Az ezer eső hónapja, így hívják a portugálok az áprilist. Ez az április azonban száraz, mint a sivatag. Bolond. Ragyognak a fények, de közben megveszekedett szelek kergetőznek és éjszakára elmordul. Tudod jól, hogy nem az időjárásról jöttem beszélgetni. Csak zavarban vagyok. Érzem, hogy valamit mondanom kellene. A legenda szerint, a kereskedelmi televíziók úgy kerestek munkatársakat kevésbé nézett idősávokhoz, hogy behívták a jelentkezőket, egy üres stúdióban magukra hagyták a megrémült párákat, majd személytelenül egy hangszóró segítségével arra kérték őket, beszéljenek. Persze a kamerák mindent rögzítettek. Nem is olyan egyszerű ez.
Te lehet, hogy a szárnyas oltárokról kezdenél beszélni, vagy az értékesítés titkairól. Hogyan győzzünk meg embereket, akikben csak jól oda kell pörkölni a vágyaknak… Én meg azt hiszem, hosszasan és érzékletesen fecsegnék, hogyan kell garnélarákos spagettit készíteni, hogyan válasszunk hozzá fehér bort...
Vagy egyszerűen mesélnék a nyírbátori gótikus templomokról, a Kassára vezető girbe-gurba útról, vagy arról, hogy miért érdemes nyáron egy hétre elszigetelődni, ott ahol a kabócák is téged dicsérnek. Egy sziget csupa titok, csupa misztikum és akárhová is mennél, körös-körül tenger. Sőt arról is mesélhetnénk, hogy a bolygók ugyanazt a pályát járják be a déli égbolton, mint a Hold… És hogy azok a kövérnek tűnő, pisla csillagok a Hold asszonyság társaságában, egyáltalán nem millió fokon ragyogó égitestek, hanem a Naprendszerünk rendes tagjai, a Föld osztálytársai, a bolygók.
Ha eddig eljutottál az olvasásban és még mindig nem unod, már biztosan tudom, hogy nem utálsz. Már biztosan tudom, hogy valahogy visznek a sorok és nem érzed elfecséreltnek az időd, a legdrágább kincsed.
Ez van. Megszületünk, jó néhányszor meghallgatjuk Schumann Szerelmi álmodozását, aztán összepakolunk és elindulunk a füsttől fekete állomásra, az utolsó vonat elé. De addig még ingázni kellene a Szerelem és a Szerelmeskedés állomás között. Sokszor, soha meg nem unva. Csak menni, zakatolva, folyton éhesen, folyton remegve, folyton zizegve, folyton…
Tudod azért jöttem, hogy elmondjam, újból és újból, mint egy kisdiák felmondjam. Kívülről, talán egyre nagyobb átéléssel, egyre jobb előadásmóddal. Egyre több színpadi eszközt felhasználva. Hogy egyszerűen elmondjam, van az az április kedd, amikor a világ olyan kerek, egész, olyan simulós, olyan ünneplős, olyan egész, mert a vállamon érzem az állad... Bolond vagyok. Legyintesz. Rám hagyod. A pohárban meg egymást karolva alszanak el a fogkefék.
Töltök még egy pohár bort. Két éjszakával a Lázárszombat előtt. Az előbb kimentem az erkélyre, most éppen bolondosabb arcát vette elő, ez a Janus arcú április. Fúj a zabolátlan szél, csapkod az eső és lehűlt. Lehűlt az élet, elbújtak az emberek. Egymáshoz simulnak a szeretők, újra ropog a fa a kandallóban. A Trianon fazonra nyírt országban még tart a költészet napja. Még emlékezünk, hogy 1905. április 11-én Pőcze Borbála világra hozta a mi csodánkat, Attilát… A Facebookot elborították a költemények és én arra gondoltam, hogy üres a szék szemben, de mondanék egy verset neked. Csodákról. Az éjszaka csodáiról…
Hozzáfűzném, hogy még mindig várom azt a tegnapot. Azt az ajándékba kapott napot, amikor telepakoljuk az autó hátulját, tele minden földi jóval. Sok borral és nekiindulunk. Megyünk megcsinálni a harmónia forradalmát, megyünk Dombrádra szarvaspörköltet főzni, megyünk, mert oda jönnek a nagyszüleim, a szüleim, a te szüleid a legjobb, a legigazabb barátaim és odajössz Te is velem, szívedben egy akkora darab mézes szerelemmel, hogyha az öledbe hajtanám a fejem, akkor édes-bús szimfóniát hallgatnék minden közösen telt napunkról…
Várom ezt a rég elmúlt napot. Várom a hallottak a feltámadását. Várom, hogy nagyapám kopogjon az ajtón, hogy anyám felvegye azt a fehér ruhát, amiben mindenki megfordult utána Siófokon. Várom, hogy apám haja újra barna legyen, hogy cinkos mosollyal álljon meg a Pacsirta utcában.Várom, hogy nagyanyám mosolyogva öleljen át.
