé a Városháza alatt. A kutyák meg… Édes istenem, minden tavasz céda, minden tavasz ámítás…
A kripli meg, egy erőltetett mosollyal ül és mint egy bolond moziban nézi a filmet. Amit nem ő rendez, amibe nincs beleszólása, ami most nélkül történik. Négy fal között, ebben a csendben új világ nőhet, új szavak mixtúrája pettyezheti a papírt. Új álmok, új remények csillanhatnak meg. Vagy minden maradhat a régiben, de még fényesebben, még csillogóbban pitykézhetik a szívet…
És a kripli azt is tudja, hogy adós. Adós legalább egy novellával, egy történettel, egy adomával. Évtizedes adósságokat törlesztek talán, most egy hét alatt…
Nem jó cím. Csak valahogy utalni szerettem volna Karinthyra. Hosszú nagy futást terveztem ma. Lazán indítottam az erdőben, és azt éreztem menni fog, akár egy órán keresztül is. 7-8 km-re gondoltam. Van az a pillanat, amikor az ember feje tele van az elmúlt napokkal, hetekkel, hónapokkal. Amikor zúgnak a gondolatok, mint a harangok és apróra, picire nyomják össze a lelked és ilyenkor csak a futás segíthet.
Segített volna is. Tudom. A futás nagy kegyelem. Nemcsak a boldogsághormonok miatt, hanem, mert tisztít, józanít, szembesít a határaiddal. Nincs jólesőbb érzés, mint egy hosszú futás után elmerülni egy nagy kád vízben, hallgatni a bolond szív zakatolását és érezni az élet misztériuma ismét és ismét rám szakad, akár a pórusokból előtörő izzadságcseppek.
Ma a futás azonban háttérbe szorult. Birkóztam. Nem a disznófejű nagyúrral, hanem azzal, hová kell elhelyeznem maga-magam a nagy koordinátarendszerben.
Mindössze 2,1 km-et futottam, amikor beütött a krach. Már a „sorompó” közelében voltam. Ez a Nyírerdő tilalomfája, ami a Sóstógyógyfürdő állomás közelében található és megakadályozza, hogy valami jótét lélek autóval is behajtson az erdőbe.
Miközben birkóztam az érzéseimmel, miközben keményebbnél, keményebb mondatokat gyúrtam, miközben erősítettem a lelkem, szívem, és erős akarattal vázoltam fel a tesztoszterontól, a magabiztos fellépéstől, a reggelire megevett oroszlántól dupla YY kromoszómás fenevaddá formálódó egót, akkor az egyik lépésnél, a dús avarban egy kőre tapostam. A kő elmozdult, nekem pedig a bokám bánta a kelletlen és szerencsétlen találkozást. A fájdalomtól felhördültem és a második lépésnél már tudtam, ez a futás hic et nun véget ért.
A futás magányos tevékenység. Mondogattam ez eddig magamban, mert öntörvényű vagyok és a saját tempóban szeretem róni a köröket, valamint zene nélkül sem én, sem a futás nem ér semmit. Így bedugózva indulok neki. És most ebben a pillanatban erős üzenetet kaptam, gyakrabban olvassam a a Biblia ide vonatkozó passzusát, mely szerint jobb kettőnek az egynél…
„Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje.” (Prédikátor 4:10)
Magad uram, ha társad nincsen. Azért elengedtem két telefont, hátha Bordás Béla a golf autóval, vagy Bánhidi Krisztián barátom munka közben értem jönne, de maradt a kínos és fájdalmas gyaloglás, vissza az Ózonig… Ez volt életem leghosszabbnak tűnő sétája. Egyetlen pozitívuma akadt. Ez a trauma az összes negatív gondolatot, nehéz kérdést kipucolta belőlem. Eszembe is jutott a régi adoma, amikor a szegény zsidó elmegy a rabbihoz és elpanaszolja, hogy 10 gyereke van és nem férnek el az apró házukban. Erre a rabbi azt mondja neki, hogy ahány állatuk csak van, vigyék be a házba. A zsidó tiltakozik, de aztán jobb nem lévén úgy cselekszik, ahogy a bölcs rabbi mondta. Amikor egy hét múlva találkoznak, akkor a főhősünknek a földig ér az orra és amikor kérdezi a rabbi, hogy a mi a helyzet. Térdre rogy és azt feleli: - Rabbi ez a világvége, most aztán tényleg nem férünk egymástól meg a jószágoktól. Erre a pap azt feleli, most menj haza és vidd ki az állatokat a házból… Negyed óra sem telik bele, jön futva a zsidó; -Rabbi csodát ettél, azt sem tudjuk, mihez kezdjünk a sok hellyel…
