Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Csuda Salamonbokorban

(novella)

2019. július 18. - Cardinalis

"Hinnye, azért vannak csuda napok!" – nyugtázta magában Póka Pista miközben kipirult arccal, megrángatta egy kicsit megcsúszott, kitérdelt, az ülepén foltozott szövetnadrágját. Tüdejét felfújta a karcos cigánymeggy pálinka és érezte, hogy a boldogság megkergül benne, mint a kölyökkutya. Öles léptekkel tartott hazafelé, rossz cipőben, de csudálatos érzésekkel.

"Ritka, mint a földön talált, kövér buksza, hogy az ember megérezheti mi az igazi szerelem!" – így morfondírozott magában. "Oszt akkor átjárja testét, hiába fojtja el az érzést, titkolja el az indulatot, a legvastagabb pokróccal tompított szívverések is világgá kürtölik ezt a világot rengető érzést, a szerelmet. Mert ilyen az ember ezen a vidéken. Tartogassa magában. Elfődeli, elhantolja. Nem mutatja, nem mondja. De azért belülről rágja, szorítja, roppantja. Mindegy az, hány éves az ember! Húsz? Negyven? A szerelem nem válogat, olyan mint a spanyolnátha, fiatalt, öreget leborít a lábáról!"

***

Pedig aznap kedve sem volt felkelni. Ilyenkor július elején olyan korán lesz reggel. Villámgyorsan pitymallik. A csillagok, meg a Hold sebtében pakolnak össze, mint valami gyors kezű tolvajok, hogy az embertelen. Vörösödik, sárgul a keleti égbolt, oszt a Nap, mint a cirkuszi mutatványos, hip-hop, mán az égen van. Aki meg ugye kaszálni készül, annak jobb minél korábban megindulni. Mert déltájt még az akácok alatt is megfőzi az embert a hőség. Hideg tejet ivott, szelt egy karéj kenyeret, megzsírozta és egy kertből szedett paprikát megdörzsölt az ingujjba és már harapta is hozzá. Aztán kiment a házból, levette a szilvafára akasztott kaszát és a vénséges fenőkővel élezni kezdte.

Csak az járt az eszibe, hogy ha egy kis szerencséje van, akkor Szokolék szépséges lánya is ott lesz az aratáson. Sűrű, hullámos barna hajánál, tán csak azoknak a nagy szemeknek a pillantása sűrűbb. Az arca ovális, a bőre makulátlan és formás, mintha valami porcelánból készült volna. Kacagása betölti a mezőt, a természete kikapós, de csak cicázik a férfiakkal. Ha úgy érzi túl sok belőlük, úgy rázza le magáról őket, mint kutya a bolhákat. Szédíti, forgatja az udvarlókat egy ideig, amíg kedve telik bennük, hogy azok majdnem agyvérzést kapnak a hirtelen jött vágytól. "Istenem, mint a frissen esett hó, olyan a szeme fehérje…"   Mondják, hogy a csemegeboltos Papp Géza fia is kajtatott utána. Nagy doboz bonbonokat hozott, meg csuda csokor virágokat. A virágot elvette tőle, a bonbont a bokorba hajította. Majd nagy morcosan foghegyről így vágta be maga utána a kiskaput;

-  Hát tehenet akar maga belőlem csinálni? Egy kövér asszonyt, aki majd jámboran szoptatja a borjait!?! Hogy soha férfi rám ne nézzen többet? Meg tudnia kellett volna az úrfinak, hogy nekem lila virág nem kell. Ismeri maga egyáltalán hófehér a fréziát? Vagy a szellőrózsát?