Várom azt a tegnapot, azt az április 16-át. Várom, ami végérvényesen odalett, azt várom, hogy újból és újból átéljem azt a napot, mint egy hurokba ragadt időutazó. És várom, hogy te főzz. Várom, hogy jéghideg fröccsöt adj a kezembe. Átölelj, súgd: tegnap is szeretni foglak…
Most meg... Csend. Furcsa, hallgatag április. Úgy hallgatom Weöres Sándort, ahogy illik, éltes, sokat látott férfi és izguló, fiatal lány előadásában. Mert a sötét, sunyi dunyhák a fejünk felett, a rakoncátlan szél, meg ez a halhatatlan vágy most sem hagynak aludni…
Mottó (lopott): a költészet napja a magyartanárnak olyan, mint a kokárdaárusnak március 15-e....
- Beszélj úgy, ahogy az eső! - kérlelik a kikujuk Karen Blixent, aki elmosolyodik. A Távol Afrikától szerzője angol versekre tanította a gyerekeket, akik a rímekkel összecsengő, ütemhangsúlyos sorokat az esőcseppek zenéjéhez hasonlították. A kikujuk tisztában voltak a titokkal; a ritmus, az ütem, a rímek körbe ölelnek bennünket. A versek nemcsak az esőben élnek, hanem a szív dobbanásiban, a hullámokban, a szélben, a madarak dalában, a tücskök muzsikájában, de a talán még a mennydörgésben is…
Azt mondják, ezen a bolygón csak az ember érti a zenét, csak az ember érti a verseket. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a Teremtőtől, az ember kapta a képességet, hogy versekbe szedje érzéseit, gondolatait és felismerje a versek zeneiségét. Ha így van, akkor a Jóisten nagyon szeretheti a zenét és a verseket. Ha így van, a szépen csengő sorok, a léleknek kedves dallamok, egy magasabb szándékot, egy emberi ésszel fel nem fogható tudást dicsérnek.
Sok idő telt el egy tam-tam dob ütemétől, egy szertartástól, egy gyerekeknek fabrikált versikétől odáig, hogy a líra tudománnyá váljon és a tankönyvekben is megjelenjen. Pedig csak mértékkel lenne oda való. A Welton Akadémián Mr. Keating, tanár úr a Pritchard féle Poetry könyv első néhány oldalát, nemes egyszerűséggel és forradalmi indulattal kitépeti a diákjaival, mert abban a szerző egy matematikai formulát használ, hogy meghatározza, mennyire értékes egy vers.
Műszerek rajzolnak izgatott görbét, De egyik sem mutatja megMi lakik mélyen a szívemben...