Popper Péter pedig arról mesél, hogy volt egy paciense, aki öngyilkosságot kísérelt meg, de túlélte. A vonat ugyan mindkét lábát levágta, de túlélte… Amikor kikerült a kórházból, új életet kezdett, megházasodott és gyerekei lettek. Erre azt mondja Popper; - Fura az ember. Két egészséges lábbal nem kellett neki az élet, láb nélkül, azonban ragaszkodni kezdett hozzá…
Szóval, vissza az Ózonig. Attól tartottam, hogy még a kocsi kuplungját sem bírom lenyomni, de aztán mégiscsak összejött. Itthon zuhany, öltözködés érezve, hogy baj van, de reménykedve az őrangyalom erejében…
A kórház traumatológiája erős keresztmetszete a társadalomnak. Egy roma férfi egy láncfűrésszel megvágta magát, a mentő behozta, ellátták, de nem is ő volt érdekes, hanem a kis kompánia, aki vele jött. Olyan életigazságok hangzottak el, hogy jobb lett volna, ha inkább még egy tányér levest eszik, meg hogy biztos jó lenne neki egy kóla, meg a pulyáknak is, ha lenne aprójuk. A gép meg köcsög, mert már 30 forintot elnyelt és a fiatal férfiak arra készültek, hogy a summát a biztonsági őrön verik le…
Aztán egyszer csak egy kötözött arcú kislányt is hoztak Nyírmihálydiból, akinek kiverték a fogát, mert Nyírmihálydiban egy férfi épp úgy döntött, kirabolja a helyi dohányboltot. Persze rajtam kívül sántikáló nők, kézsérült férfiak, gyerekek jöttek szép sorban, na meg mamák, aki elestek és csúnyán összetörték magukat.
Sztányi főorvos kézbe vette a lábam és rövid expozéban ismertette mi történt a csontokkal, szalagokkal a botlás pillanatában. Majd érzékelve, hogy bizony ez duzzadt és fájó röntgenre küldött. Fém tepsin ücsörögve kaptam meg a besugárzást, amitől látható vált a probléma, egy alattomos repedés az egyik csonton…
Sztányi doktor fekvőgipszet, 10 nap pihenést írt elő. Férfiasan bevallva, erős káromkodások közepette konstatáltam, ez bizony 10 nap börtön, szobafogság, 10 nap a falak között. 10 nap mozdulatlanság. A csend 240 órája. Az igazi, felülről kiszabott böjt. Jut eszembe ezer főhős, Maggio, Prew, a Most és mindörökkéből, Dufrense a Remény rabjaiból, meg számtalan börtönös film, ahol egy „ szűk” lyukban kell egy hetet eltölteni.
Persze, megszólalt bennem a filozófus is, aki azt kutatja, hogy vajon mire fel, ez a sportsérülés? Mit fog nekem megtanítani? A 240 óra leteltével mit látok majd a világból? A sors iróniája, így volt megírva, ez a karma vagy mittomén, esetleg tanítás arról, hogy bárki is bántson meg, csak alázattal válaszolhatok?
Utazás a bokám körül. Már tudom, hogy a trombózis elleni injekciót be tudom adni magamnak, pedig korábban elfordultam a képernyőtől, ha ilyet mutattak… A 10 injekcióból, már csak 9 maradt…
És arra is jó lesz ez a hét, hogy lássam, hogy a gute Zeiten után, van-e aki a schlechte Zeiten idején is mellettem áll-e.
Hát stand by me, meg legyen a gyógyuláshoz türelmem. Ezek most az esti imádságba kötelező elemként épülnek be…
If the sky that we look upon Should tumble and fall Or the mountains should crumble to the sea I won't cry, I won't cry, no I won't shed a tear Just as long as you stand, stand by me