A Papp Géza fia tán fel is kötötte volna magát a Tiszavasvári úton, ha nem pont akkor jár arra Bakos, a szikvizes, a szekerével, oszt rá nem ripakodik, hogy az anyja hétszentségit akar azzal a kötéllel a nyakában…

***

"Hátha ott lesz…" - fente a kaszát Póka Pista. Vénfiú volt. Közel a negyvenhez. Esete sem volt lánnyal, menyecskével. Vágyott rájuk, de gyáva volt, bátortalan, esetlen. Csúnyának nem volt csúnya, de mivel gyakorta megtörtént, hogy az apja ruháiba járt-kelt, idősebbnek tűnt a koránál. Meg hát a Pókák korán kezdenek őszülni. Még 20 éves sem volt, amikor egy-két deres hajszál már vegyült a barna kobakján. Furcsa is volt a többiekhez képest; csillagokról, meg az állatokról szeretett beszélni, de olyan zagyván, a maga módján. A csillagok mellett egy dologhoz értett, a kaszához. Úgy fente, hogyha egy hajszál az élire hullott volna, menten kétfelé esik. Szépen vágta a rendet, vót benne köszönet és ha egy 20 fillérest valaki elhajított a réten, Pista olyan ügyesen forgatta szerszámot, hogy nagy széles mosoly közepette, bármikor megtalálta az érmét. Tudta a titkot, a sarkát kell jól leereszteni, nem a hegyét… Egyetlen gyermeke volt vénülő szüleinek, mint a Szokol jány. A szülők szorgos, istenfélő emberek, földjük volt rendesen, művelték is tisztességgel, volt, hogy 15-20 napszámos is dolgozott náluk, szükséget nem láttak, fejük csak azért fájt, hogy ez a fiú, nősüljön mán meg…

- Elindulok gyalog! – szólt be a házba. Az apja épp akkor egy kupica pálinkával köszöntötte a reggelt. Az édesanyja meg abárolt szalonnát, kenyeret, zöldséget készített elő a nagy munkához.

- Édes fiam! – szólt neki. - Oszt befogtad-e a lovakat, húztál-e egy kupa vizet? – kérlelte a mama, mivel tudta, hogy a kasza élezésén kívül ez mihaszna, egy gaz szálat keresztbe nem rakott az udvaron.

- Azt majd édesapám – válaszolta csendesen a fiú – ha én csinálnám, abban mindég hibát lelne – felelte és elindult magányosan a  határba.

-  Nősülj meg, te Pista gyerek, mert elvisz az ördög! – csúfolta Kindrusz Pali, a keresztapja, akit a rossz nyelvek hanglér embernek tartottak. Kisbíró volt, hozzászokott, hogy nagy szót kell mondani, meg figyelnek is rá. A szépasszonyokra merészen rákacsintott, így hozta őket zavarba, de az eladó sorba lévő jányokat is úgy gusztálta, mintha még legény korba’ volna. Minden mondata végén kacagott, de nem is kacagott, hanem röfögött, mint egy hízó. Szépen nyírt bajszára volt a legbüszkébb, meg mokány termetére. Hatvan felett is izmos volt, mint egy birkózó.  A csúfolódást hallhatták bizonyosan Szokolék is, akik akkor jöttek meg egy emberekkel teliaggatott szekérrel. Salamonbokor kalákába aratott. Fiatal jányok, fiúk zötykölődtek a gabonatáblákhoz és mindegyik nevetni kezdett, amikor Kindrusz Pali húzni kezdte rokonát, a bolondos, álmodozó vénfiút. A szekéren ott ült Julcsa is, de az bizony még csak rá sem pillantott. Szépséges tekintete most fájón szürkén a távolt, a semmit fürkészte. Pedig ebben a kimért szomorúságban is olyan volt, mint egy drága, csillogó ékszer a dúsgazdag, debreceni Löfkovits kirakatában…

***

Nehezen múlt a délelőtt. Pista kaszált, hátra sem nézett, ment mint egy ökör fáradhatatlanul. Némán. Ömlött rajta az izzadtság. A szempilláiról időről-időre a szemébe cseppent. Csípte. A népek a távolban bolondul nevettek, de ő nem hallotta miről megy a tréfa. Nem is érdekelte. Legfeljebb Julcsa. De annak meg mámma úgy sincs jó kedve. Kaszások, kévekötők előtt járt. Vissza-vissza csak akkor sandított, amikor legalább a szeme sarkából akarta látni Julcsa hajlongó testén.

"Hát hogy lehet valakinek ilyen csudálatosan szép, karcsú bokája, ilyen vajszínű sarka? Hogy lehet valaki ilyen angyaltermetű? Hát ennek a jánynak még a homloka is igazgyöngyöket izzad…."