Talán nincs is arra szó, mi lakik mélyen a szívünkben. Talán nincs arra megfelelő szó, vers, dal, mit érzünk egy letaglózó szerelem idején, mit csalódáskor, mi lakik mélyen a szívünkben, amikor elveszítünk valakit, vagy éppen az igazságtalanság nyomaszt bennünket. Pedig, ha elég türelmesek vagyunk, akkor azonnal kereshetünk gyógyírt szinte minden lélekállapotra, helyzetre, érzésre a versekben. És nem kell megijeszteni a mindig újakat, nehéz klasszikus kötetek súlyával. Nem kell a fiatalokat elijeszteni a versektől, csak finoman megmutatni nekik, hogy az általuk bálványozott pop, rock sztárok semmit sem érnének a költészet nélkül. Nem lenne sláger, nem lenne RAP szöveg, nem lenne Grammy-díj versek nélkül…
Mellékzönge (személyes érintettség okán): Kevés az olyan szerencsés ember, akit a kötelező ébresztő után, a reggeli mellett Arany balladákkal, Petőfi versekkel indított az iskolába az édesapja. Nekem így fonódott össze a tojásrántotta, meg a májkrémes kenyér a nádi farkassal vívott harccal, a Walesi bárdokkal, na meg a János vitézzel. Így lett minden reggelem rím és falatnyi, finom magyar irodalom. Innen indultam Ady, József Attila, Nagy László, Pilinszky, Kányádi, Neruda felé. Innen indultam meglátni a versek hatalmát, hogy minden kínomra, minden indulatomra, minden érzésemre léteznek cinkos sorok. Innen értettem meg, micsoda bravúr Shakespeare mester minden „közönségdarabja”, itt fogtam fel, hogy a Homérosztól, Goethén át Kosztolányiig terjedő évezredek nem holmi közönséges évek, hanem bizonyíték arra, az emberiség egész története egy hatalmas, de az is meglehet, hogy kakofón szimfónia, melynek alapja az ütem és a ritmus…
114 éve született József Attila. 114 éve született az a zseni, aki bátran mondta ki:
Költő vagyok - mit érdekelneengem a költészet maga?
Miért is érdekelte volna a költészet, ha ő maga a ritmus és a vers? Hogy aztán így folytassa:
Én mondom: Még nem nagy az ember.De képzeli, hát szertelen.Kisérje két szülője szemmel:a szellem és a szerelem!
Szellem és szerelem. Hát ez lenne az ember két szülője? A szellem és a szerelem? Sajnos többször látjuk, hogy a butaság és gyűlölet épp úgy az ember sajátja, mint az, hogy magába szállva, jámbor módon felfogja, megértse mi az ami felemeli, megtartja és megdicsőíti. Mert a költészet azért kap legalább egy napot a naptárban, mert képes kiemelni az embert a porból, a mocsokból, képes megszabadítani a bűneitől, képes meghódítani a lelkét magasztos eszmék számára. Jobbá, tisztábbá, szerethetőbbé tesz. Ezekben a napokban egy szerelmes, a Sóstóra vezető úton, Shakespeare XXIII. szonettjének négy sorát festette az aszfaltra. Verssel üzent, versben mondta el, mit érez:
Tanuld olvasni sok néma jelem;Szemmel is hall az okos szerelem.
Hát nem csoda ez!?! Ahogy a szív képes költőt, trubadúrt varázsolni az emberből, képes rávenni, hogy festékkel örökítse meg, mit érez kedvese iránt! Hát nem csoda szeretni, egy szívbe préselni egy egész embert és még ha saját szavunk nincs is, de mástól kölcsönvett sorral világgá kürtölni: szeretlek!?! Hát nem csoda, hogy Petőfi Nemzeti dala egy egész országot képes volt felrázni, nem csoda hogy Illyés egyetlen mondata lerántotta a leplet a zsarnokságról, hát nem csoda, hogy Weöres Sándor évtizedek óta tanítja magyar gyerekek millióinak, hogy izzik őszi éjjelen a galagonya és hogy Bóbita szárnyat igéz a malacra!?! Hát nem csoda, hogy néhány sorba belefér szerelem, élet, értelem!?! Hát nem csoda, hogy apró, törpe sorok hol könnyeket, hol bátorságot, máskor pedig valóságos érzelmi cunamit képesek indítani bennünk??? Látta már valaki versmondó versenyen résztvevő lányok, fiúk arcát átszellemülni? Mert ez a költészet lénye, hogy érző, értő emberré tegyen bennünket.
Isten éltessen József Attila, isten éltessen magyar költészet napja!!!
Csendesen tűri a tavaszi fagyokat, és állja a csípős éjszakákat. Vidáman dalol a tűző napsugárban. Szerelmes beléje minden méh és darázs. Mégis árva. A tavasz egy darabja. A tavasz egyik díszbe öltöztetett menyasszonya. A lila bűnbánatában, szerénységében és jelentéktelenségében is van valami bűbáj. Lehet mások szemében hétköznapi, pórias, vidéki, de valahogy mégis a miénk. Csöndben dalol, kórusa minden döngicsélő rovar…
A felfoghatatlan, a döbbenetes bemutatására készülnek a görögkatolikusok. Ott, ahol a csoda egyébként is a hétköznapok része. Ott, ahol egy kegykép kétszer is könnyezett. Ott, ahol minden görögkatolikus egy picit otthon érzi magát és ahová nemcsak Húsvétkor, hanem egész évben várják a zarándokokat és mindazokat, akiket a kereszténység misztériuma képes megérinteni.
Ha elhiszed, hogy Jézus kereszthalála után, harmadnapra feltámadt, keresztény vagy, ha nem, akkor nincs hited, akkor legfeljebb kulturális örökség számodra a kereszténység – üzeni a híres dán filozófus, Kierkegaard.
És valóban a mai napig ez a legfontosabb kérdés, hogy képesek vagyunk-e elhinni, Jézus meghalt és feltámadt. Képesek vagyunk-e elhinni, hogy az Isten elküldte hozzánk az egyszülött fiát, aki megszabadított bennünket az eredendő bűntől… A régi ikonokon sokszor feltűnik, hogy Golgota hegy gyomrában csontok találhatóak. A hegy tetején pedig Krisztus keresztje áll. A csontok az első emberé, Ádámé. A kereszt pedig, ahol befejezi földi pályafutását Jézus, egyszerre jelenti az írások beteljesülést és a győzedelmet a halál felett.
„Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal halált és a sírban lévőknek életet ajándékozott" – éneklik a görögkatolikusok húsvét vasárnapról, hétfőre virradó éjszakán, miközben megszólalnak a harangok.
A világtörténelem, az általunk ismert univerzum legnagyobb misztériuma ez. A legnagyobb győzelem és a legnagyobb feladvány a ma emberének és hitének. Képes vagy felfogni, megérteni, elhinni, hogy ott, akkor legyőzte halállal a halált?
A csodát azonban, kegyetlen végjáték előzte meg. Ki ne ismerné a történetet? A szamárháton való bevonulástól, a Júdás árulásig és a kegyetlen passióig… Ki ne ismerné a nagyheti, megrendítő forgatókönyvet? Ki ne képzelte volna már el az utolsó vacsorát, főként az után, hogy Leonardo híres freskóját nézegette? Hány és hány filmben, festményen, írásban idézték már fel, hogy mi történt akkor Jeruzsálemben…
Idén Máriapócson, a felfoghatatlan, a döbbenetes bemutatására készülnek a görögkatolikusok. Élő szereplőkkel, minden eddiginél érzékletesebb módon mutatják majd be a passió stációit. Minden eddiginél nagyobb készülődéssel, alapossággal és izgalommal.
Április 19-én, nagypénteken, 15:00 órától minden érdeklődőt várnak a dél-nyírségi kisvárosba, a csodák városába, hogy saját szemükkel lássák a passiót, hogy átéljék, az élő szereplők segítségével megéljék, felfogják: Jézus értünk adta életét.
Talán soha nem lesznek még ennyire hasonlatosak Máriapócs terei, utcái a Via Dolorosához, mint idén Nagypénteken. Talán soha nem lesz még ennyire megrendítő, ennyire érzékletes a bemutató. A hívőknek a kötelező, mindenki másnak különösen ajánlott.
Találkozzunk Nagypénteken, a csodák városában, Máriapócson!
Kutyatej nevet az ablak alatt, viacolor sárga utak indulnak a szívek felé. Ma reggel úgy ébredtem Óz vagyok, nagyon nagyot varázsolok; kékből, zöldből, sárgából. Simán behozom a házba a céda tavaszt. Ha itt lennél még fel sem ébrednél, egy szeretlek csókot adnék a cseresznye szádra. Vasárnap illatú reggel, a kávé a legnagyobb cinkos. Merre vagy? Merre vittek a tegnapok, hol vagyok, ha hallgatok? Egész éjjel sárkányszíveket paníroztam. Egész éjjel apró rákokat pucoltam, hátha megjössz. Hátha éhes vagy. Hátha. Borom is van, remek. A világ ideges, a világ épp most kap sérvet, a világ éppen nem érthet, de mi szigetet építünk. Sajátot. Sós víz lesz körötte és jó nagy sziklák, hogy kéz a kézben ugráljunk a vízbe. Saját halak, saját rákok, saját vízbe, saját tintahalat látok.