Délben megpihentek az aratók. Megéheztek a nagy munkában. Az anyja egy emberes szelet kenyeret, egy szép darab abárolt szalonnát, egy fej friss lila hagymát meg egy kendőt tett Pista ölébe. Az emberek zsibongó sűrűjétől távolabb foglalt helyet egy lópokrócon. Megfáradt, de éhséget csak akkor érzett, amikor ránézett a falatokra. A szalonna hátát szépen befedte a fokhagymás paprikakrém és ínycsiklandozó illatokkal kényeztette az orrcimpáját. Elővette a bicskáját és harapnivaló falatokat gyártott. Ahogy egy-egy katona eltűnt a szájában a szemét is legeltette. A fehércselédeket bámulta. Megkapta őket a nap. Azok a mázas kupákból egymás tenyerébe vizet töltöttek, de nemcsak mosdottak, játszottak is, fröcskölték egymás arcát, majd amikor megunták, pihegve ültek le a fasor alá. Haraptak egy kicsit és egymást húzva, bazsalyogtak hófehér fogaikkal. Nem tudta miről van szó, de mint a tejbetök ő is mosolygott feléjük. Aztán azon kapta magát, hogy nem is az arcukon, hanem pihegő kebleiken nyugtatja a szemeit. Egyszer csak észrevette, hogy a szépséges Julcsa sehol sincsen. Nincs a lányok között, sem közel, sem távol. Mohón kezdte keresni, láztól fürkész szemekkel, de hiába forgott, sehol nem találta. "Talán hazaküldték…" Amikor befejezte az ebédet, még egy darabig fürkészte a lányt, de egyszeriben súlyos, méla álom kezdte kerülgetni. Le- és le akartak ragadni a pillái, nyúlt a szája, bóbiskolt a feje. Nem is értette a dolgot, hiszen olyan mélyen aludt az éjjel. Ledőlt. Könyökével kitámasztotta a fejét, majd összecsuklott és fekete álomba zuhant…

***

Ahogy vágta rendet, hátulról egy édes hang szólította meg; - Pista hoztam egy kis vizet! Villámgyorsan fordult meg. Julcsa állt előtte. Fogaival finoman beleharapott az alsó, meggypiros ajkaiba. Egy kék kanna volt a jobb kezében. Balban meg a kupája, tele friss, hűvös vízzel. Feléje nyújtotta. Pista úgy engedte el a kaszát, mintha megforrósodott volna a nyele. Mohón nyúlt a vízért. Szerette volna mondani, hogy köszönöm, de csak zavarodottan szélesre húzta az ajkait.

- Nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte a lány nyájasan. – Maga úgy előrevágtatott, hogy csak a nyoma maradt meg. A többiek lemaradtak, látni is alig lehet őket. Az édesanyja aggódott, maga után küldött, hogy hozzak vizet, meg nézzem meg, hogy nem kapott-e napszúrást. Nézze csak, milyen közel az a hűs akácos. Jöjjön velem oda! Kisvártatva visszajövünk...

A lány visszacsúsztatta a kupát a kanna szájába. Megfogta a férfi kezét és elindult a fasor felé. Póka Pista egyik ámulatból a másikba esett. Még be sem értek az akácok közé, a lány csókolni kezdte. Hevesen, vadul mintha ez a világból az utolsó perc. Tépte a száját, ficánkoló nyelvét a nyelvéhez szorította, közben pedig finoman markolászta a lapockáit. A férfi csak hagyta magát, ki-kinyitotta a szemét, szíve bolondul kalapált, rettenetesen zavarba jött, de meg nem törte volna varázslatot. A fűbe vetették magukat, a lány lehúzta a férfi nadrágját és felkapta a szoknyáját. Meglovagolta. Nem foglalkozott az a férfival, csak a saját kéjével, de Pista ebből nem sok mindent vett észre. Nem is vehetett volna, mert az egész nem sokáig tartott. A pásztoróra már csak ilyen. Rettenetesen siet. Van olyan eset, hogy 2-3 percig sem tart…

***

- Pista! Az isten szerelmére, hát kelj fel! Ébredj már! Mán van aki a kévéket rakja, te meg itt hortyogsz...Menten elsüllyedek szégyentűl! – az édesanyja keltegette. Pista arcáról lehervadt az édes bazsalygás. Vágya nyomban lelohadt. Felkapta a kaszát és igyekezett, hogy azzal a kevéske búzával, ami még lábon maradt, gyorsan végezzen… Szégyellte magát. Szégyellte magát a szülei, meg a népek előtt. Félre sem nézett, pedig hallotta, hogy róla pusmognak.