Mit őriznél, mit vinnél magadra, ha nagy fehér hajó csábítana? Jóképű, fiatal kapitány fogná a barnára sült kezed?Egy fejre ejtett kókuszdió, igazán kijózanító. Jön a száz év magány, meg a nagy szomorkás zenék évszaka, így lesz hideg minden éjszaka… Vajon van-e retúr csónak, fregatt, hajó, úgy lenne jó. És most jövök rá, hogy elvittél magaddal, csak valami sötét szekrény mélyére dobtál, s rám mordultál; a szív vazze, nem raktár…
Becsengetnek a tavaszi álmok, az ágyban fekve messze járok, és csokorba gyűjtöm a napfénytől vak vágyat, egykedvűen bevetem az ágyat, rossz lábbal bicegek, a ház felett ezer madár csicsereg. Odafent, jó magasan derült az ég, vagy csak hozzám járnak a sírós fellegek?
Aztán jönnek az egyszerű sorok. Piritós. Kávé. Zene. Szövegek írják az életem és megrendeltem már az új hitem, csak még nincs legyártva. Még nincs. Várólistákon kiábrándult emberek. Ennyi kívánságot feldolgozni sem lehet. Állunk. Sorban. Várunk…
Valaki nyomja a gombot. Piros-zöld nyilak ébrednek. Egy liftben a mennyország felé… Kopogtat. Még senki, semmi. Kopogtat. Kitartó egy róka. Most éppen búzamezőkről, és minimál tűzhányókról tart majd remek előadást…
Vannak napok, amikor elég egyetlen gitár. Vannak napok, amikor négykézláb és most szó szerint tessék érteni is elmész, mert a megporosodott lélek, meg a megkérgesedett szív kérlelnek: kellene valami, ami még szent, ami még tiszta, ami még azért elég jól szól.
És Járai Márk jól szólt. A WalkStreet (egykori Árkádia) gyorsan alakult át kamara méretű koncertteremmé. Egy akusztikus gitár, slágerek és fröccs. Ülünk a dobogón és mosolygunk. Finom rezgések, ismerős dalok, váratlan katarzisok. És andalító boldogság. Márk visz minket. 60 perc alatt kafa kis repertoárból dolgozik. Van itt minden; szívbe markoló érzések, dinamikus rock és vidám egyveleg a 90-es évek legnagyobb és legbanálisabb slágereiből is.
Török Laci a Lesz-Feszt, fesztiváligazgatója szervezte az estét. A WalkStreet megtelt hanggal, akusztikus zenével, élettel. Márk rendkívül karakteres, egyedi hangja pedig egyfajta előlegként szolgált, hogy a júliusban a Halott Pénz koncertre, Kisvárdára kötelező lesz jegyet váltani.
A nyíregyházi akusztikus kóstoló pedig pontos látleletet adott arról, hogy miért ennyire népszerű a Halott Pénz. Nekem a szív, a profizmus és az alázat tűnt fel. Köszi Márk, ez most jól esett!
Töredelmes leszek. Tört bokával, tört számokon, tört életet élek. Mondhatnám ez maga a törtelék. Vagy maga a személyes, tragikomikus történelem. Letört, eltört, megtört, széttört, áttört, kitört, feltört… A történés rémálom, a törtetés most elmarad. Elcsendesített törtető vagyok. Törött vágyak köpőcsészéje. Hol eltört, ott leszel erősebb, és köszörülném a csorbát sebtében, de az idő nagyobb, bőszebb hatalom. Ö dönt tört kérdések hegesztéséről. Csont nélkül sem lenne jobb. Szilárd váz kell nehéz időkben, stabil boka. Egy tört lábú Boka a grundot sem lett volna képes megvédeni.
Ó aki csontra vesz fel inget, jéggel veri meg szemeinket. Vert hadunk csonthalmain pedig fals a győzedelmi ének. Csontváry magányos cédrusa, viharral zúgó, tördelő szélben. Csontkovácsok kalapálnak nekem kopp, kopp, kopp hét patkót.
Törékeny szívek között törhetetlen törmelék a magányom. Töredezett sorok ezek, mert csak töröm a szerelmet, ahogy kenyeret, utat, s közben engem a frász, a nyavalya törve bágyaszt.
Számold markodba ezt a töredéket, aki lettem, ments meg, vigyél haza, légy mint régész, ki letűnt korok hű őrzője, ki tudja rakni életünk legszebb, legboldogabb perceit. Együtt… A tengervíz, a tengerpart, egy merülés emléke és egy szekrényben alvó búvárszemüveg, mind jobb időkre szánt gyógyszer, kivár.