"Istenem, olyan valódinak tűnt, olyan kézzelfoghatónak. Hét itt a nyála a szája szélén, az arca vaj illatú volt, hát attól olyan szép, a kezén meg érezte az illatos szappant… És a bőre, az a makulátlan, fényes bőre…"

Vágta a rendet, kíméletlenül, a kéjtől felajzott indulat szétáradt a testében, fújtatott tőle, mint egy bolond bika. Aztán ahogy suhintott volna egyet, hirtelen vissza kellett rántania a kaszáját. Ledermedve nézett a kalászok közé… Valaki itt egy apró tisztást csinált a búzában, ahol egy megszeppent őzgida mellett, egy csecsemő feküdt némi rongyba bugyolálva… Csepp híja volt, hogy mindkettővel végzett, de isteni szerencse, hogy meg tudta fékezni az éles szerszámot.  Ahogy ott állt köréje sereglettek a népek.

- Idesüssön édesanyám, babát ellett az őzike! – kiáltotta Tóthék tíz éves Kálmija és szaladt, hogy az anyja kezét megragadva, ideráncigálja az asszonyt a tisztáshoz.

- Még ilyet!?! Hát ilyen csuda még nem vót Salamonbokorban, mióta én élek!!! – csapta össze a tenyérét a 76 éves Szopkóné, aki férje halála óta a legnagyobb melegben is talpig feketében dolgozott. A kendőt igazgatta az arcánál, majd hitetetlenkedve ingatta a fejét.

Az asszonyok kibugyolálták a babát. Egészséges, jó húsban lévő kisfiú volt, nemrég láthatott napvilágot. Az asszonyok kaján felismeréssel vegyes rémülettel, sokat mondóan néztek össze.

- Oszt a nagy hasfájással hova lett a Szokol Julcsa? – kérdezte az egyik, a lány falfehérre vált édesanyját. Julcsa ugyanis úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hasfájós volt az igaz, de az utóbbi időben nagyon megváltozott. Míg korábban erősen görcsölt, és az érzékeny gyomrára panaszkodott, mostanában inkább gyakori hányingerrel küzdött. Az édesapja egy ideig Szoboszlóról hozatott neki gyógyvizet, attól a fájás elmúlt segített, de a hányinger csak nem akart szűnni. Most meg úgy küldték haza, hogy ni, megpöffedt a hasa…

A gyereket ölbe vette Pista is. Nézte, bámulta és abban a mágikus pillanatban már tudta, hogy többet nem fogja elengedni.

"Ez a mi fiúnk..." - futott végig rajta a gondolat. "Ez a mi a gyerekünk. A Julcsáé meg az enyém! " - ragyogni kezdett a szeme. "A mi közös csöppségünk, kincsünk, szemünk fénye!!! Ez a mi szerelmünk gyönyörű gyümölcse…"

- Édesanyám! A kisfiút hazavisszük! – mondta végül boldogan és határozottan az anyjához fordulva.

- Megbolondultál Pista! Hát ki tudja kinek a gyermeke ez! – felelte az anyja.

- Az enyém édesanyám! Ez az én kisfiam! – húzta ki magát Póka Pista…

Cuclival táplálták a gyereket. Így is megnőtt. A salamonbokri asszonyok mindenben támogatták az agglegény-anyát. Julcsa azonban eltűnt. Senki sem látta többet. A pletyka szerint, egy jól menő debreceni ügyvéd kitartottja lett. Volt aki szerint megcsinálta a szerencséjét. Mások szerint külföldre távozott. Nemigen hallottak felőle…  

A bejegyzés trackback címe:

https://cardinalis.blog.hu/api/trackback/id/tr4914969402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.