Szerelem, szerelem, jaj, velem mit tettél? Hogyha már ezt tetted,kicsit időzhetnél. Maradj deres őszig, maradj nap hulltáig, fehér hold keltéig, koporsóm teléig.(Rab Zsuzsa: Parafrázis)
Mitől lesz egy férfi gyámoltalan, gyenge? Náthától, influenzától? Mitől lesz egy ketrecharcos nyivákoló pulya? Szívébe tőrtől, bokatöréstől? Hát nem fáj neki, ha pofozzák, gáncsolják, ütik. Így nevelték; a férfit a sors, az istenek néha jól megbüntetik. Jól megbüntetik, meg jól helyben hagyják. S az meg fog nélkül, mosolyogva tűri a sorsát. És talán még élvezi is. No, nem a fájdalom gyönyöre hajtja, nem valami buta, ösztönös perverzió, hanem mert tudja, minden harc; reggel felkelni, munkába menni, helytállni, legyűrni a test kényszereit, koncentrálni. Minden harc, még szeretni, hinni és remélni is.
A férfi ott csúszik meg, amikor a benne lévő energiákat csúfolják meg. Ott, akkor lesz gyámoltalan, amikor magát istenekhez mérné, de viccet csinálnak belőle és ujjal mutogatva kinevetik. Amikor kohó-forró szerelmét lefitymálják, hazugnak, gyerekesnek tartják és szembesítik; hát azt hitted… de cuki… A férfi akkor semmisül meg, amikor a benne lévő atomerőműről bebizonyítják, annyi elektromosságot, hőt sem képes termelni, ami egy röpke szalonnasütés parazsához elegendő lenne. Lecsupaszítják, Sámson-haját leborotválják és mint női antipólusát, Cersei Lannistert, pucéron hajtják végig a város fő utcáján.
Vannak csöndes, magukat emésztő férfiak. Vannak könnytelen, hangszalag nélkül született férfiak, akik egy módosult kromoszóma élő, eleven, de szisszenéstelen szobrai. Vannak vadnyugati férfiak, gladiátor férfiak, akik úgy élik életüket, mintha minden pillanatban Szkopásznak állnának modellt.
És vannak cserfes, beszélő férfiak. Vannak, akikben meg tud szólalni a Kosztolányi „kisgyermeke”, akik képesek a férfit nyomasztó félelmekről, kínokról, lelket rágó férgekről beszélni. Vannak, akikből egy-egy ritka, urándúsított szerelem úgy csalogat ki dalokat, balladákat, ódákat, drámákat, hogy az már nem holmi gyermeteg panasszá lesz, hanem érettségi tétel…
Ne fogjon hát senki könnyelműen a húrok pengetésihez! Ne nyavalyogjon buta, bárdolatlan a szavakat eszköznek használó férfi. Ne nyivákoljon, ne üzengessen füstjelekkel, ha csak talmi, földhözragadt bajok bántják. Csak akkor merjen ordítani, ha félő, hogy szíve-reaktorában az üzemanyag olvadni kezd és végzetes tragédiával fenyeget. Minden más esetben hallgasson, mert az nem szerelem volt, csak álmában ért katonadolog….
Ami nem szerelem,visszadobja a száj is,mint csömörös pecsenyéket,ami nem szerelem,visszadől, mint borok a túlról,mint bumerángok,de sohasem, mint a visszhang,sohase, mint a fecskék.Ami szerelem,ha falánk is százszor,csak, mint a fecskék, úgy jöhet vissza,s maga-feledten, mint a visszhang,mint gyermeked szájánvisszajön a tej.(Páskándi Géza: Visszajön a tej)
Valamikor a múlt században a Petőfi rádióban volt egy műsor. Apukám világa volt a címe és egy fenegyerek, a magyar Howard Stern, Csiszár Jenő vezette. Csiszár éppen hogy, de korban, akár az apám is lehetett volna. Egy alkalommal „levelet” írtam neki, legnagyobb meglepetésemre be is olvasta a műsorban, majd többször is idézett belőle. Főiskolás voltam. Kapunyitási pánikkal küzdöttem. Szorongtam. Az élet értelméről tettem fel neki kérdéseket. Dicsérte a soraimat és azt mondta, napok óta gondolkodik rajtuk, mit is feleljen…
Apukám világa… Jenő gondolkodott rajta. Majd, amikor napokkal később minderről édesapámnak beszéltem, akkor ő csípőből válaszolt a szorongásig izgató kérdésekre… Apukám világa… Apukám világában mindenre van válasz, könnyű, mosolygós, örök érvényű. Nincs szükség ókori bölcsek aranyköpéseire. Édesapám könnyedén, érthetően beszél a világról és int, van még időm, de kezdjem el okosabban használni…
Ez jutott eszembe, amikor Madarassy György, festőművész friss, ropogós webportálját lapozgattam. Gyuri egy évvel idősebb apámnál. Bölcsességüket, legyűrhetetlen energiájukat, derűs optimizmusokat ugyanazok az évtizedek alakították ki. És a párhuzamok itt még nem érnek véget; mernek nagyot álmodni és ha kell, az álmot két kézzel kovácsolják valósággá. Ők azok, akik napot hegesztenek az égre, akik a bolond órákat értelemmel töltik meg, akik okos telefonok nélkül is valóban okos édesapák…
Nézem Gyuri festményeit és rájövök, ez a képek ugyanazt mondják el csúcsművészi kódokkal, amiről apám beszélt nekem, miközben nevelt, és embert faragott belőlem.
Miközben „lapozgatom” az oldalt, szinte hallom Gyuri szavait. Tavaly nyáron, egy kávé mellett, mosolyogta meg pillanatnyi kínjaim. Majd szinte rám nyitotta a nyár kapuját, hogy az árnyékba ragadt szívemet újra fénybe öltöztesse. "Zsoltikám, a lányok jönnek-mennek, hát ne dőlj be a női nemnek... Lesz abból még igen is!!!" - mondta és még a kávémat is állta, pedig én akartam őt meghívni....
Gyuri világa már csak ilyen; mesteri, őszinte és letisztult. Minden képében jól olvasható üzenet, de egyik sincs túl írva, egyik sincs túl magyarázva, csak fogja a kezed, csak mosolyog rád, és hagyja, hogy a megkezdett képzeletet te töltsd meg, hagyja, hogy a megkezdett sort te írd tovább, hagyja, hogy világába belepillantva a saját önreflexiód segítségével értsd meg, mi a valódi értelme a világnak.
Finom gesztusok, finom élmények. Madarak, virágok, színek. Talán felismered a Nagybánya-Nyíregyháza kálvária stációit. Talán felismersz egy arcot, talán tudod a lábadhoz térdeplő virág és bokor nevét, talán könnyekig meghatódsz, hogy milyen szürke és buta a szemed íriszén nap, mint nap felkelő és lenyugvó világ, mert csak Gyuri látja benne a csodát…
Mert ismerem ezeket a madarakat, bennem élnek ezek a csendéletek, ismerem ezeket az arcokat, épületeket. Álltam a megfestett ereszek alatt, beszéltem már ezekkel az emberekkel és szagoltam ezeket a virágokat… De milyen sekélyes, monokróm az én világom ezekhez a Madarassy-pillanatokhoz képest. A Városházán, a Marso telephelyén gyakran ácsorgok Madarassy festményei előtt. Gyakran hallgatom a belőlük áradó zenét és harmóniát. És most, hogy itt a weboldalon még többet kaptam belőle, most döbbenek rá, hogy képbe írva, most tisztán, csomagként kaptam meg Gyuri hitét, szeretetét és reményét. Kaptam egy nagy adagot a keresztény örökségéből. Látom, mit jelentett neki a szintén a Kárpátokból induló Munkácsy, hogyan épült be szívbe, ínba és ujjba Jézus születése és keresztre feszítése…
Most értem meg csak igazán, hogy Gyuri minden egyes tokaji bicikliútja zarándoklat és egy nagy lélegzetvétel, hogy minden munkás napra legyen ihlete és kitartása ismét és ismét felmászni a saját keresztjére…
Gyuri! Tudom, hogy télen iszonyú hideg az a műterem, tudom, hogy ha úgy akarják a jeges szelek, még hó is kavarog azokra a sokszor szakrális művekre. De hidd el, ezekkel a festményekkel te megtöröd a tél uralmát és fityiszt mutatsz a pusztulás pokoli urainak.
